logo

XXX Novembris AD

A római kapitális és származékai

Kezdetben merev és szögletes volt a latin betűk formája, akárcsak föníciai, görög és etruszk elődeié. A századok múlásával azonban a rómaiak kezén jelentős változáson ment keresztül az ábécé betűsora. A szobrokon, obeliszkeken, domborműveken és diadalíveken ízléses, árnyalt betűk tűntek fel. Tetszetős, vonzó formájuk valószínűleg úgy alakult ki, hogy azok a művészek, akik az emlékműveket tervezték, a feliratokat is előrajzolták.
A vastag és vékony vonalak váltogatásával finom ritmust vittek be a sorokba, tehát nemcsak a mértani szabályosság, hanem a képzelőerő is érvényesült munkájukban. Szépen díszíti a betűket a szárak sajátos lezárása is: a régi római kőfaragók hol a betűszárak alsó, hol a felső végéhez illesztve vésőjüket, egyetlen kalapácsütéssel alakították ki a szárra merőleges talpacskákat. Nem vitás, hogy e betűk kecses formáinak megalkotását a kőfaragás technikája is befolyásolta.

Az antik római birodalomból fennmaradt épületeken, diadalíveken, szobortalapzatokon és az igen sok sírkövön látható betűket római monumentális vagy római kapitális írásnak nevezzük (az utóbbi a megszokottabb). A kapitális mai fogalmaink szerint nagybetűs írás, vagyis valamennyi betűje két párhuzamos vonal közé illeszkedik, tehát egyforma magasságú. Másik feltűnő sajátossága, hogy a leg-korábbi emlékeken a szavakat nem választották el egymástól kis térközzel, az írás megszakítás nélkül folyt (scriptio continua). A szóközöket jelölő pontok az i. e. 3. században tűntek fel (a betűmagasság felező vonalán helyezték el őket).
Az írnokok és másolók írásmódja, vagyis a könyvírás betűje természetesen más volt, mint a kőbe vésett kapitális: a keresztény időszámítást megelőző századokban egyedül a kvadráta volt a könyvírás betűje, de később ezt a széles, sok helyet igénylő betűt az i. sz. 1. században kialakult rusztika háttérbe szorította. A rusztika egyébként nevének ellentmondva nem vaskos paraszti formájú, hanem kissé nyújtott, karcsú, könnyen írható betűfajta. (Az elnevezés inkább a mértani szabályosság mellőzésére utal.) A rusztikának is sok emléke maradt fenn papiruszra és pergamenre írva, sőt Pompejiben házak falára festve is, amint a Vezúv lávája alól kiásott romokon látható.

Ha viasztáblára írtak a rómaiak, akkor a kapitális kurzív változatának hevenyészett, vázlatszerű könnyedséggel odavetett betűit használták. Papiruszra is írtak kurzívval, például üzleti szerződéseket és az állami hivatalok aktáit. S bár ez utóbbiak olvashatóbbak voltak a viasztábla-írásnál, mégis a kurzív valamennyi válfaját a betűk széttöredezettsége, az ívek elhagyása és a sorból kinyúló szárak jellemzik.

A latin betű fejlődésének újabb állomását jelentette az unciális kialakulása. I. sz. 170 táján tűnt fel ez az új betűtípus, amelyet az írás anyagának változása is segített abban, hogy a 3. században már általánosan elterjedt könyvírássá legyen. Ebben az időben ugyanis a papirusz helyett egyre szélesebb körben vált használatossá a sima felületű pergamen.
Az unciális csupa nagybetűből (majuszkulából) álló írás. Ám a 4. század folyamán kezdtek feltünedezni olyan kéziratok, amelyeknek egyenletesen hömpölygő unciális soraiba külön ritmust vitt bele egy-egy lefelé vagy felfelé kinyúló betűszár. így indult meg az a folyamat, amely az 5. század elején a szemiunciális kialakulásához vezetett. A két betűtípus az unciális és a szemiunciális századokon átélt egymás mellett.

Közben a népvándorlás viharaitól megviselt európai kontinensen erősen aláhanyatlott az írásbeliség. Ebben az időben az ír és brit szigetek voltak az íráskultúra mentsvárai. Innen rajzottak ki azok a vándorszerzetesek, akik a legnevezetesebb francia, német, olasz kolostorokat és apátságokat alapították, s akik Luxeuil-ben, Fuldában, Würzburgban, Freisingben, Sankt
Gallenben és Bobbióban meghonosították az ír szemiunciális vagy más néven inzuláris írást. Ebből az írásból később a kontinens egy-egy elkülönült, nagyobb földrajzi egységet alkotó területén további változatok alakultak ki: Dél-Itáliában a beneventán, az Ibériai-félszigeten a vizigót és frank földön a meroving írás.
E változatok azonban még nem nevezhetők kisbetűs írásnak, bár a szemiunciális egyes betűin feltünedező szárak világosan utalnak a fejlődés tendenciájára. A négy vonal közé illeszkedő kisbetűs írás csak a 8. század utolsó évtizedeiben alakult ki a Karoling dinasztia megalapítójának, Nagy Károlynak az udvarában.


Forrás: Kéki Béla: Az írás története