logo

XVII September AD

A harcjog

A római nép harci gyakorlata egy kultúrtörténeti kép, mely híven kifejezi társadalmi életének szokásait, minden erényét és bűnét. „A rómaiak — mondja Montesquieu — kik játékot űznek az emberi természet gyengeségével és érzékenységével, nem ismerhették azt az erényt, melyet mi humanismusnak nevezünk/ A szenvedések és gyengeségek náluk nem találtak részvétre. A rabszolgát egy utilitarius faj kemény szívtelenségével kizsákmányolják és ha megöregszik vagy megbetegedik, megölik, eladják vagy kiteszik az éhhalálnak a Tiberisnek egy elhagyott szigetén. Némelyek elevenen vetik őket halas tavaikba a halak táplálékául. Catóról, a régi Rómának erről a tipikus jelleméről tudva van, hogy rabszolgáival igen szívtelenül bánt, legkisebb hibáikéit kegyetlenül büntette és ha megöregedtek, eladta őket, nehogy ingyen egyék a kenyerét. Plautus színre hozza e szerencsétlenek borzasztó szenvedéseit, és a nézők, kiknek szívét ennél is borzasztóbb látványok már elfásították, a gyönyörnek tomboló kitöréseivel élvezik azokat.
Az ókorban a római nép az egyedüli, mely az emberölésből látványosságot csinált. E szokás, mely a köztársaság alatt keletkezett, a császárság alatt valóságos paroxismussá fajult el. A foglyok ezrei mészárolják le egymást, hogy a királyi népet mulattassák. Λ szenvedés és halál szemlélete képezi minden osztálynak kedvtelését. A kardok csattogása, a vadállatok ordítása, az áldozatok halálhörgése elragadtató látványt nyújt a nézőknek. „A nép. mondja Seneca, fellázad a gladiátorok ellen, kik nem halnak meg jó kedvvel, vagy haboznak, ha az öldöklő kard feléjük fordul, vagy nem ölnek elég merészen, vagy nem elég bátran halnak meg.

Egy néptől, mely polgári társadalmában ilyen szokásokat követ és ilyen látványokban gyönyörködik, sem igazságot, sem irgalmat nem várhatunk a harctéren. A háború kegyetlensége összhangban áll a polgári törvények kegyetlenségével, de minthogy azt egyúttal politikájuk egyik hatalmas eszközének tekintik és a végélt is ismerik, melyet annak segélyével elérni akarnak, eljárásukat ehhez alkalmazzák. Innen az a mély ellentét, mely az elmélet és gyakorlat között kifejlődött és melyet igen nehéz lett volna kiegyenlíteni a nélkül, hogy az egyik él föl ne áldoztassék a másiknak.
Elvben elfogadták, hogy a háborúhoz justa causa kell. A háborúnak tehát nemcsak alakilag, hanem anyagilag is igazságosnak (justum et pitim) kell lenni. A iustum nem az indictio formalitására, hanem a causára, a pitim pedig a szertartásokra vonatkozott és megfelelt a legitimumnak.

Ha a rómaiak szigorúan alkalmazkodnak ehhez az elvhez, háborúra ami ritkán került volna a dolog. Róma ellen ligák soha nem alakultak. Ellenségnek tekintvén az ellenfél szövetségeseit is, azok, kik a veszélytől távol voltak, nem akartak ahhoz ily módon közeledni. Háborúval őket nem igen fenyegették, ha tehát terjeszkedni, hódítani akartak, nekik kellett azzal másokat fenyegetni. Ekképp történt, hogy a iusta causa dacára nem igen válogattak, hanem hadakoztak oly időben, oly módon és olyan népekkel, a mint az nekik éppen tetszett.

A háborút nem a népek, hanem az egyének harának tekintvén, azt tartották, hogy az ellenséggel jogilag bármit lehet tenni. Quid-quid in hostibus feci, jus belli defendat. Rabszolgaságba vetették tehát vagy megölték és pedig nemcsak a hadi foglyokat, hanem a békés polgárokat, nőket, gyermekeket és az ellenfélnek a háború kitörésekor a birodalom területén tartózkodó alattvalóit is.
Dionysius említést tesz Romulus egy törvényéről „de puberibus in urbe expugnata non occidendis, de mint Osenbrüggen megjegyzi, ez kevés hitelt érdemel. Másfelől azonban kimutatható, hogy tudtak nagylelkűek is lenni. Sőt vezérelvük a salus reipublicae lévén, ha a politika javasolta, a nagylelkűséget még anyagi érdekeik kárára is gyakorolták. Harcjoguk különben megengedte a mezei termények elpusztítását, a városok lerombolását, a víznek elzárását, a magánvagyon felprédálását és az ostrommal legyőzött lakosság felkoncolását kivétel nélkül.
A meghódított városok kincseit Rómába vitték, sőt a templomi felszerelések is, melyek a háború következtében megszűntek rés saerae lenni, a hadi zsákmány tárgyát képezték. Az idegen szentélyeknek sokszoros megrablása tette lehetővé az idegen collosoknak — Coitus peregrini - meghonosítását Rómában.

Ami a meghódított dolgokra állt, ugyanaz állt a legyőzött személyekre is. Ezek is részét képezték a hadi zsákmánynak, sőt haladásnak tekintették, hogy foglyaikat nem ölik le, mint a keleti népek, hanem életben hagyva őket, irgalomból rabszolgaságba vetik. Elfogatásuk után, a mi néha meggyalázó módon történt, a foglyok vadállatokhoz láncolva az imperator diadalmenetét kísérték és cimi de foro mondja Cicero — in Capitolium cursum flectere incipiant, duci illos in carcerem jubent.

Azokat, akiket sem ki nem váltottak, sem ki nem cseréltek, részint megtartották, mint nyilvános szolgákat (servi publici), részint sub corona, vagy sub hasta rabszolgákul eladták. Egy különösen jellemző vonását képezi a rómaiak nemzetközi gyakorlatának, hogy a római polgárt is, ki hadi fogságba esik, ellenségnek tekintik és mint ilyen elveszti összes jogait.
Hogy a győztes dolognak tekinthesse azt, a ki hatalmába esett, a régi világ nemzetközi jogrendszerének egy természetes következménye volt, de hogy azt a polgárt, ki fogságba esett, a saját hazájában is úgy tekintsék mint rabszolgát, a ki elveszítette összes polgári jogait, sőt emberi jellegét is, ez arra mutat, hogy egy valódi jogi kapcsolatról még a rómaiaknak sem volt világos fogalmuk.
Szökevényekre, kiket az ellenfél pactio értelmében kiszolgáltatott, kegyetlen büntetéseket szabtak. Megkorbácsolták, lábszáraikat összetörték, megcsonkították, keresztre feszítették, elevenen megégették, a tarpeji szikláról letaszították, vagy a cirkusz vadállatjainak prédául vetették. Ellenben azokat, kik az ellenségtől szöktek át, szívesen fogadták, árulásukat hasznukra fordították és az árulókat gazdagon megajándékozva, szabadon bocsájtották. De arra is vannak példák, hogy a gyáva ellenséget, még ha hasznukra lehetett volna is, megvetéssel visszautasították.

Az ellenség hadállásának kipuhatolására kémeket ők is alkalmaztak, de az ellenség kémeit, ha elfogták, halállal büntették. Ha e mellett olyan példával is találkozunk, mint az, midőn Scipio a karthagói kémeket bevezeti táborába, nekik mindent megmutat és aztán szabadon bocsájtja, abból, mint kivételes esetből, elvet le nem vonhatunk.
A hadi követekkel (parlamentaires) való tárgyalást már ők is ismerték. Ezeknek tárgyát a foglyok kicserélése, a halottak eltakarítása vagy a fegyverszünet feltételeinek megállapítása képezte.
A fegyverszünet megtagadását szentségtörésnek tekintették, ha pedig megkötötték, szigorúan őrködtek annak megtartása fölött. Ha valaki közülök ez ellen vétett, azt a fetiálok megbüntetés végett az ellenfélnek kiszolgáltatták.

Itt az a meglepő, hogy ez a szigorú felfogás csak a fegyverszünetekre vonatkozott és nem terjedt ki egyszersmind a békeszerződésekre is. Céljuk lévén a hódítás, békekötéseik is csak fegyverszünetek voltak, de ezeket nem mindig jóhiszeműleg kötötték és gyakran a lelkiismeret minden furdalása nélkül széttépték. így tettek pl. azzal a békével, a melyet hadvezéreik a Samuitokkal kötöttek.

Mommsen ezt emberi és politikai szempontból védi és a rómaiak eljárását igazolja, mert szerinte oly szerződés, mely lemondással jár, nem állapít meg erkölcsi kötelességet, hanem csak a szükségnek elismerését foglalja magában. Ha ez az elv uralomra jutna, veszedelmessé válhatnék a nemzetközi összes szerződéses viszonyokra. Ha pedig Mommsen azt csak az akkori időkre érti, midőn e részben semmiféle kötelező elvet el nem ismertek, a rómaiak eljárása akkor sem menthető, mert ebben az esetben méltányolniuk kellett volna az irgalmat, melyet az ellenfél azt megelőzőleg irányukban tanúsított és melyet ők mások irányában nem mindig, sőt csak igen ritkán gyakoroltak. El kell fogadnunk, hogy nemcsak az egyének, de a nemzetek között is a jogosságnak kell győzni a hasznosság fölött.
Erkölcsi elv nélkül épp úgy nincs jövője a nemzeteknek, mint az egyéneknek. A római birodalom sorsa, bukásának okai erről meggyőző tanúságot tesznek. Győzelmek, melyeket a politika az igazság rovására vív ki, biztosíthatják a jelen sikerét, de előkészítik a jövő bukását. Igazi győzelem — mondja a császári kor egy felvilágosult Írója — nem érhető el a hűség megszegése és a becsület feláldozása árán.


Forrás: részletek Dr. Csarada János: A nemzetközi jog története c. munkájából