logo

XVII September AD

Ellentétek az itáliai és a görög néptörzsek között

Az itáliai néptörzsek, melyek a félszigetnek későbbi történeti jellegét meghatározzák épp úgy, mint Görögország lakói indogermán eredetűek és a pelasgoktól származnak a fogalom legtágabb értelmében. E törzsek első vándorlásáról nehéz valamit mondani, mert annak híre — mondja Mommsen — csak úgy jut füleinkhez, mint egy tenger alatti város harangjainak zúgása. Az bizonyos, hogy a hellén nyelv és az itáliai szójárások indogermán eredetét az újabb nyelvkutatások minden kétségen kívül megállapították, valamint az is. hogy az állami és társadalmi élet a két népnél legalább kezdetben lényegileg ugyanazon alapon fejlődött.
Mindaz, a mit az államban patriarchális elemnek nevezhetünk, Görögországban és Itáliában közös. Ilyen a családi élet tisztasága, mely a férfit egynejűségre kötelezi, a nő házasságtörését szigorúan fenyíti és a családban a két nem egyenjogúságát és a házasság szentségét elismeri. Ellenben a férj és az atya szigorú hatalma az Itáliai nép sajátsága, az erkölcsi alattvalóság Itáliában jogi szolgasággá lett.

Az istenek is, a kikhez imádkoznak, az elmélkedés és bölcseleti szemlélődésnek ugyanabból a forrásából erednek. Itt is épp úgy, mint Hellasban emberi alakkal bírnak, alávetve az emberi tapasztalatoknak és a sors változásainak. De a két népnek e szoros rokonsága mellett az itáliai törzsek történetileg függetlenül és önállóan fejlődtek. Miként a természetben a fajok közös eredete nagy vonásokban észlelhető ugyan, de további fejlődésükben a nélkül, hogy az együvé tartozás ismertető jelei teljesen elenyésznének, különös egyéni jelleget vesznek fel: úgy történik ez habár kevésbé kötött módon a népek életében is.
Úgy a görögöknél, mint az italoknál az állami lét a nemzetségekből ered, csakhogy míg a hellenek politikai fejlődésében a nemzetiségi kapocs, mint testületi hatalom szemközt az állammal még a történeti korban is fenntartja magát, addig Itáliában az állam egyszerre megalakul, mert vele szemben a nemzetiségek centralizálva vannak és az állam nem ezeknek, hanem a polgároknak közösségét képezi. A család és állam, a vallás és művészet a két népnél oly annyira nemzetileg fejlődik, hogy a közös alap, a melyen valaha bizonyosan e téren is állottak, mindkét részen majd-nem teljesen elenyészik szemünk előtt.

A görög szellemnek rajongó lelkesedése az eszményi szépért és jóért Itáliában visszhangot soha nem keltett. Itt a gyakorlati tevékenység volt az egyedüli, a mit megbecsültek és a polgártól nem követeltek egyebet mint azt, hogy életét hasznom munkának szentelje. írásnak, ismeretnek, művészetnek és tudománynak előttük csak annyi becse volt, a mennyi gyakorlati hasznot nyújtott. Az a görög szellem, mely a polgárt és a nemzetet feláldozta a községnek, Itáliában az államegységének és a hatalom növelésének magasztos törekvésévé alakul át. Azért itt hiába keresnénk a kormányrendszereknek azt a termékeny változatosságát, melyet a hellén államnak mozgalmas szellemi élete gyors egymásutánban kifejtett, és melyek az alkotmánynak sok évszázadra örök mintáit megalkották — az itáliai népeknél a patriarchális élet elemei durván, mereven fejlődnek és az állami életben csak később egyenlíttetnek ki.

A társadalmi rétegek között éles határokat vonván, azokon belül exkluzívek türelmetlenek és kemények, de nincsenek kitéve a hirtelen átmenetek és rohamos változások ama hullámzásának sem, a melyen a görögök közélete annyiszor szenvedett hajótörést. A teremtő észnek és a szellem gazdagságának hiányát ők az erkölcsök szigorú fegyelmével, a régi szokások tiszteletteljes ápolásával, a célszerűségnek hideg mérlegelésével a jóban és rosszban szívós kitartással pótolják. Ezek a tulajdonságok párosulva hatalmas egyéniséggel, erélyes tetterővel, hajthatatlan akarattal és mindenek fölött kiváló jogérzékkel, e népet az államés jogalkotás terén az ó kor minden más népe fölé emelik. Az ő jogrend-szerüknek és állami épületüknek, mely elsőbben monarchikus, azután köztársasági alapon fejlődik, és végre mint császárság világuralomra emelkedik, klasszikus formái épp úgy utolérhetetlenek, mint a görög plasztika legjobb alkotásai a maguk nemében. Ez a nép kiválóan államés jogalkotó nép, és mint ilyen páratlan látványt nyújt, mert a győzedelmes kard hóditó hatalma sehol a világon nem áll oly szoros szövetségben a belső békét szabályozó törvénnyel, mint Rómában.

A világbirodalom volt az egyetlen alak, a mely alatt a régiek az egységet felfogni képesek voltak. Ez képezte legfőbb vágyát az összes hódítóknak. Perzsia nagy uralkodói azt hitték, hogy az égbolton kívül az ö birodalmuknak nincsen más határa. Nagy Sándor fényes hódításai nevének dicsőségét és rémületét terjesztették el a világ minden részében, de az apró államokra tagolt Görögország gyönge és tehetetlen volt az egységet megalkotni, annak megvalósítása Rómának volt fenntartva. Itt lép fel először a politikai hatalom elve a maga valóságában és alakul át azzá a rendszerré, mely az ó világ minden fejlődési alakzatát egy közös rendben összefoglalja és a nemzetiségi különbségeket elenyésztetve a népeket, mint egy nagy államcsalád tagjait, egy egységes kormány uralma alatt egyesíti.
A keleti hódítók vállalatai csak kalandok, melyek nem a nép tudatából indultak ki és a népben semmi támaszt nem találtak. Politikai rendszerrel csak Rómában találkozunk. Ez különbözteti meg őket az ó világ minden többi népétől. Világuralmuk nem egy embernek és nem rövid időnek a műve, hanem évszázadok bölcsességének alkotása. A római történetben nyomról-nyomra kísérhetjük a világuralom eszméjének fejlődését. E nép nem sejtette, hanem tudta, hogy hivatva van a világ fölött uralkodni. A köztársaság idejében e nézet már határozottan előtérbe lép. Az akkori írók a római népet leplezetlen önérzettel „princeps orbis terrarum populusnak” nevezik. Az egység eszméjét tehát az ó világ a római népnek köszöni. Észre fogjuk később venni, hogy politikájuk, melyet alkalmaztak, gyakran ellenkezett az erkölcsi elvvel, de azt is látni fogjuk, hogy mindig következetes volt a mit szerencsés politikai fejlődésének tulajdoníthatunk.

A keleten a despotismus, Görögországban a demokracia képezte a politikai élet meghatározó elemét. Rómában egy hajthatatlan arisztokrácia áll szemközt a néppel. Görögországban is meghasonlik a demokrácia, de a szakadást fakciók okozzák, holott Rómában a külön válást elvek hozzák létre. Ezek idézik elő a harcot először az arisztokrácia és a királyok, aztán a plebs és az arisztokrácia között, mig a végén a demokracia kerekedik felül. Ekkor már pártok keletkeznek, a melyekből a későbbi arisztokráciának azok a nagy alakjai támadnak, kik az ismert világ meghódítását végrehajtják. A küzdelmek végén tehát túlsúlyban marad az arisztokrácia, melynek uralma nem kedvez ugyan az egyenlőségnek, de annál inkább kedvez az állandóságnak. Ennek köszöni Róma, hogy századokon át kifelé változatlan politikát követhetett, mialatt keleten az államok magatartása és eljárása vagy egy despotának, vagy a folyton ingadózó népnek hangulata és szeszélyei szerint változott.
Politikája ezenkívül még a fegyvereknél is hatalmasabb támogatást talált a jogban, mely nemcsak hódított, hanem asszimilált Róma a legyőzött népeket nem irtotta ki, mint a görögök, hanem összevegyült velük, számos intézményüket kölcsön vette, viszont cserébe kitérj észté rájuk jogrendszerét és végre teljesen beolvasztotta őket. A római jog. mely eredetileg igen szűk és szorosan meghatározott keretbe volt zárva, később úgy vált a többi népekre hozzáférhetővé és gyümölcsözővé, hogy annak szigorán fokozatosan tágítottak, a mire legnagyobb befolyással Rómának nemzetközi érintkezései voltak. A római jog ekképp hatalmas eszköze lévén Róma világ uralmának, a maga uralmát, mely amannál dicsőbb, és tartósabb a nemzetközi érintkezések befolyásának köszöni.


Forrás: részletek Dr. Csarada János: A nemzetközi jog története c. munkájából