logo

XVII October AD

A római színművészet agóniája

A művészet azonban egyre inkább kiveszett e darabok bemutatásából, melynek balettszerűsége kezdetben művészi rangot biztosított. Lukianos, aki a tánc (a pantomimus) ügyében a „védőügyvéd” szerepét játssza, maga is elismeri, hogy sok esetben a végletekig fokozódott, felkorbácsolt szenvedély színhelye lesz az előadás. Idéz egy esetet, melynek során a tánc őrületétől elragadott pantomimus, aki a tébolyodott Aiast elvenítette meg, kiragadta a fuvolás kezéből hangszerét, és fejbe sújtotta vele az Odysseust megszemélyesítő statisztát, mire a közönség is megvadult, és ruháját ledobálva, helyéről fölugrálva, üvöltvekiabálva helyeselt a színpadi Aiasnak.
Olyan esetre is akad példa, hogy a szépséges mima buja táncmozdulataitól a fölizgatott közönség azt követelte tőle, hogy mutassa meg bájait teljes meztelenségükben, amit még a sztoikus erény rendíthetetlen híve, az ifjabb Cato sem mert megakadályozni, mindössze anynyit tehetett, hogy tüntetőén kivonult a színházból.

Körülbelül így állt a színház ügye már Augustus „aranykorában”, még ha adataink nagyrészt későbbi keletűek is. A későbbiek során csak betetőződik az a folyamat, amely egyrészt a művészi színvonal esésében válik kézzelfoghatóvá, másrészt abban, hogy amiként az atellana és a mimiiambus egymáshoz hasonul, ugyanúgy lesz a pantomimus is bizonyos esetekben, az amphitheatrumi játékok kapcsán, a vérengzésnek és a szadista őrület kielégítésének leplező, ál-művészi formájává.
Mikor már az amphitheatrumban nemcsak eltáncolják, hanem gonosztevők, halálra ítélt rabszolganők és vadállatok bevetésével a valóságban is eljátsszák a görög mitológiát, a trójai háborúból hazatért Agamemnon meggyilkolását, a bika-Zeus és Európé, vagy a sziklára függesztett Prométheus stb. történetét, akkor már véget ért a művészet, túllépett normális határán.

Nem tudjuk pontosan, mennyire haladt előre ez a folyamat Augustus korában, de annyi bizonyos, hogy már akkor kibontakozóban volt. A népnek látványosság, érdekesség kellett, s az egyeduralomra törő imperatorok, majd maga Augustus is mindent megtettek ennek az igénynek a kielégítésére, s az unatkozó plebs esetleges ellenzéki hajlamainak elaltatására.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora