logo

XXIII Januarius AD

Patricii és plebeii

Róma köztársaságkori történetének első két évszázadát egyrészt a környező közép italiai népekkel vívott hatalmi harcok, másrészt a populuson belüli két osztály, a patres és a plebs küzdelmei tették változatossá. Ez utóbbiak során a plebs fokozatosan megszerezte a jogipolitikai egyenlőséget, sőt felsőbb, vagyonosabb rétege – érdekazonosságuk folytán – lassan összeolvadt a patricius réteggel, és a Kr.e. II. századra már így alkották az ún. nobiles rétegét.

A hagyomány és a kutatás szerint az eleinte csak a Palatinus dombon megtelepült, eredeti lakosság mellé a Rómában meghirdetett asylum, valamint a – főleg a kulturális és gazdasági fellendülést hozó etruszk uralkodók alatt – királyi cliensként Rómába költözött plebeiusok eleinte az Aventinuson telepedtek meg, majd a királyság bukása után patronusukat vesztvén, gyakorlatilag jogfosztottá lettek Rómában. Ez a bizonytalan jogi helyzet akkor, mikor az ún. peregrinusok védelmét még semmilyen jogeszköz nem biztosította, nyilván az állam stabilitását fenyegette. Ebben a helyzetben bizonyos ”közjogi kompromisszumra” volt szükség, mely a tribunus plebis hivatalának megteremtését jelentette, de végülis több, mint 300 éves folyamatnak bizonyult. E küzdelmek során tehát a valamikori királyi hatalom – főpapi funkció melletti – másik két ága, a hadvezéri végrehajtói hatalmat gyakorló consuloké és a bírói hatalmat gyakorló praetoroké végleg szétvált.

A fenti intézkedéseknek az lehetett az oka, hogy egy – feledésbe merült, talán V. század közepi – rendelkezés már biztosította volna azt, hogy az egyik consul mindig plebeius származású legyen, de a senatusi patriciusi réteg egyszerien nem nevezett consult, hanem helyette kinevezett tribunus militarisokkal helyettesítették e tisztséget.
A leges Liciniae et Sextiae után viszont erre már nem volt lehetőségük, így collega minorként megszerezték a praetori tisztséget, és ez a praetor látta el – fokozatosan egyre kizárólagosabb mértékben – a bírói feladatokat. Majd az 1. pun háborút követően, 242-ben bevezették a praetor peregrinus tisztségét (ami után az eddig eredeti praetort praetor urbanusnak nevezték).

Kr.e. 180-tól, a lex Villia annalis véglegesen szabályozta a magistraturák betöltésének rendjét, és megkívánta, hogy a tisztségeket bizonyos emelkedő sorrendben (cursus honorum) és életkor elérésével töltsék be, így először quaestor (27. életév), majd aedilis (37. életév), utána praetor (40. életév), végül consul (43. életév) lehetett a polgár. Az életkort aztán többször módosították, sőt gyakran figyelmen kívül hagyták
Mindezen küzdelmek során a plebeiusok fokozatosan szerezték meg a különböző magistraturák betöltésének jogát; az első plebeius consul L. Sextius Lateranus volt 366-ban, az első dictator G. Marcius Rutilius 356-ban, az első censor ugyanő 351-ben, az első praetor Q. Publilius Philo 337-ben, végül 253-ban Tiberius Coruncanius személyében találkozhatunk az első pontifex maximusszal, aki emellett elsőként lépett fel jogtudósként a nyilvánosság előtt.


Forrás:
Pozsárkó Csaba: IUS PUBLICUM
A római közjog történetének vázlata a köztársaságkorban és a principatus első két évszázadában