logo

XV December AD

Az institutiok felfedezése és a szöveg helyreállításának rövid története

A veronai káptalan könyvtárának igen gazdag kéziratgyűjteménye van. Már a 9. században alapított a renaissance korában általánosan ismertté és híressé lett, de a 17. században teljes feledésbe merült. Midőn t. i. 1630. évben a pestis az ottani káptalant kipusztította, a kéziratok eltűntek, úgy hogy azoknak nyoma utóbb teljesen elveszett. Mindazáltal 1731. évben Maffei Scipio, egy ottani kanonok név szerint Carinelli Carloval együtt egy jelentékeny maradványát fedezte fel a régi gyűjteménynek, melyet egy sötét és rejtett helyen állott szekrényben talált. Az így napfényre került kincseket a felfedező Verona illusztrálta ezt munkájában ismertette (Verona 1732.).
Már Maffei Sciponak feltűnt, hogy a káptalani könyvtárban lévő, azelőtt XV most XIII számmal jelölt régi codex, melyből két levél az interdictumokról és a fiscus jogáról tartalmazott egy-egy töredéket, rezerválva van, az újabb írás mögül t. i. sok helyt kikandikáltak a régi betűk nyomai. Ezt a körülményt meg is jegyezte az általa összeírt könyvlajstromban.
1816. évben véletlenül föleleveníti Haubold Gottlieb lipcsei tanár téli félévi leckerendjének programjában, hogy Veronában létezik egy töredéke valamely régi munkának «de interdictis». Ugyanakkor Niebuhr, abires történetbúvár, Rómába utazott, ahová a szent szék mellé porosz követnek volt kinevezve, megállott Veronában is és két napi ott időzése alatt kikereste a káptalani könyvtárban ama régi codexet, melyről Maffei Scipio is említést tett volt, és a 97-ik lapon vegyészeti szerekkel tett sikeres kísérletek után fölismerte a régi írást s felfedezését az olvasáspróbákkal együtt Savignyval közölte, ki a neki küldött részleteket legott sajtó útján közzétett egy tudományos alapossággal írt értekezésében ama nézetének adott kifejezést, hogy az említett régi codex Gaius institutióit foglalja magában s hogy a közölt fragmentum de interdictis hasonlókép ebből a codexből van kivéve.

Gaius eredeti institutióit bírhatni régóta táplált hő vágya volt a tudósoknak s íme most tizennégy század múlva napfényre kerültek azok Szt. Jeromos levelei alól, melyeket az 5. századbeli eredeti kéz-iratra az előbbi betűk lemosása után ráírtak!
A berlini tudományos akadémia két tudóst, névszerint Bekker philologust és Göschen jogászt küldötte Veronába, hogyha lehet, mentsék meg ezt a ritka kincset a tudomány számára. A két tudós 1817. évi május havában a hely színére érkezvén, csakhamar belátta, hogy erős vegyészi szerek alkalmazása nélkül semmire sem mehet.

Engedélyt eszközöltek ki tehát magoknak, hogy a nagy tudományos cél iránti tekintetből csersavoldatot használhassanak a könyvtárban. Ezt az engedélyt meg is nyerték. Be ecsetelvén avval az oldattal az elhalaványult és ledörzsölt vonások helyét, ezek mintegy megelevenülve szabad szemmel lettek olvashatókká. Fáradozásuk eredménye fényesen igazolta Savigny feltevését, a codex csakugyan Gaius eredeti institutióit tartalmazta, melyeket sajtó útján leendő sokszorosítás céljából gondosan lemásoltak. Még ugyanazon évi október haváig a munkának nagy részét sikerült restaurálniuk.
Midőn Bekker a munkatársával töltött két havi együttlét után különféle régi kéziratok megvizsgálása végett Milanóba távozott, Bethmann-Hollweg (akkoron IV. éves joghallgató a berlini egyetemen, utóbb ugyanazon egyetemnek tanára, végre porosz kultusz-miniszter) érkezett Veronába. Bethmann-Hollweg maga következőleg beszéli el a restitutio körül követett eljárást.

«Göschen a codex mindegyik negyedrétű lapján olvasott szövegnek följegyzésére egy egész folio-ívet használt, melynek négy lapjain az eredeti kézirat 24 sora számára hat-hat vonalat húzott. Ez az eljárás lehetővé tette, hogy ezekre a vonalakra nemcsak a biztossággal olvasott szavakat és betűket vethette, hanem fölötte és alatta még egyéb lehető olvasás-módokat és gyanításokat is följegyezhetett. Az egyik olvasott és diktált, a másik a tollba mondottakat leírta, amaz pedig a leírtakat az eredeti kézirat ismételt megtekintése után kiigazította. Minden tehát négy szemnek saját észleletén alapszik, Göschen részén természetesen a szakértelem volt túlnyomó, nekem ellenben élesebb fiatal szemem segített egy-egy vonás vagy kacskaringóból, mely a Szt. Jeromos-féle levelek írása mögül előtűnt, az egész uncialist felismerni. Annyit mondhatok, hogy annál a közös munkánál a hűség és lelkiismeretesség volt a mi vezérünk».

E rendkívüli pontosság dacára a megfejtett munka oly tökélet-lennek tetszett Göschennek, hogy nem merte a berlini akadémia elé terjeszteni. Újra letisztázta tehát negyedrétű levelekre és a miket az egésznek ismételt átolvasása után kitalált, piros tintával utána jegyezte. Rebenegesta már haza indulni készült, midőn a bucsúzásnál a könyvtárnok, Guarienti kanonok gróf azt kívánta tőle, hagyná emlékül nála a táblázatot és fogadjon el cserébe egy kispappal hamarjában készített hasznavehetetlen másolatot. Elképzelhető, mennyire meglepte Gösclient ez a furcsa kívánság, négy havi fáradságos munkájának gyümölcse kérdésessé vált! Csak midőn Göschen kijelenté, hogy azt a tisztázatot, mely a berlini akadémia tulajdona, nem adhatja oda, de mihelyt haza érkezik, sajátkezűleg még egyszer le fogja azt másolni és a jó kanonok úrnak megküldeni, állott el ez utóbbi kívánságától és csupán amaz óhaját fejezte ki, hogy a veres betűk (quel rosso) ne hiányozzanak belőle.

E munkálat alapján adta ki először 1820. évben a berlini akadémia Gaius institutióit, egyúttal azonban Bluhmet küldte ki Veronába a kéziratnak újabb megvizsgálása és kiaknázása végett. Bluhme még erősebb vegyészi szereket használt és csakugyan újabb részleteket hozott napfényre (név szerint a 3. könyv végén és a 4-ikben), de a kézirat az olvashatatlanságig elsötétült, úgyhogy a legújabb időig már-már mindenkorra hasznavehetetlennek ítélték.

Bluhme két nyarat töltött Veronában és Göschentöl egészen függetlenül dolgozott, mert Göschen elaboratuma Berlinben maradt. Mihelyt valamit ki tudott halászni, legott papírszeletekre írta, a kétséges helyekből olykor csakis egyes betűket vagy vonásokat, melyeket azonban sem ő, sem más nem volt képes érthető szavakká kiegészíteni. A mit restituálni sikerült, azt letisztázta és darabonként Németországba küldte. Itt-ott tévedésekbe esett Bluhme, a mennyiben a túlsó lapról átcsillámló egyes vonások bizonytalan árnyékától félrevezetve, a kéziratból azt vélte kiolvashatni, a mit kiolvasni szeretett volna. Göschen és Bluhme schedáinak felhasználásával adta ki Gaius institutiót Lachmann 1842. évben.

Ezután egymást érték a különféle Gaius-kiadások, de mert a jelen esetben más kéziratokkal való összehasonlításról szó sem lehet, s az egyetlen meglévő kézirat is csak desperabilis állapotban jutott reánk (a hártya túlsó oldalán az írás lemosva, a szőrős oldalán ledörzsölve s azután annak helye újra, lapon pláne kétszer egymásután teleírva), és ezt is csak négy tudós forgatta kezében, mindezen kiadások hemzsegtek a különféle alakú betűktől, melyek által a kiadók kételyeiket, kiegészítéseiket jelezték.
Szélesebb körökben lehetetlenség volt a különféle conjecturákhoz hozzászólni, mert nem létezett alkalmas eszköz arra nézve, hogy valaki azoknak valószínűségét megbírálhassa, vagy egyáltalában a szöveg megrostálásában sikeresen közreműködhessék. Ez bírta rá Böckinget, ki már szintén 5 ízben adta volt ki Gaiust, apographumjának készítésére. Sajátkezűleg leírta az egész codexet uncialiáival, betűtöredékeivel együtt másoló tintával s azután lithographiroztatta.
Ez a munka, melyet maga Booking «improbus labornak» nevezett, 1866. évben jelent meg és egyszerre a legfényesebben világította meg a forgalomban lévő Gaiuskiadások alapjának elégtelenségét és megbízhatatlanságát.

Ugyanabban az évben a berlini tudományos akadémia Studemund Vilmost bízta meg, hogy a kézirat újbóli megtekintése által valahára szilárdabb alapot teremtsen a szöveg kritikája számára. Az eredmény nemcsak az újabb vizsgálat sikerébe, hanem a fentnevezett tudósba helyezett reményt is a legfényesebben igazolta. Jobb és avatottabb kezekbe nem is lehetett volna e fontos megbízást letenni.
Studemund előbb odahaza több ízben végig olvasta és behatóan tanulmányozta Gaius institutioit, azután Milanóban az Ambrus-féle, majd Rómában a vatikáni könyvtárban több rescribált codex olvasásában gyakorolta magát.

Azután Veronába indult, a hol Giuliani Károly kanonok gróf, a káptalan könyvtárnoka a legnagyobb előzékenységgel engedte meg neki, mit Bluhme óta mindenkitől megtagadtak volt, hogy t. i. a már tetemesen megrongált codexet újból elővehesse. 1866., 1867. és 1868. években dolgozott a nyári hónapokon át, a második évben Mommsen Tivadar, a harmadikban Krueger Pál társaságában, kik rokon természetű buvárlatok eszközlése végett ugyancsak a veronai káptalan könyvtárában időztek.
A desperált helyek újbóli fölélesztése végett a külső lapokon kalium sulphuratumot, a belső lapokon pedig vízzel és néhány csepp acidum muriaticummal hígított kalium sulpliocyanatumot használt. Fáradságos munkájának gyümölcse az a páratlan apographum, mely Lipcsében 1874-ben Hirzel Salamon kiadásában jelent meg. Ez a munka sokkal tökéletesebb, mint Booking kőnyomatú apographumja, a mai könyvnyomtatás valóságos remeke és úgyszólván lehető legteljesebb helyreállítása és pótlása az oly sokat maceráit eredeti Gaius-kéziratnak.

A betűket amaz egyetlen nem rescribált levél hátulsó oldalának fényképe után metszették Breitkopf és Hartel nyomdájában, még pedig olyaténképen, hogy a kéziratnak két különböző kéztől eredő betűalakjai közül egy középalakot vettek föl, a mi hosszas kísérletek után többnyire sikerült is. Oly betűk, melyeknek olvasása nem volt elég biztos, valamivel halványabb és csupán pontozott vonásokkal vannak föltüntetve. Ahol ilyen kétes munka helyett esetleg más állhatott, ezen tán helyesebb betű apró cursiv írással a kétes betű fölébe van nyomtatva.
A pergamenen levő lyukak és javítások is gondosan meg vannak jelölve. Sőt a pontosság annyira megy, hogy még a kisebbített írás is, melyet nem ritkán a sorok végén olvashatni, valamint egyes betűk díszítményei is, nemkülönben a kampók és vonalak, melyek a második és negyedik könyv végén láthatók, hűségesen reproducálvák.

Minden lap végén a jegyzetekben meg van említve, vajon könnyen, avagy csak nehezen olvasható volt-e, s azonkívül minden más a szöveg megállapításánál tekintetbe jöhető körülmény is. Különösen becses adalékot képez még az, hogy a kiadó hézagos vagy kétes helyeknél megmondja, hogy esetleg mi állhatott a kéziratban, vagy mi nem állhatott benne semmiképen sem.
Az apographumra következik egy fölötte gondosan kidolgozott s igen tanulságos jegyzéke a szöveg kritikájára annyira fontos rövidítéseknek és sigláknak, melyeket a kézirat írói használtak. Összehasonlítás kedvéért a fragmenta Vaticanaban és Ulpianus institutiónak bécsi fragmentumaiban előforduló siglák teljesen, más ismert jogász-siglák közül a Gaiuséival összevágok vagy legalább azokhoz hasonlók szintén közöltetnek (255-312.1.). Az egész mű végén a kézirat helyes-írási sajátszerűségei vannak egybeállítva (313-325. 1.).

Most tehát egy könnyen hozzáférhető s a legapróbb részletekig megbízható alappal bírunk, hogy Gaius szövegének megállapítását megkísérthessük. Göschen és Bluhme munkái túlhaladt álláspontot jeleznek. Studemund nemcsak számtalan kétséget eloszlatott, hanem éles szemének sok olyan helyet is sikerült több-kevesebb biztossággal elolvasni, melyeket elődjei olvashatatlanoknak találtak.

Minden ezentúl megjelenő Gaius-kiadásnak a Studemund-féle apographumból kell kiindulnia. A fényes siker Studemundot nem hagyja nyugodni. Időközben már ismét járt Veronában, u. m. 1878. tavaszán és az 1883. év nyarán. És megint sikerült neki egynéhány kétséges helyre fényt derítenie. Legújabb vívmányait a Krueger Pállal közösen rendezett 1884. évi Gaius-kiadásban értékesíti.


Forrás: Dr. Bozóky Alajos - Gaius Római jogi Institutióinak négy könyve