logo

XXVII September AD

A római házasságjog kialakulása

A római házasságjog kialakulása egyike a római jogtörténet sokat vitatott és legtöbb homályt rejtő problémáinak. Ennek oka abban kereshető, hogy az archaikus, sőt a preklasszikus kor jogfejlődéséről is nagyon kevés megbízható adat maradt ránk és ami különösen fontos: ezek is későbbi korok forrásaiban, olyan adatokkal együtt fordulnak elő, melyek e korok már fejlett családjogi intézményeire vonatkoznak. Ez a körülmény nem visszatartotta, hanem - sajnos - szinte csábította arra a modern kutatókat, hogy a kevéssé ismert korai korszakokba vetítsék vissza a forrásokból már jól ismert korok fejlett intézményeire vonatkozó adatokat, illetve feltételezzék azokban már hasonló fejlett intézmények fennállását
A következők során megkíséreljük ennek a hibaforrásnak lehető kiküszöbölését azáltal, hogy egyfelől a késői források (nem ritkán interpoláció-gyanús) adatait lehetőleg figyelmen kívül hagyjuk, vagy erős kritika alá vesszük, másfelől pedig a kevés számú korai forrás mellett főleg a hitelesebb antiquarius (Varro-féle) hagyomány adatainak adunk előnyt a kevésbé hiteles ill. késői forrásokkal szemben. Tárgyunk új feldolgozását időszerűvé teszik más momentumok is. Ezek között említhetők azok az új jogtörténeti kutatások, melyek az i. e. 5. századra vonatkozólag a római-latin jogközösségnek a korább felismertnél nagyobb fontosságát húzzák alá és ily módon új fényt derítenek a római intézménytörténetnek a decemviratust megelőző leghomályosabb korszakára. Az eddiginél nagyobb felhasználást érdemelnek végül a római házasságjog kifejlődésének magyarázatához a jogösszehasonlító kutatások eredményei, melyek nem egy homályos pontban segítik elő a tisztánlátást.

A rómaiak felfogása szerint (mely homlokegyenest ellenkező a modern jog idevonatkozó felfogásával) a házasság nem jogviszony, hanem társadalmi tény, melynek jogi kihatásai vannak. A házasságkötést - ennek megfelelően - a rómaiak nem öntötték semmiféle jogi formába - még a klasszikus korban, tehát a fejlett jogelvek és intézmények korában sem - és érvényességét ennek megfelelően az állam nem is ellenőrizte. Az első jogi jellegű meghatározások a házasságról nem korábbiak az i. sz. 3. századnál és világosan mutatják, hogy ez a jogi érzékben annyira fejlett korszak is mennyire kevés jogi elemet ismert el a házasság tényében. Az asszonynak (feleségnek) férje házába való vezetése, tehát egy lényegében formális tény megvalósítása volt az egyetlen kritérium, melyhez Ulpianus definíciója a jogszerű házasság fogalmát kapcsolta. Az ennél korábbi (köztársaság kori) meghatározások a házasságot tisztán magán jellegű aktusként jellemezték, melynek egyetlen célja az utódok nemzése (procreatio filiorum).
A komoly házassági (azaz együttélési) szándék (affectio maritalis) mint a házasság indítéka ill. érvényességének kelléke csak a klasszikus kori és a későbbi forrásokban tűnik elénk és semmiképpen sem vonatkoztatható a preklasszikus, még kevésbé az archaikus korra. Ezzel szemben a feleségnek a férj házába kísérését (eductio(in) domum mariti), bár említésével szintén csak a klasszikus kor forrásaiban találkozunk, - az összehasonlító jogtörténet eredményeinek figyelembevételével - mint a törvényes házasságtól elválhatatlan szokást már a korai időben, a házasságkötés elmaradhatatlan kellékének tekintették.

A társadalmi ténynek (magánügynek) tekintett házasságnak a jog szférájához való kapcsolódását az archaikus kortól kezdődően az a körülmény hozta létre, hogy a jogszerű házasság (iustum matrimonium) megkötése minden esetben egy jogi ténnyel volt összefonódva: a házasságra lépő nőnek a férj hatalmába való átadásával (conventio in manum). Mint forrásainkból kétségtelenül kitűnik, ennek a házasságkötéssel összekapcsolt hatalomátruházó aktusnak már az archaikus korban 3 formája állott fenn: a confarreatio, a coemptio és az usus.
A confarreatio a kutatók többségének a véleménye szerint a rómaiak legrégibb házasságkötési módja, mely egyes feltevések szerint etruszk eredetre tekint vissza. Mint a neve utal rá, lényege egy kenyéráldozatból álló szakrális aktus volt, melyhez a házasságkötést szimbolizáló (vallási) cselekmények járultak. A szertartás tíz tanú jelenlétében, a flamen Dialis és valószínűleg a pontifex maximus közreműködésével folyt le. Az a körülmény, hogy a köztársaság korában bizonyos papi méltóságokat csak az ilyen házasságkötésből születettek tölthettek be, figyelemmel a papság konzervatív, hagyományőrző jellegére, ugyancsak a confarreatio ősi eredetét valószínűsíti.

romaikor_kep



A confarreatio-val kötött házasság jogi hatása - a feleségnek a férj hatalmába adása (conventio in manum) - jellemezte a coemptio-1 is, a való-színűleg legáltalánosabb, már az archaikus kortól kezdődően használt házassági formát. A coemptio valójában nem más, mint az ősrégi civiljog ünnepélyes szerzőügylete, a mancipatio alkalmazásának egyik válfaja, annak továbbképzése. Lényege, hogy a férfi egy (eredetileg valóságos, később fiktív) vásárlási ügylettel a hatalma alatt tartó személytől (családfőtől, gyámtól) a nőt megszerzi, vagyis hatalmába (manus-ába) kapja. E házassági forma élettartama a leghosszabb volt a három közül, melyet ismerünk, ami nyilván azzal függ össze, hogy a jogügylet, melynek továbbképzéséből eredt, a mancipatio, ugyancsak sokáig, szinte a császárkor végéig nem veszítette el jelentőségét.

Már a 12 táblás törvény előtt minden valószínűség szerint használatos volt, de általánosan elterjedtté, pontosabban jogszerű házassági móddá éppen a decemviri törvényhozás tette a matrimonium harmadik válfaját: az usus-t. Ez valójában nem volt más, mint a házasságra való alkalmazása a 12 táblás törvényben leszögezett elbirtoklás elvének. Lényege, hogy a nő (feleség) férje hatalmába (manus-ába) kerül (conventio in manum), ha egy évig megszakítás nélkül vele élt. Valószínű az a nézet, hogy kezdetben az usus szerepe a házasság terén arra szorítkozott, hogy a házasság érvényét érő támadások (elsősorban a feleség atyjának remancipatios törekvései) ellenében, per esetén a házassági közösség védelmére szolgáljon, vagyis jelentősége eljárásjogi szempontból állott fenn. Idővel anyagi jogi jelentőségre emelkedett, mint civiljogi intézmény és a már említett két házasságfajtához, a confarreatio-hoz és a coemptio-hoz hasonlóan a conventio in manum ügyletévé lett.

Az utóbbi évtizedekben élénk vita alakult ki a romanisták között afelől, hogy milyen volt a viszony a szorosabb értelemben vett házasságkötés aktusa és az azt kísérő jogi aktus, a conventio in manum között. Azokkal a nézetekkel szemben, melyek szerint a két aktus összeolvadt ill. a hatalomátruházó aktus a házasságkötést is magában foglalta, E. Volterra több művében azt az álláspontját fejtette ki, mely szerint a házasságkötési aktust élesen el kell választani az egyes házasság-módok esetében a conventio in manum-tó, vagyis attól a jogi aktustól, mellyel a feleség hatalom alatt tartója (pater familias-a, gyámja) uralmát a nő fölött a férjre ruházta.
A késő klasszikus jogban valóban megállapítható egyfelől a házasságkötés, másfelől a hatalomátruházó aktus különállása, erre azonban az archaikus és preklasszikus korban hiányzik minden bizonyíték. A confarreatio-ban, melyben a szakrális elem dominál, nem lehet felfedezni a házasságkötés és a hatalomátruházás külön aktusait és ugyanígy a coemptio (kezdetleges fejlődési fokain) alig vitásan nemcsak a feleség fölötti hatalom átruházását eredményezte, hanem magában foglalta a házasság megkötését is.

Hasonlóképpen az usus és a házasságkötés kezdőpontja azonos volt és az elbirtoklás befejezése által megvalósult conventio in manum által vált a házasság jogszerűvé. Miként a korai görög jogfejlődés során, az archaikus és preklasszikus római jogfejlődés fokán is aligha vették figyelembe a hatalom alatti személyek hozzájárulását vagy ellenzését a házasság megkötésekor. Nyilván csak hosszú fejlődés nyomán jutottak - ha eljutottak - az alieni iuris személyek abba a helyzetbe, hogy hozzájárulásuk a házasságkötés lényeges kellékévé váljék, illetve állásfoglalásukat a családfő élet-halálról döntő hatalmi szava ellenében hallathassák.

A római házasság-módok eredetét vizsgálva elsősorban az összehasonlító vallás és jogtörténet, továbbá az indoeurópai nyelvészet eredményeire kell támaszkodnunk. Ezek azonban - sajnos - nem mindig állnak összhangban egymással és kapcsolataik a római intézmények eredetével nem egyértelműek, ami alkalmat nyújt a római jogtörténet egyes kutatóinak arra, hogy az etruszk és indoeurópai intézményekkel való kapcsolatokat kétségbe vonva, a római intézmények eredetiségét hangoztassák.
G. Dumézil a római házasság három formájának megfelelőit véli felismerni Indiában: a confarreatio-t a bráhmana házassággal, a coemptio-t a fiktív feleségvásár szokásával állítva párhuzamba, amikoris a leány atyja szimbolikus ajándékokat fogad el jövendő vejétől, melyek az új háztartás megalapítására szolgálnak. Végül az Dumézil szerint a Gandharva-k házassági módjának felelt meg, mely a «szabad» házasság egy fajtája volt. Az ő nézetével szemben mások a confarreatio esetében etruszk ill. szabin eredetre gyanakszanak.
A confarreatio etruszk eredetét valószínűsíti a szakrális elemek zsúfoltsága mellett az etruszkológiának az a megállapítása, hogy az etruszk házassági szokások közé tartozott - ugyanúgy mint a confarreatio-ban - a házasulóknak lepellel (fátyollal) való letakarása. Ezt a vélelmet erősíti továbbá - az etruszk és a római vallás ismert szoros kapcsolatain túl - az a körülmény is, hogy Rómában ezt a házassági formát tekintették kötelezőnek nemcsak bizonyos papi méltóságok betöltői számára, hanem ennek előfeltételeként e papok szülei részéről is.

Míg a confarreatio-nál az etruszk, a coemptio esetében az ősi indoeurópai eredet valószínűsége áll az előtérben. A feleségvásárra emlékeztető jogügylet (tirhatu) ugyan az ékírásos jogban is feltűnik, a közelebbi és egyben valószínűbb kapcsolatok azonban az egyéb szférákban is rokonvonásokat mutató indoeurópai népek joga felé mutatnak. A coemptio szoros rokonsága a görög jog házasságkötési jogügyletével az εκδοοrtg-szal ill. az έγγύη (έγγύη σις-vel kétségtelenül kimutatható. Mint említettük, a coemptio az ősi adás-vétel ügylet (mancipatio) továbbképzése volt és a görög házasságkötés legősibb formája, mely Homérosnál gyakorta előfordul, ugyancsak egy valóságos adásvételi szerződés, melyet a vőlegény atyja, vagy maga a kérő kötött a leány atyjával ill. hatalomalattartójával (κύριος).
A történeti korból ismert görög házasságkötési szerződés neve szerint kezességi (hitelezési) megállapodás (έγγύη, έγγνησις). Ennek tartalma, hogy az adós (jelen esetben a leány κύριος-a) a teljesítést, vagyis a leányt illető tulajdon jogát a hitelezőre (jelen esetben a vőlegényre) ruházza át. E hatalomátruházó aktussal a házasság létrejöttnek volt tekinthető, amiképpen a coemptio esetében is a mancipatio útján való hatalomátadás egyben a házasság megkötését is jelentette. A confarreatio és a coemptio minden bizonnyal a patríciusok házasságkötési módja volt: ezt valószínűsíti e házasságfajták ősi eredete, a nemzetségi társadalom vallási és jogi formáihoz való kötöttsége.

Annál bizonytalanabb a harmadik házassági mód, az usus eredete. Hasonló jellegű házasság-formák - meghatározott időtartamú, megszakítás nélküli együttélésnek házasságként való elismerése - az ókori Kelet népeinél éppen úgy felismerhetők, mint az indoeurópai népeknél, azonban a római usus-nak teljesen megfelelő házasságintézményt annál nehezebb a jogösszehasonlítás révén felfedeznünk, mert az usus-ról magáról, mint házassági formáról közelebbi adatokkal alig rendelkezünk. Az «usus-nak az etruszk vallási szférától való függetlensége, valamint az ősi nemzetségi szervezettel való kapcsolatainak hiánya közel hozza annak a valószínűségét, hogy ezt a házassági formát a rómaiak a velük hosszú időn keresztül jogközösségben élő latinoktól vették át és legalábbis kezdetben nem a nemzetségtagok (a nemesség), hanem a nemzetségen kívül álló szabadok (a plebs) házassági módja volt. Később elterjedése általános lett a patríciusok és plebejusok közötti házassági mód gyanánt.

A római házassági jog kialakulásának korszakát, kronológiát tekintve, a lex Canuleia zárja le i. e. 445-ben, mely megadta a plebsnek a conubium-ot azaz az érvényes házasságkötés jogát a patríciusokkal. A döntő jellegű lépés, a házasság pontosabban az azt kísérő jogi folyamat civiljogi intézmény gyanánt való elismerése azonban már korábban a 12 táblás törvényben történt meg a trinoctium intézményének a bevezetésével (VI. tábla, 5.):

Lege 12 tabularum cautum est, ut si qua nollet eo modo (se. usu) in manum mariti convenire, ea quotannis trinoctio abesset atque eo modo cuiusque anni interrumperet.

