logo

XVII October AD

Mimus és pantonimus

Bizonyos vonatkozásban a mimus is hasonló megnyilvánulások színhelye volt, formájában azonban mégis különbözött az atellanától. Kezdetben Itália göröglakta városainak volt kedvenc szórakozása, s két fajtáját is ismerték: a mimiiambust, amely a hétköznapi élet figuráit, a kerítőt, a cipészt, a bábát stb. vitte színpadra és iambikus mértékben beszéltette, s a pantomimust, amely egy sajátos félig-irodalmi, félig-revü műfaj volt: egy színész vagy színésznő (ebben a műfajban nők is felléphettek, és nem használtak álarcot sem) elénekelt és eltáncolt valamilyen mitológiai történetet, úgy, hogy mimikával, taglejtéssel és énekének szövegével a mitológiai cselekménynek hol egyik, hol másik szereplőjét utánozta. Valószínű, hogy eredetileg nem maguk énekeltek, hanem egy velük együtt fellépő kar, amely a táncos-zenés némajátékot mintegy magyarázta. Pontos és részletes adataink sajnos nincsenek az előadások lefolyásáról, az azonban kiderül a forrásokból, hogy Rómában az i. e. I. századtól kezdve válik közkedveltté, s a színpadok királynőjeként lassanként minden műfajt háttérbe szorít.

Az előadott történetek központjában általában valamilyen erotikus mítosz állt, amely lehetőséget adott a közönséget felizgató táncmozdulatok és gesztusok nyilvánosság előtt való produkálására. Juvenalis például gúnyosan említi, hogy mikor Léda és a hattyú történetét Bathyllus pantomimus eltáncolta, az egyszerű nép leányai nem tudtak uralkodni magukon, s úgy viselkedtek, mint-ha maguk is ölelkeznének (Sat. VI. 63-65.). De felléptek a pantomim-színészek római tárgyú mondái jelenetekben is, mint például Didó szerelmi öngyilkosságjelenete, vagy Turnusnak a története, akinek menyasszonyát a honalapító Aeneas elhódítja; ez utóbbi jelenetet maga Nero császár kívánta eltáncolni a nagyközönség előtt (Suet. Nero 54.).
A mimusnak ez a két fajtája Rómában már Augustus „aranykorában” hagyománnyal bír, azonban furcsa módon kereszteződik egymással és egybefonódik az atellanával. A mimiiambus a görög heuretés, Hérondas által közked-veltté tett forma, már alaptermészeténél fogva is vonzódott az atellanához, hiszen a színész, egyszerű embereket utánozva, ugyanúgy megmondhatta a véleményét a világ dolgairól, mint az atellana hagyományos kereteiben.

A mimus szereplői nem rögtönöztek, hanem előre betanult szöveget adtak elő rögtönzésszerű stílusban. Híres szövegkönyvírókról hallunk már az i. e. I. század közepéről, Julius Caesar korából, mint amilyen Laberius és Publilius Syrus volt, akiknek versengése halhatatlan anekdotaként maradt ránk. Laberius, mint római lovag, csak szövegkönyvet írt a mimus-színészek számára, mindaddig, míg a valószínűleg felszabadított rabszolga, Publilius Syrus meg nem jelent a színen és versenyt nem provokált kettőjük között. A római polgár azonban nem léphetett nyilvánosság elé anélkül, hogy polgárjogát automatikusan el ne veszítse, így érthető, hogy Laberius vonakodott a dologtól. De csak addig tehette, míg Julius Caesar „fel nem kérte”, igen tekintélyes összeget ígérve a győzelem esetére.
Laberiusnak le kellett hát mondania római polgárjogáról, aminek kényszerű jellegét nem rejtette véka alá, mindjárt első föllépésekor Caesar szemébe vágta, hogy „szabad lovagként hagyva el lakásomat, lenézett mimusként térek meg . . .”, majd a következő előadás alkalmával még jobban elragadtatta magát. Ellenfelének, Syrusnak jelmezében ziláltan rohant föl a színpadra, s állati hangon üvöltötte: „Föl polgárok, szabadságunknak vége van!” Hogy pedig a célzás mindenki számára érthető legyen, Caesar páholyához fordulva megjegyezte: „Sokaktól féljen az, kitől félnek sokan!” Ter-mészetes, hogy Caesar ezek után Syrusnak ítélte a verseny díját, de a mi számunkra nem is ez a lényeges. Számunkra fontosabb az, hogy a mimusnak ez a fajtája oly közel állt az atellanához, hogy Augustus korában már úgy látszik össze is olvadt vele. Másik fajtája, a zenés-táncos bohózat pedig, mint jeleztük már, ekkor kezdte meg igazi karrierjét.

A kezdeteket két kiváló táncos-színész nevéhez fűzi a hagyomány, legalábbis Rómát illetőleg: az egyik Bathyllus, Maecenas kedvence, aki a tragikus mítoszok pantomim előadásának mestere volt, a másik Pylades, aki viszont a komikus pantomimok előadásában remekelt. Az utóbbi típus a császárkor századaiban kiment a divatból, az előbbi azonban mindvégig uralta a színpadot. Lukianos A táncról szóló híres munkájában (az i. sz. II. században) többször is beszél a pantomimusról, és azt tartja fő hivatásának, hogy olyan módon, mint a polip, állandóan más-más alakot öltve „a jellemeket és szenvedélyeket ábrázolja, és megjátssza most egy szerelmest, majd egy haragvót alakítva, máskor egy őrjöngőt vagy bánkódót, és mindezt a legmértéktartóbban”.
Elmeséli Demetiros, cinikus filozófus esetét, aki ellenérzéssel volt a tánccal szemben; az volt a véleménye, hogy a fuvola, a hétágú síp és dob adta zenekíséret, s az általuk kísért szívzsongító ének mellett a táncos szerepe voltaképpen másodrangú, sőt ellentétben áll a művészi jó ízléssel, mivel ruhájának cicomái és mozgásának ingerlő gesztusai révén kíván érvényesülni, így bűvöli el a közönséget.

A társaságban jelenlevő, híres mimus színész, Paris azonban szembeszállt vele, és megkérte, nézze végig táncát minden külsőség nélkül. (Hadd tegyük hozzá mindjárt, hogy a császárkorban már a magánemberek lakomáin is felléptek pantomimusok!). Csöndet parancsolt hát a zenekarnak, és eltáncolta Aphrodité-Arés-Héphaistos az Odysseiából jól ismert híres történetét, melynek végén a csábító Arést és a hűtlen asszonyt, Aphroditét a megcsalt férj egy ágyukra szerelt vashálóval tetten kapja, s az istenek előtt bizonyítani próbálja gyalázatát. Demetrios a jelenet láttára oda volt az elragadtatástól, és hangos szóval mondta: „hallom, amit cselekszel, ember, és nemcsak látom, hanem úgy tetszik nekem, hogy kezeid valósággal megszólalnak”. (De salt. 67).


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora