logo

XX Martius AD

Tacitus Germanicus portréja

Az Annales első két könyvét egy kitűnő olasz kutató Germanicus «sajátos hagiográfiájának» mondotta. De Germanicus alakja nemcsak ebben a két könyvben játszik központi szerepet: ugyanannyira fontos, ha jobban akarjuk érteni, helyesebben óhajtjuk megítélni a tacitusi portréművészetet, sőt általában Tacitus történetfelfogását, történetírói művészetét is.
Nincs itt most szükség a kérdés historiográfiájának taglalására, annak bemutatására, hogy ezt a fehér-fekete portrét, az ifjú Germanicus sugárzó hősi alakját - szemben a zsarnoki önkénynek Tiberiusban testet öltő negatívumával - ki és hogyan magyarázta.
Minden Tacitus-olvasó tudja, milyen kifejezett rokonszenvvel szemléli és szemlélteti írónk Germanicus eszményi személyét, mégpedig lehetőleg következetesen szembeállítva Tiberiusszal. Ez a rokonszenv Tacitust a germaniai légiók zendülésének leírásában tagadhatatlan túlzásokba sodorja. Germanicusnak még akárhány nehezen érthető lépésére is talál mentséget és vele szemben nem villogtatja különben félelmetes bírálói fegyvereit. Sokkal egyenletesebb Germanicus hadjáratainak és keleti küldetésének leírása: ezek a részek jóval kevesebb kifogásra adnak okot.

Ami a tacitusi rokonszenv esetleges előzményeit - filológus nyelven: a forráskérdést - illeti, köztudomású, hogy Eduard Schwartz Augustus, Tiberius és Germanicus jellemzéseit egy Caligula uralkodásának elejére tehető, csak éppen megnevezhetetlen geniális író egységes alkotásának mutatta ki, «alkalmasint joggal».
Az illető «Germanicust Gaius apjaként dicsőíti, csakhogy Germanicus egyúttal Nerónak is nagyapja, ugyanakkor fia annak a Drususnak, akiről azt rebesgették, hogy vissza akarta volna állítani a libera respublica-t (Ann. I 33,2; II 82,2). Kapóra jött tehát a köztársasági pózokkal kacérkodó történetírásnak, Tiberiushoz való viszonyát pedig a Tiberius-ellenes hagyomány torzította el.»

Ezt a Germanicusnak kedvező és Tiberiusszal szemben ellenséges hagyományt legvilágosabban - egyértelműen és egyoldalúan - a suetoniusi Caligula-életrajz első fejezeteiben tapinthatjuk ki:
Germanicus, C. Caesaris pater, . . . legiones universas imperatorem Tiberium pertinacissime recusantis et sibi summam rei publicae deferentis, incertum pietate an constantia maiore compescuit . . . Ad componendum Orientis statum expulsus . . . obiit, non sine veneni suspicione ...
(2) Obiit autem, ut opinio fuit, fraude Tiberi et opera Cn. Pisonis, qui . . . etiam aegrum Germanicum gravissimis . . . acerbitatibus . . . adfecit, propter quae, ut Romam rediit, paene discerptus a populo, a senatu capitis damnatus est.
(3) Omnes Germanico corporis animique virtutes et quantas nemini cuiquam, contigisse satis constat . . . Oravit causas etiam triumphalis, atque inter cetera studiorum monimenta reliquit et comoedias Graecas. Domi forisque civilis, Ubera ac foederata oppida sine lictoribus adibat . . . vulgo favorabilis . . .
(5) Tamen longe maiora et firmiora de eo iudicia in morte ac post mortem extiterunt. Quo defunctus est die, lapidata sunt templa, subversae deum arae, Lares a quibusdam familiares in publicum abiecti, parttis coniugum expositi; quin et barbaros ferunt etc.

Tacitus ismerői számára csupa ismerős frázis, az utolsók kivételével, amelyeket a sacerdotio virali praeditus Tacitus, a σεμνός, így semmiképpen sem írt volna le. Annál jobban illik megint a principatus történetének tacitusj felfogásához a suetoniusi Germanicus-fejezetek lezárása (6, 2): auxit gloriam desideriumque defuncti et atrocitas insequentium temporum, cunctis nec temere opinantibus reverentia eius acmetu repressam Tiberi saevitiam, quae mox eruperit. Nyilvánvalóan a Caligulával hatalomra jutó Germanicus-ág dicsőítését szolgálja a következő (7) fejezet is; vö. továbbá a 9. (milites . . . tumultuantis . . . solus haud dubie ex conspectu suo flexit) és 13. fejezettel (exoptatissimus princeps . . .), stb.

A Germanicus-hagyományban kimutatható közös elemek (fogalmazások, ferdítések) tüzetes vizsgálata itt megint csak nélkülözhetőnek látszik: szerzőnk írói, művészi teljesítményét mindez nem érinti. Figyelmet érdemel mindenesetre az a tény, hogy Germanicusnak Suetonius Caligula-életrajzában és Cassius Dio szövegében egyformán jelentkező eszményítését Tacitus erőteljesen kibővíti egy egyéninek megint csak nem mondható motívummal, ti. a regényes Alexandros-életrajz szólamaival. De ha az alexandrosi vonásoknak Germanicusra való alkalmazását, a Germanicusszal kapcsolatban felhangzó szólamok genezisét és funkcióját vizsgáljuk, mélyebbre kell hatolnunk.

A nagy makedón alakjához - részben még életében, részben halála után tapadó regényes, sőt mitikus vonások ugyancsak diadochosokra találtak, mégpedig nemcsak a hellénisztikus udvarokban és az ottani uralkodók aulikus dicsőítéseiben, a már korábban kialakult enkómion-irodalom elburjánzásában, hanem csakhamar Rómában is. Például azok a színes fikciók, melyek a Scipio-család nagyjainak nimbuszát öregbítették, jórészt az Alexandros-regényből táplálkoztak.
Gondoljunk a kígyó alakjában megjelenő isteni apától való származás motívumára (Plut., Alex. 3), melyet nemcsak Alexandros, majd Scipio Africanus, hanem később Augustus, sőt még Nero (Tac., Ann. XI 12,1 Germanici reliqua suboles virilis) személyével kapcsolatban is dokumentálhatunk. Különben a regényes-drámai szerkesztmények központi hősei az egyes írók kora, helyzete és pártállása szerint cserélődtek, és az eredetileg Nagy Sándornak szánt szerep hol Hannibálra vagy a szicíliai Agathoklésra, majd a «szerencsés» Suliára, a «nagy» Pompeiusra, vagy a «gazdag» Crassusra stb. szállt át.
Így nem fogunk meglepődni, ha nagysándori szólamok színezik Caesar hódítói sikereit és az oikumené egészére kiterjedő elgondolásait is. Ennek szemléltetésére csak a plutarchosi Caesar-életrajzból idézünk néhány helyet: Caesar különféle hispaniai népek legyőzése közben egészen a külső világtengerig jutott el (12,1); a belga vállalkozás során újból az Ókeanosig hatolt előre (20,6); ő volt az első, aki hidat veretett a Rajnán és sereggel vonult Germania földjére (22,6); ő volt az első, akinek hajóhada kifutott a nyugati óceánra, aki seregével átkelt az addig ismeretlen szigetre és Britannia tervbe vett meghódításával a római imperium-ot az oikumené határain túl terjesztette (23,2 sk.). Terve mintegy annak az alexandrosi gondolatnak volt a felelevenítése, hogy a világbirodalom határa köröskörül a külső Ókeanos legyen.
A «legyőzhetetlen» Caesar ugyanúgy igényt tartott a nagy világhódító eszmei örökségére, mint pl. az indiai babérokra pályázó Démétrios. Caesarral kapcsolatban mindenesetre nem olvasunk isteni küldetésről, irracionálisnak tetsző «vágyódásról», hogy a külső tengert és azzal a világ határát láthassa; benne nem egyesült «enthusiasmos és ratio, mythos és politika; Caesar terve kizárólag politikai volt».

De ugyanezeket a terveket, illetőleg szólamokat találjuk Pompeius életrajzában (Plut., Pomp. 38,4 skk.) is: A kaukázusi törzsek leverése után elfogta a vágy, hogy Szírián és Arábián keresztül a Vörös-tengerig hatoljon; győztesként az oikumenét övező Ókeanos partjáig óhajtott volna eljutni. Életrajzírója kiemeli, hogy Pompeius Afrikában elsőnek tört előre a külső tengerig; Hispániában a római birodalmat az Atlanti óceánig terjesztette, és végül a Kaukázus-vidéken majdnem a Hyrkaniai tengerig jutott. A Vörös-tenger elérésével mintegy bezárta volna világra szóló hódításainak körét. Csodálói nemcsak tetteit és sorsát, hanem külső megjelenését is Alexandroséval hasonlították össze (2,2).
A Caesarianus Sallustius persze kíméletlenül gúny tárgyává tette a „nagy” Pompeius nagysándori törekvéseit és allűrjeit (Hist. III frg. 88 M.): sermone fautorum similem fore se credens Alexandro regi, facta consultaque eius quidem aemulus erat. Ezek közé a fautor-ok közé tartozott Cicero is, aki szerint Pompeius nem is földi, hanem égi tájakig, a nap pályájának határaiig terjesztette ki Róma hatalmát, míg Vergilius az Aeneis VI. énekének alvilági seregszemléjében majd Augustusra vonatkoztatva licitálja túl az Alexandros-dicshimnuszok közhelyeit (VI 794 skk.): super et Garamantas et Indos prof eret imperium; iacet extra sidera tellus, extra anni solisque vias . . (Róma mindent túlszárnyaló hatalmának ez a képe él tovább - egyebek között - még a keresztény Minucius Felix írásában is: Oct. 6,2).

Persze valójában Augustus csak úgy, mint a második princeps proferendi imperii incuriosus-nak bizonyult. Ugyanakkor Augustus voltaképpen Caesar elgondolását újította fel, midőn a birodalmat mari Oceano aut amnibus longinquis saeptum (Tac., Ann. I 9,5) akarta megtartani; ilyen módon «utánozta, illetőleg fejlesztette tovább elődjének törekvéseit», azt, amit Vergilius költői képpel így fejezett ki látomásában (Aen. I 287): imperium Oceano, famam qui terminet astris.

Ax Alexandros-motívumok nyomon követése a principatus első századában itt nem feladatunk, úgyhogy most - jókora ugrással - egyszerre Tacitusra térhetünk át. Meglepetéssel állapíthatjuk meg, hogy az ismerős fordulatok mindjárt az első «kis» írásban, Agricola enkómiasztikus életrajzában valósággal halmozódnak, - nyilván nem ok nélkül és szándéktalanul. Először - alig észrevehetőleg - Agricola pályakezdésével kapcsolatban hangzik fel a pothos-motívum (5,3): intravit animum militaris gloriae cupido.
Azok a szöveghelyek, amelyek ezt a motívumot Sallustiustól és Liviustól - legsűrűbben persze Curtius Rufusnak éppen regényessége miatt sokat olvasott ábrázolásában - Maniliusig, Lucanusig, vagy Senecáig stb. szemléltetik, kétségtelenül bizonyítják, hogy Tacitus idézett kifejezése nem üres frázis, hanem szemmel láthatólag beleillik az Alexandros-enkómionok hagyományának megszakítatlan sorába, a hagyományos enkómion-motívumok alkalmazásának példái közé.

A római terjeszkedés problémájával, illetőleg Agricola negyedik britanniai évének eredményeivel kapcsolatban ezt olvassuk (23): «Ha seregünk virtusát, és a római név dicsősége engedné, megtaláltuk volna itt Britanniában a határt» (si virtus exercitus et Romani nominis gloria pateretur, inventus in ipsa Britannia terminus).
A tömör tacitusi fogalmazás mögött az a gondolat rejtőzik, amelyet klasszikus formában Vergilius juttatott kifejezésre a fentebb említett Aeneishelyen (VI 794 skk.): Augustus Caesar . . . super et Garamantas et Indos prof eret imperium, vagyis hogy Augustus nemcsak Alexandrost, hanem még a két isteni világhódítót, Herculest és Libert is túlszárnyalja, - et dubitamus adhuc virtutem extendere factis?
A laudator eloquentissimus vő szemében is Agricola nagyobbnak mutatkozik, mint Britannia primus inventor-a, vagyis az isteni lulius; nem Iulius Caesar, hanem Agricola az eszményi «Britannicus». Az már más kérdés, hogy Tacitus ugyanezt a teljesítményt máshol (Germ. 29,2) miért említi majdnem ugyanezekkel a szavakkal, de név megnevezése nélkül: protulit . . . magnitudo p. R. (tehát semmiképpen sem imperator Domitianus!) ultra Rhenum ultraque veteres terminos imperii reverentiam.

Ami Agricola teljesítményeinek megítélését illeti, a tisztelő és szerető vő világosan megmondja, amit érez, például Agricola fiktív beszédében (33,3): ergo egressi, ego veterum legatorum, vos priorum exercituum terminos, finem Britanniae tenemus•, inventa Britannia et subacta (vö. 27,1). Tacitus szerint Agricola méltán lett volna hivatva a Iuppitertől (Verg., Aen. I 279) garantált imperium sine fine megvalósítására, hiszen megvolt benne minden képesség, hogy a mitikus világhódítók nyomdokaiba léphessen. Ezért emeli ki oly nyomatékosan, hogy Agricola «hódította meg elsőnek Britanniát teljesen» (10,1 tum primum perdomita est); az ő flottája hajózta körül elsőnek a legtávolabbi partokat és pillantotta meg az ultima Thule-t (10,4): tunc primum Romana classis circumvecta . . . Oreadas . . . invenit domuitque; vö. 38,3 és 33,6 in ipso terrarum ac naturae fine: «ugyanaz a hangnem, amelyet Alexandros és vezérkara az Indiai óceán partján (Sen., Suas. 1) használ.»

Agricola és Nagy Sándor alakja és főleg teljesítményei közt persze nehéz lett volna tökéletes párhuzamot szerkeszteni, de azért kevésbé szembetűnő hasonlóságokat még jócskán találunk. Ilyen például annak a «makacs híresztelésnek» az említése, hogy Agricola állítólag méreg áldozata lett, (43,2 augebat miserationem constans rumor veneno interceptum). A Tacitus későbbi írásaiban szinte refrénszerűen ismétlődő gyanúsítás irodalmi forrását végső soron Olympias Kassandros-ellenes propagandájában tapinthatjuk ki.
Számunkra mégis rendkívül fontos, mert ez az egyik legfrappánsabb párhuzam Agricola és a Tacitus előadásában szemmel láthatólag Alexandros nyomdokait taposó Germanicus ábrázolása között. Az állítólagos mérgezés motívumának hasonló voltából (vö. az Augustus halála körüli találgatásokkal: Ann. I 5,1 quidam scelus uxoris suspectabant; ehhez Cass. Dio LVI 30,1; az id. Drususra vonatkozólag 1. fentebb; Traianusról Cass. Dio LXVIII 33,2 stb.) persze éppen Agricolára való tekintettel nem következtethetünk arra, hogy Tacitus „a 117. óv eseményeinek friss hatása alatt írt».

Biztosnak látszik az imitatio Alexandri (és - pace E. Koestermann nem az imitatio Iulii Caesaris) fennforgása az Annalesnek talán legtöbbet feszegetett helyén (II 61,2): ex in ventum Elephantinen ac Syenen, claustra olim Romani imperii, quod nunc rubrum ad mare patescit. Az alexandrosi πούος-tól megragadott Germanicus ugyanúgy az oikumené, sőt a teremtett világ határait igyekszik elérni, mint az első «kis» írás hőse, Agricola (Agr. 33,6 in ipso terrarum ac naturae finé).
Ismerve Traianus nagysándori ambícióit és allűrjeit (vö. pl. Cass. Dió LXVIII 28,3; 29,1), nyilván a 110-es évek várakozásaira is kell gondolnunk, de Agricola szerepe bizonyosan mutatja, hogy az Annales szerzője az alexandrosi eszmények reinkarnációját már korábban és másban is felfedezte.
Mint Eduard Schwartz annak idején megállapította, a Caligula óta nyomon követhető Tiberius-torzkép («von einer stahlharter Linienführung und von einer lastenden Wucht der Schatten») «a közvetlen tapasztalásból érlelődött szenvedélyt tükrözi».
Nos, hasonlóképpen figyelhetjük meg az «Agricola» óta a Domitianus-élmény kihatásait a tacitusi történetírás fejlődésében, írónkat a Domitianus-élmény egyrészt gyanakvóbbá, másrészt élesebben látóvá tette a traianusi jelen (beatissimum saeculum . . .) megítélésében csak úgy, mint a principatus korábbi évtizedeinek - a «zsarnokság» előzményeinek vizsgálatában. Így polarizálódnak a világ jelenségei láthatólag kialakult minták szerint, mintegy a személyes rokonszenv, a történetíró családi érdekeinek, filozofikus szólamokkal kendőzött, de korántsem mindig következetes rendi elfogultságának torzító tükrében a derék Agricola és a hitvány Domitianus alakja köré; Domitianus szerepét később Nero és Tiberius, Agricoláét a mindenkori zsarnoknak kiszolgáltatott hősök - Corbulo stb. - és elsősorban Germanicus veszi át.

Megfigyelhetjük, hogy a domitianusi zsarnok-portré egyes vonásai - lélektani és művészi megfontolások eredményeképpen Vitellius ábrázolásában is előtünedeznek (Agr. 45,2 Nero tamen subtraxit oculos etc. ~ foedum spectaculum: Hist. II 70 sk., III 84 sk., stb.), ugyanakkor Germanicus haditetteinek ábrázolásában (Ann. I 60 sk.) pozitív változatban szemlélhetjük a pothos-motívumnak Vitelliusszal kapcsolatban (Hist. II 70,1, vö. Ann. XIV 14,1 vagy XVI 21,1 ad postremum Nero virtutem ipsam exscindere concupivit) groteszk-ironikusra hangolt megnyilvánulásait.
Germanicust is «elfogta a vágy» (Ann. I 61,1 cupido Caesarem invadit), hogy láthassa a teutoburgi csatavesztés színhelyét. De nála ez nem állati vágy, hanem hőshöz illő, nemes szenvedély, πό&ος, amely annak idején Alexandrost újabb és újabb tettekre, a világ meghódítására ösztökélte. Germanicus serege sem úgy viselkedik, mint a vitelliusi szoldateszka Bedriacum mezején.
A Historiae (II 70) olvasója előre tudja, mi lesz a következménye óhatatlanul ennek a fölösleges, méltatlan és embertelen bámészkodásnak, míg Germanicus nemes és emberséges gesztusa gyümölcsöző eredményekre vezet (Ann. I 62,1).

A két csatatéri szemle egybevetése hatásosan szemlélteti a különbséget minden, emberségéből kivetkezett hatalombitorló és az igazi imperator között, aki seregével egyetemben a virtus, humanitas, pietas, disciplina erényeit testesíti meg.
A zsarnok-portré sablonjai közé tartozik az a részlet is, amely szerint Vitellius non flexit oculos, nec tot milia, insepultorum civium exhorruit (Hist. II 70, 4), míg a pietas-tól vezérelt Germanicust nem szennyezheti be a temetetlen hullák látványa (Ann. I 62,2 imago caesorum insepultorumque), Tiberius akadékoskodása csak a zsarnoki féltékenység tünete.

Közismert tény, hogy az Annales reménytelenül komor tablóján az egyedüli világos színfoltot Germanicus, az egyebek közt Domitianus vonásaival ábrázolt Tiberius unokaöccse és fogadott fia, hatalmának várományosa képviseli. Ismeretes az is, hogyan formálódott az erősen kérdéses Germanicus hagyomány Caligula trónra kerülése után egyértelműen pozitívvá, illetőleg Tiberius ellenképévé, míg végül Tacitus tolla nyomán megszületett a varázslatos, csak éppen történelmi szempontból nézve tarthatatlan fekete-fehér portré.

Germanicus eszményi hőssé magasztosult, akinek a féltékeny és bizalmatlan zsarnoktól mindenki másnál többet kellett elszenvednie; a tacitusi Germanicus az egyetlen személy, akinek szeretetében összetalálkozik a nobilitas és a Tacitusnál fenntartás nélkül pozitív előjellel csak ebben az összefüggésben említett nép (Ann. II 82,3 skk.), a vulgus másik pozitív említése jellemző módon Agricola személyéhez fűződik (Agr. 41,3 poscebatur ore vulgi dux Agricola, vö. 43,1).
Germanicus tehát az, aki a concordia ordinum eszményét mindenféle császári propagandánál hívebben testesíti meg; Germanicus az egyedüli eszménykép, aki a Vergiliustól (Aen. VI 851 skk.) meghirdetett római küldetéstudat jegyében Hercules, Liber és Alexandros nyomdokaiba lépett. Gondoljunk még a Germanicus ábrázolásában gyakran megfigyelhető egyéb Alexandros-motívumokra (pl. Ann. II 21,2 quo magis adgnosceretur, detraxerat tegimen capiti, mint Hagy Sándor, Curt. Ruf. VII 1,20 apud Granicum nudo capite . . . dimicantem), vagy kiváltképpen a halálának leírását követő eszmefuttatásra (II 73,1 et erant, qui formam, aetatem , genus mortis . . . magni Alexandri fatis adaequarent).
Az összehasonlítás természetesen Germanicus javára üt ki, hiszen erkölcsi tekintetben messze felülmúlta a makedón uralkodót, és Germania teljes meghódítása csak Tiberius féltékenysége miatt nem sikerült neki (II 73,3): quod si solus arbiter rerum, si iure et nomine regio fuisset, tanto promptius adsecuturum gloriam militiae, quantum clementia, temperantia, ceteris bonis artibus praestitisset.

Germanicusnak Nagy Sándorral való összehasonlításából (vö. Liv. IX 16, 19 skk.) Alain Michel Tacitus legbensőbb gondolataira akart következtetni («cest ici quil laisse parler són coeur»): Nagy Sándornál is nagyobb az, aki a modestia jegyében mint Agricola! - nem akar még nagyobbnak látszani; aki túlszárnyalhatta volna, de inkább nem uralkodott az igazság ellenében (contre la justice), és aki inkább a becsületet, nem a hatalmat választotta.
Germanicus személyében Tacitus az egyetlen, «valóban királyi» erényt ünnepli: «le renoncement á la royauté, le loyalisme qui refuse la violence et les trahisons quelle inspire». Az egyetlen uralkodó, akit Tacitus dicsérettel említ, az, aki nem uralkodott. Tacitus úgy búcsúzik eszményített hősétől, mint Horatio Hamlettól: «Adieu, mon doux prince ...»

Germanicus alakját ezek szerint ezer szál fűzte Tacitus képzeletében a nagyság megtestesítőihöz: a világhódító Alexandroshoz, valamint Agricolához, az eszményi «Britannicus»-hoz, aki erényei - az obsequium (Agr. 42,5), modestia (Agr. 42,4, vő. 4,3), temperantia (vö. Agr. 8,1) - révén szintén nagyobbnak bizonyult minden ismert nagyságnál. Tudjuk, hogy 83/84-ben Domitianus is felvette a «Germanicus» nevet.
Függetlenül attól, hogy a Germanicus-név a nagy zajjal ünnepelt «Germania pacata»alkalmából nemsokára Traianus nevei közé is bekerült, de attól is, hogy Germanicus alakjának tacitusi favorizálásában szerepet játszott-e egyáltalán Traianus személye, annyit biztosan állíthatunk, hogy Tacitus az Annales-beli Germanicus-portrét nemcsak Tiberius, hanem Domitianus Germanicus Dacicus és egyáltalán minden zsarnok ellenképének szánta, és - mint láthattuk, - Germanicus képének eszmei vonatkozásaiban elejétől fogva apósára is gondolt.

Tacitus két főhősének ez az eszményítése persze nem ment bizonyos erőltetés és bizonyos következetlenségek nélkül. Hiába, a derék Agricolát, akiről maga a vő mondotta (Agr. 44,2): bonum virum facile crederes, magnum libenter, mégis csak nehéz lett volna νέος Άλέξανδρος-παΙα feltüntetni, és Germanicus is csak a Germanicus-ág dicsőítői számára volt nagyobb Nagy Sándornál. Caligula nagysándori mániáját szükségtelen itt külön dokumentálni (vö. pl. Suet., Calig. 52); ehhez járulnak a kóros megalomániában szenvedő uralkodónak Antonius alakjához kapcsolódó hóbortjai, amelyek azonban esetleg nem is voltak teljesen függetlenek apjának Tiberiust felbőszítő ötleteitől (vö. Ann. II 43,5; 53,2; 59 skk.)
Tagadhatatlan, hogy az Egyiptomban utazgató Germanicus sok mindenben beleilleszkedett a hellénisztikus gondolatvilágba; így kerülhetett sor pl. az Apis-bika meglátogatására (PHn., Nat. hist. VIII 185; Amm. Mare. XXII 14,8), vagyis arra, amit Octavianus annak idején tüntető szándékkal elutasított, pedig csak egy rövid kitérőt jelentett volna. De közvetlen bizonyítékunk is van arra, hogy az imitatio Alexandri gondolata Germanicustól nem volt idegen: Alexandreia városával διά τον ηρώα και χτίστην, tehát mint Alexandros tisztelője és követője éreztette különös jóindulatát. Így aztán halála után is szinte magától adódott az Alexandrosszal való összehasonlítás.
Az már viszont a tacitusi Germanicus-portré - és egyáltalán a tacitusi történetírás következetlenségei közé tartozik, hogy a hagyományos római mos maiorum-ot, melyet Tacitus mindig magasztalt (és fogyatkozását mindig siratta), szigorúan véve nem az eszményi vonásokkal felruházott Germanicus istápolta, hanem ellenszenves ellenfele, a «zsarnoki» Tiberius. Hasonló megfigyelést tehetünk pl. az Annales bevezető fejezeteiben (I 3,3), ahol történetírónknak minden igyekezete ellenére sem igen sikerült Germanicus személyét az augustusi utódlás kevéssé épületes kérdéseivel kapcsolatban teljesen elhallgatnia.

Ezeket és általában az efféle következetlenségeket azonban nem törölhetjük ki a tacitusi történetírásból, Tacitus történelmi koncepciójából. Ezért kell a tényállást ahol csak lehet, - tisztáznunk, és a tacitusi Germanicusportré vonásainak a fentiekben megkísérelt elemzése talán éppen ezért nem volt teljesen fölösleges.


Borzsák István