logo

XVII October AD

Színházi mutatványok

Az amphitheatrumi játékoknak már az i. e. I. században is szerves részét képezték a színházi mutatványok, hiszen mint már volt róla szó, maga az amphitheatrum is a színház félkörös épületének megduplázásából alakult ki, ha ugyan a hagyománynak hihetünk. Cicero leírja egy M. Mariushoz idézett, i. e. 55 végén kelt levelében (Ad jam. VII. 1.) azokat a hírhedt játékokat, amelyeknek maga is szemtanúja volt Pompeius színházának felavatása alkalmából. Levelében mindenekelőtt arról biztosítja barátját, semmit sem veszített azzal, hogy e voltaképpen pompás látványosságokról lemaradt, mivel nem a magukfajta ember gyomrának valók voltak. Kiöregedett, régi neves színészek felléptetésével kívánt ugyanis ínyencséget nyújtani a közönségnek, akik már nem bírták tüdővel a szavalást, mint az az Aesopus is, akinek hangja az egyik mondat (egy esküformula) kellős közepén egyszerűen elfulladt. (Mint más forrásokból tudjuk, Pompeius vénséges anyókákat is színpadra léptetett a letűnt színészgárdából.) A közönség teljesen elmerült a káprázatos színházi apparátus csodálatában, és a darabok élvezésére már nem jutott lelkierejéből.

Bemutatták Accius: Clytaemnestra című darabját, melyben 600 öszvér vonult fel a színen, hogy a Trójából hazatérő Agamemnón zsákmányának gazdagságát jelképezze, Livius Andronicus: Trójai faló című darabjának bemutatásakor pedig 3000 bőrpajzsos vitéz felvonulása képesztette el a nézőket, s rajtuk kívül még gyalogság és lovasság vett részt a lejátszott ütközetben. A színházi mulatságok mellett délelőttönként és délutánonként egyszer-egyszer a tulajdonképpeni amphitheatrumi mutatványok kerültek sorra, az állatviadalok, az atléták versenye és a gladiátori küzdelmek.
Az állatviadalok a venationes során, mint más forrásokból (így például Plutarchos Pompeius-életrajzából) is tudjuk, e játékok alkalmával 500 oroszlán esett a néptömeg szadista őrjöngését kiszolgáló imperator crnagorainak áldozatául. Jellemző, azt egyetlen forrás sem említi, hogy hány viador hagyta a fogát a küzdőtéren! A gladiátori játékok azonban nem valami jól sikerültek, maga Pompeius panaszkodott amiatt, hogy fáradozása s az olaj egyaránt kárba veszett” (ti. az olaj, amelyet a vívók, szokás szerint, a testükre kentek!). Cicero egyébként háborogva teszi fel a kérdést, milyen gyönyörűsége lehet egy művelt (politus = tehát szó szerint „csiszolt elméjű”) embernek a vérontásban, akár ha vadállatok vére ömlik, akár ha a szerencsétlenül járt viadoroké, s szóba hoz egy megható történetet, melyről az idősebb Plinius (NH. VIII. 17.) bővebben is tudósít.

Az utolsó napon az elefántok „vadászatára” került sor, amelyet Rómában a pun háborúk után, az I. századnál nem sokkal később honosítottak meg, sőt az sem lehetetlen, hogy először bocsátottak elefántokat a cirkuszi porondra, mikor a Lucullus-testvérek i. e. 79-ben bikákkal bocsátották viadalra őket. Pompeius elefántjai nem viselkedtek valami hősiesen, hanem észre véve, hogy a vasrács mögül rájuk süvítő hajítódárdákat nem tudják kikerülni, s összetorlódva elhullott társaik hulláit taposták már rémületükben, olyasmire is képesek voltak, amiből Cicero azt a következtetést vonja le, hogy az állat lelkének is van valami „közössége az emberi nemmel”.
A megrémült állatok ugyanis, szörnyű halálfélelmükben „elbeszélhetetlen viselkedéssel” próbálták megnyerni a néptömeg irgalmát, panaszos hangon trombitálva könyörögtek életükért, s úgy meghatották a nézőközönséget, hogy az elfelejtkezve önmagáról, az imperator tekintélyéről, s a számára rendezett látványosság ajándékvoltáról, fölugrált a helyéről és szörnyű átkokat szórt Pompeiusra.

A színház látványosság helye volt, akár ténylegesen öltek benne, akár csak eljátszották a gyilkosságot, s a tömegszenvedély szabad kitörésének helye, akár a szadista őrület, akár politikai okok váltották is ki belőle. S a színház és a gyilkos viadalok helyéül szolgáló amphitheatrum soha nem is különült el végérvényesen.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora