logo

XVII October AD

A tájképek .

Emlékezzünk vissza Vitruvius leírására, amelyben a hosszú falfelületeket díszítő tájképeket jellemezte. Az általa felsorolt motívumokat pontról pontra felismerjük azokon a képszalagokon, amelyek a palatinusi ház és az Augustus-kori római és pompéji házak falainak felső részén húzódnak. Pliniustól tudjuk, hogy ennek a műfajnak egyik vezető római mestere, Ludius (vagy Studius), Augustus korában dolgozott. A festményeken kikötők, hegyfokok, partok, folyók, források, tengerszorosok, szentélyek, erdők, nyájak és pásztorok képei vonulnak el előttünk.
Magaslatra épült kisváros házcsoportjait, vidéki majorokat, távolban feltűnő villák pompás oszlopcsarnokait látjuk, mintha utazás közben felbukkanó képek sorozata elevenedne meg, mintha mi magunk lennénk azok a vándorok, akik lovon vagy öszvéren ülve baktatnak a poros utakon, árnyas fák alatt, kecsesen ívelő hidacskákon, vagy siklanak a felcsillanó víztükrön úszó hajókon és csónakokban. Hirtelen egy munkálkodó mesterember görnyedt alakját látjuk magunk előtt, majd tevéjét noszogató vándorkereskedő tűnik fel az úton, a nap fénye megcsillan egy magas oszlopra állított ércvázán, aztán mintha hallanánk a kifeszített ponyva árnyékába húzódó lakomázók vidám beszélgetését.
Kóbor kutyák marakodnak, magányos szikla tövében bálványok állnak, s egy jámbor asszony szerény ajándékával lépdel fölfelé a falusi templom lépcsőzetén. A képek utánozhatatlan kecsességgel és könnyedséggel készültek. A futó élmény, az álomban felmerülő emlék hatását keltik, az élet sokszínűségét és erős ízeit mintegy ködfátyolon át villantják elénk. Legtöbbjük nem is színekkel, hanem csak árnyékokkal és fényekkel ábrázol; a sötét és a világos foltok kavargásából varázsol elő egy egész világot.

A tájképfestészet, az ember nyomait viselő természet képének megértő, vonzó és hangulatot árasztó bemutatása a római művészet legnagyobb vívmányai és értékei közé tartozik. A szakemberek igen sokat vitatkoztak a római tájkép eredetéről. Kétségtelen, hogy a természet és a tájkép iránti fogékonyság a hellenisztikus birodalmak nagyvárosainak művészetében kezdett kicsírázni, és vannak olyan adataink, amelyek szerint Kis-Ázsiában, főként pedig Alexandriában indult meg az a folyamat, melynek eredménye az Augustus-kori Rómában már teljes érettségében bontakozott ki. A római tájfestészet első mesterei is bizonyára görögök voltak, sőt az első és a legkedveltebb alkotások hellenisztikus előképekből merítették tartalmi és formai elemeiket. Mindez azonban nem volt sem több, sem kevesebb, mint a római művészet egészére törvényszerűen érvényes jelenség: a görög és a hellenisztikus előzmények és eredmények anyagának felhasználása az új stílus kialakításához.
A folyamat szemléltetésére rendkívül alkalmas a római tájképfestészet egyik leghíresebb alkotása: egy esquilinusi házban talált képszalag, amely Octavianus triumvirsága idején készült. A képsorozat Odysseus kalandjait mutatja be. Az egyes jelenetek eredetileg folyamatosan egymásba kapcsolódó sorát a falat tagoló festett pillérek egyenlő méretű mezőkre bontják. A képsor látszatra a fal alsó része és a mennyezet között nyíló résen át elénk táruló tájképnek látszik. A cselekménynek a képek felületéhez képest kisméretű szereplői sohasem kerülnek „premier plan”-ba, és még az előtérben mozgó figurák is olyan aprók, mintha 100-200 méterről látnánk őket. Tartásuk, mozdulataik és a csoportkompozíciók a hellenisztikus művészetre jellemzők. Valószínű, hogy a figurális jelenetek egy hellenisztikus Odysseia-kiadás könyvillusztrációi alapján készültek. A miniatúra előképpel magyarázhatjuk az alakok melletti névfeliratokat, és a figurák vázlatszerű kicsinységét.

Lehetséges, hogy a görög minta a jelenetek helyszínét jelző néhány tájképi elemet: épületet, hajót, sziklát is tartalmazott. A táj-megszemélyesítő alakok jelenléte viszont arra vall, hogy az előkép környezetábrázolása megmaradt a klasszikus görög művészet módszerénél. Semmi esetre sem tulajdoníthatjuk a görög mintaképnek az esquilinusi falfestményeken elénk táruló nagyvonalú tájképi keretet, amely az elbeszélő jeleneteknek merőben új hatást kölcsönöz. Az alakok könnyed ecsetvonásokkal festett, romantikus természeti környezet-ben mozognak. A merész formájú sziklák, barlangok, a költői hangulatot ébresztő fák önmagukban egyszerű kulisszák lennének, ha nem simulnának a heroikus táj összképébe. A sziklák és dombok által közrefogott öblökből a tekintet a tengernek éggel találkozó tükrére siklik.
Az előtér keményebb kontúrjai és árnyékai mögött a korlátlan messzeség ezüstös párába olvad. A táj végtelen távlatát a perspektíva mindkét eszköze: az alakok kisebbedése, valamint a színek és formák fokozódó elmosódása hozza létre. A kettő közül a légperspektíva játssza a nagyobb szerepet, s ezáltal válik a képek hangulata olyan mesebelivé. Úgy látszik, hogy a festő számára a figurális elbeszélés csak ürügy volt arra, hogy fő mondanivalóját: a természet végtelenségét a tájkép költői nyelvén előadja. Más szóval, az Odysseia lebilincselő mesevilágát nem annyira a hősök alakjaival, mint inkább a tájkép hangulatával fejezte ki.

Közismert, hogy a görög művészet, különösen a klasszikus korban, nem vonta be a természet világát az ábrázolás körébe, és a tájképi elemeknek csak a legszükségesebbre korlátozott, jelzésszerű szerepet juttatott. Érdeklődésének középpontjában kizárólag az ember lénye és alakja állt, s azt is a lényegesre törő plaszticitással, önmagába zárt egységként emelte ki környezetéből. Az isteneket, a természetet és az elvont fogalmakat egyaránt az ember alakjával fejezte ki. így jött létre az emberkép utolérhetetlen és megismételhetetlen klasszikus ábrázolása. Az ókori társadalom fejlődése azonban hamarosan kivetette a görög városállamok polgárát kiegyensúlyozottnak hitt világából, és beledobta a végtelen távolságok és a féktelen erők dimenzióiba.
Amilyen mértékben nőtt a társadalmi és a politikai élet bonyolultsága, az államok táguló keretei között parányivá törpülő egyén elhagyatottsága, úgy tágult ki a művészet szemhatára is; keresve azokat a külső viszonylatokat, amelyekben az önmagában bizonytalanná váló ember sorsa lezajlott. A minden külső támasztól mentes ember önmagával elégedett alakja helyett az összefüggések, a tér, a tömeg, a táj, a természet és a világ egésze került az érdeklődés homlokterébe. Az ókori társadalom maximális kibontakozása, és ezzel egyidejűleg meginduló belső válsága és átalakulása volt az a nagy folyamat, amelyben a művészet a klasszikus embereszmény végtelen önbizalmától a keresztény világkép teljes önmegtagadásáig megtett hatalmas fordulatot tükrözve átalakult.

Az út közepénél áll Augustus korának művészete, ekkor értek meg a feltételek arra, hogy a világnak az emberi szemmel átfogható képét megkíséreljék bemutatni. A római tájképfestészetben tehát világnézetileg az volt a döntő, hogy először mutatkozott meg benne a természet, mint az emberrel egyenrangú, sőt az embert magába foglaló valóság. Szorosan összefüggött a rómaiak vidék és kert-szeretetével, a tudományos jellegű világkép térhódításával, a birodalom nagyságával, és a társadalom sorsát irányító erők absztrakt felfogásával. A festészet, saját nyelvén, ugyanazt fejezte ki, amit az építészet a téralkotás új módszereivel valósított meg.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora