logo

XVII October AD

A klasszikus színjátszás hanyatlásának kezdetei

A köztársaságkor klasszikusnak nevezhető színházi élete az i. e. I. század közepére sok tekintetben megváltozott. Hajdan a színházi előadások klasszikus idejében (az i. e. III. század közepétől az i. e. I. század közepéig), amely a római komédia (Plautus, Caecilius, Terentius) és tragédia (Pacuvius, Accius) virágkora volt, egyszerű, de lelkes közönség bámulta a gerendákra rögzített deszkaállványt, mely pódiumszerűen emelkedett az előtérben, s melyet előadás után le is bontottak. S ráadásul kezdetben a „komédiásokat” szájtátva bámuló népnek még leülnie sem volt hová, legfeljebb az öregek és a nők hoztak magukkal valami ülőalkalmatosságot. Lehet, hogy akadtak ügyes emberek, akik padszerű ülőhelyeket az előadás tartamára bérbe is adtak, így i. e. 154-ben a konzervatív Scipio Nasica rábírta a senatust, rendeletileg tiltsa meg, hogy az ünnepi játékokon bárki is leüljön.

Az i. e. II. század második felében forradalmi újítás volt a rögtönzött színpadi emelvény körül az ugyancsak rögtönzött, gerendákon nyugvó, félkörbe futó deszkapadsorok felállítása, amely a Korinthos meghódítása alkalmával rendezett játékokhoz és C. Mummius nevéhez fűződik. Az első állandó körszínház az a pompás épület volt, amelyet még M. Scaurus kezdett építeni, majd i. e. 55-ben Pompeius fejezett be.
A padsorok alatt vízi hűtőberendezés, a nézők feje felett a körbefutó árkádsor felső körfalának tetejére erősített, eső és napsütés ellen védő ponyva, a hűvös árkádsorokban, amelyek Róma közkedvelt „korzóját” is jelentették egyszersmind, sütemény és italárusok rögtönzött boltjai, mindez teljes kényelmet nyújtott az akkorra már világvárossá nőtt Róma lakosságának. A színház befogadóképességét (a hátulsó állóhelyeket is beleszámítva) kb. 40 000-re teszik, míg a Julius Caesar által kezdett s Augustus által i.e. n-ben befejezett, impozáns, romjaiban ma is megcsodálható Marcellus-színházé nem érte el az 15 000-et.

A külső pompa megnőtt, de a lényeg elveszett. Annak a közönségnek helyét, mely mulatni és okulni akart egyszerre a klasszikus színház darabjain, még ha végig állva is, egy új, elpuhult, nem hétköznapi látványokra szomjas nézősereg váltotta fel, akiket alig érdekelt már a darabok mondanivalója. Mint Cicero is keserűen tapasztalja és panaszolja már, Livius Andronicus és Accius klasszikus tragédiájának bemutatása is káprázatos és szemfényvesztő látványossággá silányul a Pompeius-színház felavatási ünnepségén, vagy, mint Horatius gúnyosan megjegyzi: mostanság már a lovagok is inkább csak a szemükkel, mint sem fülükkel kívánják élvezni a színházi előadásokat. Ahogy a régi deszkából készült, legfeljebb két előretolt díszletfal révén megduplázott háttér, s az előtérben levő létraszerű lépcső, amelyen a színészek úgy másztak fel az emelvényre, hogy közben ülepük kénytelen-kelletlen a közönség felé fordult, helyet engedtek a pompás, festett háttérnek, ugyanúgy lettek egyre pompásabbak a kosztümök is. Az i. e. I. századtól kezdve egy híres énekes-táncos komikus.
Q. Roscius újítása nyomán, aki maga állítólag kancsal volt kötelezővé vált a színpadon az álarc használata, mely emberfelettivé nagyított fájdalmasan groteszk vagy komikusán naturalisztikus arckifejezéssel tudott különös látványt nyújtani a nézőknek. A régi, egyszerű szandál és a fatalpú, kopogós saru, amely a komédia illetve a tragédia kelléke volt, éppúgy nem volt elég többé, mint a bíborvörös, lila vagy sáfránysárga köpeny, mely a királyt, a gazdag ifjút és a hetérát jelképezte. A tragédiaszínpadon hellenisztikus hatásra divatba jött a vastagított talpú, magas sarkú cothurnus, s valamennyi színpadon maga a színész által választott kosztümök változatos, szivárványszínű tarkasága.

A színházak csodás apparátussal dolgoztak, süllyesztett gépezetek gondoskodtak a színfalak és a díszletek váratlan elmozgatásáról, a jegyszedők a nézőtéren gondoskodtak, a belépőjegyen, a tesserán föltüntetett szám alapján a közönség ültetéséről, de új daraboknak, igazán jó műveknek nem örvendezhetett többé a közönség sem a tragédia, sem a komédia színpadán, hacsak a régiek káprázatos külsőségek közt történő felújításával meg nem elégedett. Ha akadt s egy-két állítólag remekműszámba vehető jó alkotás, mint Augustus korában Varius Thyestese és Ovidius Medeaja, majd a későbbiek során Seneca görög mitológiai tárgyú tragédiái közül egyik-másik, vagy az ugyancsak neki tulajdonított Octavia (egyébként az egész római költészet legjobb ránk maradt tragédiája!), ezek aligha kerültek már színpadra.
A felolvasótermek, az auditóriumok. közönsége számára készültek, amit Seneca ránk-maradt alkotásai eléggé bizonyítanak. A vidámabb műfajok azonban nem szorultak ki a színpadról a klasszikus komédia csendes halálával, hanem alacsonyabb rangú, de a látványosságoknak s a közönség aktív reagálásának annál nagyobb teret nyitó olyan új műfajoknak adták át helyüket, mint az atellana és a mimus, melyekről már csak azért is kell néhány szót ejtenünk, mivel nemcsak Augustus „aranykorában”, de majd a császárkor századaiban is mindvégig a legkedveltebb színházi műfajok maradnak, úgyhogy Tertullianus, a keresztény egyházatya az i. sz. II. században nem győz elég szenvedéllyel hadakozni ellenük A látványosságokról írott művében (De Spect. XVII.).

„Ilyenformán a színháztól is távol kell maradnunk írja a cirkuszról szóló fejtegetések után mivel az valóságos nyilvánosháza az erkölcstelenségnek, ahol semmit sem tartanak helyesnek, azoktól a dolgoktól eltekintve, amelyeket sehol másutt nem tartanak helyesnek. A közönség általános tetszésével legtöbbnyire az olyan förtelmes mutatvány találkozik, amilyet az atellana-színész elhandabandázik, amilyet a mimus-darab bemutatója nyújt a közönségnek nőies fellépésével, áthágva saját józan nemi ösztönének s a szeméremnek legvégső határát is, hogy aztán majd otthon kevesebb pirulással űzze tovább arcpirító mesterségét, mint a színpadon, s amilyet nem utolsósorban a pantomimus gyermekkorától kezdve teste föláldozásával tűrni kénytelen, hogy művészi pályára léphessen. Maga a bordélyház is, valamennyi, mások kéjvágyának prédájául bocsátott leány is felvonul a színen, ami számukra annál keservesebb, mert minden rendű és rangú néző előtt történő végig vonulásuk azoknak a férjes asszonyoknak a jelenlétében történik, akik előtt legalább rejtve maradhattak mind ez ideig.
Nyilvánosságra hozzák ez alkalommal működési helyüket, a megvásárolásukhoz szükséges pénzösszeget, minőségüket, s még olyan dolgokat is (jobb, ha hallgatok róluk!), amelynek kinyilvánítására nincs semmi szükség, s jobb volna, ha a titkos félhomályban a kéj barlangok mélyén örökre rejtve maradnának, hogy ne mocskolják be legalább a nap tiszta fényét. Van miért pirulnia a senatusnak, van miért pirulnia a társadalom előkelőinek, hiszen maguk a bukott lányok, saját szemérmük gyilkosai legalább évente egyszer ők is elpirulnak életmódjuk miatt, a napvilágnál s a tömeg előtt elszorult szívvel végighaladva.”

Ha csak ennyi adatunk maradt volna a színjátszás alakulásáról, az egyházatya erkölcsi felháborodását és eredendő elfogultságát leszámítva, akkor is következtethetnénk a híres passzusból arra, miként alakult a színházi élet Augustus korában, s az azt követő századokban. Vannak azonban szép számmal más közvetlen forrásaink is.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora