logo

X Quintilis AD

Bevezetés, illetve a büntetés célja

1. A ius commune Europaeum anyagához a római büntetőjog is odatartozik, jóllehet a ius commune-n általában csak a római magánjogból (ius privatum) átvett és a középkorban a glosszátorok és a kommentátorok munkássága következtében Európában elterjedt és a jogi praxisban alkalmazott joganyagot szokás érteni.
A büntetőjogi szabályoknak, elveknek nem volt ilyen egyöntetű, sikeres terjesztő forrása! A Rómában alkalmazott büntetőjogi szabályok különböző csatornákon folydogáltak az egyes európai országok büntetőjogába. Tekintettel arra, hogy a justiniánusi kodifikáció anyagában a büntetőjogi szabályok is benne voltak, így a joggal foglalkozók számára ezek a szabályok is ismertek és alkalmazhatók voltak. Azonban az átvétel kapcsán a hangsúly nem a büntetőjogon, hanem a magánjogon volt. Amíg a magánjog politikai állásponttól függetlenül alkalmazható volt a polgárosodó, gazdaságilag fejlődő európai országokban, addig a büntetőjog területén mindig is nagyobb jelentősége volt egy-egy ország államrendjének, politikai berendezkedésének, az uralkodók elképzelésének, akaratának.

A római jog, mint írott jogi anyag mindig is ismert volt valamilyen formában (Leges Romanae Barbarorum valamelyik könyve, majd később a justiniánusi jogkönyvek előkerülése) Európa országaiban, így kézenfekvőnek kell tekinteni, hogy a kialakuló feudális államokban a büntetőjogi szabályokat a római jogból merítették.
A ius privatum és a ius publicum alkalmazási körében az volt az alapvető különbség, hogy a magánjogot szinte a maga egészében (glosszátorok, kommentátorok) átvették, részben átdolgozták és az észak-itáliai oktatáson keresztül egész Európában elterjedt, addig a büntetőjognak ilyen intézményes átdolgozása nem történt meg. Az egyes államok annyit merítettek a rendelkezésükre álló római jogi szövegekből amennyire országuknak szükségük volt. Az országonkénti külön eljárások, az államberendezkedés eltérő volta vezetett oda, hogy olyan egységes büntetőjogról a 18-19. század Európájában nem beszélhetünk, mint amilyen a ius commune volt.

Az előző okfejtést azzal is alá lehet támasztani, hogy az ezredfordulóig (Kr. u. 1000) szinte Európa valamennyi országa a keresztény hitre tért, s így a keresztény szellem hatására különböző országok büntetőjogában gyökeret vert alapelvek (a bűnösségen alapuló felelősség elve, az ártatlanság vélelmének elve, stb.) az ókori Rómában már kimutathatók voltak. Márpedig a keresztény egyház vonatkozásában közismert az ecclesia vivit lege Romana elv. Vagyis a kersztény egyházak a jogra vonatkozó ismereteit nagyobbrészt a római jogból merítették.
A kérdés vizsgálatánál az sem elhanyagolható, hogy a 19. század Európájában egymás után jelennek meg a római büntetőjoggal foglalkozó monográfiák. Ami ugyancsak alátámasztja a korabeli Európa és az ókori római büntetőjog szoros kapcsolatát.


2. Az ókori Róma büntetési rendszerének vizsgálatánál elsősorban a császárkori eljárásban (extra ordinaria cognitio, cognitio) alkalmazott büntetésekkel kívánunk foglalkozni. Elsődlegesen azért mert a kodifikáció következtében jóformán ez volt ismert és így ez került át a középkori Európa büntető jogába. A kérdés vizsgálatánál az sem elhanyagolható, hogy egységes büntetési rendszerről csak a császárkorban beszélhetünk, jóllehet valamennyi büntetésnek már a köztársasági korban részben, vagy egészben megvoltak a formái.
Mielőtt rátérnénk az egyes büntetési fajtákra röviden szólnunk kell a büntetés céljáról. Egyes felfogások szerint az ókorban a büntetésnek csak, vagy elsősorban a megtorlás volt a célja. Nem lehet vitatkozni azzal a tétellel, hogy a büntetéseknek mindig is volt megtorló, elégtételt adó jellege, de hogy csak ez az egy elv érvényesült volna; egyszerűen képtelenségnek tartjuk. Forrásszerűen bizonyítható ennek az ellenkezője.

Si poena alicui irrogatur, receptum est commenticio tűre, ne ad heredes transeat, cuius rei illa ratio videtur, quod poena consitiuitur in emendationem hominum: quae mortuo eo, in quem constitui videtur desinit. (Paulus D.48,19,20)

Paulus egy olyan esetet mutat be, amikor valakire már kiszabták a büntetést de az annak végrehajtása előtt meghalt, ebben az esetben az örökösökre nem lehet a büntetést áthárítani. Ezt a döntést azzal indokolja, hogy a büntetés célja a javítás, az elkövető nevelése, a halállal viszont ez a lehetőség megszűnik. A szövegből nem tűnik ki, hogy milyen büntetésről van szó. Meglátásunk szerint csak pénzbüntetés jöhet számításba, mert egyéb büntetésnek az örökösökre való áthárítása fogalmilag kizártnak tűnik. Mindenesetre a szöveg arra kiválóan alkalmas, hogy megtudjuk mi a célja Paulus szerint a büntetésnek.

A generális preventióról beszél Ulpiánus a proconsulok hivatali működéséről írott könyvében amikor a proconsul munkatársainak a bűncselekményét hozza fel. Helyesnek tartja, hogy a proconsul saját munkatársait is büntető eljárás alá vonja, majd ezt így indokolja: quod quidem faciendum est, út exemplo deterriti minus delinquant... (D. 48, 19,6,9).
Azért kell így eljárni, hogy példától (azaz büntetés példájától) elrettentve kevesebbet vétkezzenek. Vagyis a büntetés célja az is, hogy másokat visszatartson büáncselekmények elkövetésétől.
Ugyanígy vélekedik Claudius Saturnius is, amikor arról beszél, hogy egyes tartományokban súlyosabb büntetést szabnak ki ugyanarra a bűntettre, mint más helyeken, továbbá egyes bűntettekért időnként súlyosabb büntetést szabnak ki (természetesen a törvény által megengedett határon belül) ... quotiens nimium multis personis grassantibus exemplo opus sit. (D.48, 19, 16, 10) ugyanis a büntetés példáján kersztül kell megfékezni a túlságosan elszaporodó, garázdálkodó bűnözőket.

Callistratus szerint a hírhedt rablógyilkosokat ott kell keresztre feszíteni ahol garázdálkodtak... ut et conspectu, deterreartur alii ab isdem facinoribus (D. 48,19,28,15) hogy elrettentésül szolgáljanak mások számára ilyen bűncselekmények elkövetésére. Kifejezetten kiemeli Callistratus az elrettentést, más személyeket (általában az embereket) hasonló bűncselekmények vonatkozásában. Rablógyilkosságról van szó, helyén való az elrettentés a nyilvános akasztással, az elkövetés helyén.
A korabeli viszonyokat tekintve nem volt ennél nagyobb visszatartó erő, ugyanis az állam kötelessége a törvényekből fakadóan minden ember számára egyenlő biztonságot nyújtani. (... cum enim leges omnibus hominibus aequaliter securitatem tribuant. D. 48,19,28,7)“

Nem kívánunk alkotmányjogi kérdésekre hivatkozni, sem pszichhologiai, illetve filozófiai, avagy morális oldalról megközelíteni a kérdést, nem teszi ezt Callistratus sem, de a szövegéből mégiscsak kitűnik, hogy az állam kötelessége a polgárait megvédeni a gyilkosokkal szemben.
Az elmondottakból következik, hogy a büntetés célja elsődlegesen a megelőzés, amely megnyilvánul a cselekményt elkövetők nevelésében, hogy a későbbiek során ne bűnözzenek, illetve az elrettentés folytán az emberek visszatartása a cselekmények elkövetésétől.

Természetesen találkozunk elégtétel jelleggel (a delictumoknál kizárólag csak erről van szó) a crimeneknél is. Callistratus szerint az elrettentő visszatartó erő mellett az is figyelembe veendő, et solatio sit cognatis et atfinibus interemptorem eodem loco poena reddita (D. 48,19,28,15) és vigasszal szolgáljon a megöltek rokonainak és ismerőseinek, hogy azoknak a lakhelyén szabják ki és hajtják végre a büntetést. Természetesen ez elsődlegesen lelki elégtétel adást jelent, valamint a bosszúvágy kielégítését. Ami adott esetben ugyancsak nem elhanyagolható szempont.


Molnár Imre A császárkori Róma büntetési rendszere