A trinoctium intézményének nagy jelentősége és egyben érdekessége, hogy - anélkül, hogy formálisan megsértené - ellentétben áll a római családjog szellemével és úgy tűnik, mintha rést ütne a római családjog szabályainak homogén rendjén. Így joggal keltette fel már a római jogtudósok érdeklődését és leköti mindmáig a modern kutatók figyelmét, mert alig van intézmény, mely önmagában nagyobb érzékletességgel világítaná meg a római családjog bonyolult szerkezetét.
Az első kérdés, mely a trinoctium bevezetésével kapcsolatban felvetődik: milyen előzményekből keletkezett, milyen szükség hozta létre ezt az intézményt? Továbbmenőleg: kiknek állott érdekében a bevezetése?

Voltak korábban feltevések, melyek szerint a trinoctium a nők javára, jogaik védelmére keletkezett, vagyis emancipációs tendenciákat hordozott; más nézetek szerint éppen ellenkezőleg, a férj érdekében valamiféle próbaházasságot vezetett be, mely lehetőséget nyújtott számára, hogy amennyiben házassága gyümölcstelennek bizonyulna, felbonthassa házasságát. Ezeket a véleményeket a modern kutatások teljességgel megcáfolták. A legújabb kutatások nyilvánvalóvá tették, hogy a trinoctium helyes értelmezése egyedül annak a kornak a társadalma és intézményei alapján érhető el, amelyben előfeltételei kialakultak és maga is létrejött: a decemviratust megelőző időszak és a decemviratus korának társadalma és intézményei segítségével.
A cél, melynek érdekében a trinoctium létre jött, magának a törvénynek a szövegéből félreérthetetlenül kitűnik: megakadályozni, hogy az asszony férje hatalmába (manus-ba) kerüljön. Ez viszont egyedül a feleség korábbi hatalom alatt tartójának (pater familias-nak) illetve magát rokonságának állott az érdekében, méghozzá már egy olyan korszakban, melyben a nők öröklési joga elismerést nyert.

romaikor_kep



A conventio in manum-ot, azaz a feleségnek a férj hatalmába adását eredményező házasságmódok (confarreatio, coemptio, ustis) következménye volt, hogy a feleségnek házasságkötés utáni minden szerzeménye a férj tulajdonába ment át, aminthogy az asszonynak minden kapcsolata is megszakadt korábbi családjával. A házasságkötéskor adott hozomány (dós) által a feleség hatalom alatt tartói ill. agnát rokonsága minden anyagi jellegű tartozásukat a házasságra lépett nővel ill. annak férjével szemben leróttnak tekintették.

A nők családjogi helyzete gyökeresen megváltozott a 12 táblás törvény rendelkezései nyomán. A családfő teljes végrendelkezési szabadságát immár hivatalosan elismerték és ezzel állt kapcsolatban, ha éppen nem következménye volt, a nők, pontosabban a sui iuris nők öröklési jogának elismerése. A családfő halála után örökössé vált vagy örökössé nevezett sui iuris nő, amennyiben egy másik gens vagy nagycsalád egyik férfitagjával lépett manus-os házasságra (amire a rokonházasságok szélesedő tilalma miatt egyre sűrűbben került sor) örökrészét új hatalomalatt-tartója vagyis férje ill. annak pater familias-a, tulajdonába vitte át. Ez pedig a nő eredeti agnát rokonságának öröklési igényeit keresztülhúzta ill. várakozásait meghiúsította volna és a feleség régi és új családja között a sui iuris nő öröksége körül viszályokat robbantott volna ki. Ezek esetleg az egész közösség rendjét fenyegették volna és ezért az államhatalom közbelépését igényelték. Ilyen körülmények között került sor a decemvirek törvényének a meghozatalára, mely egy nagyszerű kompromisszum eszméjét intézményesítette a trinoctium bevezetésével.

Ez az új házassági forma lehetővé tette, hogy a nő jogszerű házasságra lépjen, anélkül, hogy kilépne eredeti agnát családjából és férje manus-ba, kerülne. Ezzel szemben - és ez a kompromisszum érdeme - a kiscsalád jogi alapja: a patria potestas és az agnatio elve csorbítatlan maradt. A «szabad» házasságra lépő nő gyermekei a férj ill. a férj páter familias-nak hatalmába kerültek, nekik tehát nincs kapcsolatuk anyjuk agnát rokonságával. Emellett a manus-ba nem került feleség férje családjában nem nyerhette el a nagy erkölcsi tekintélyt sugárzó matrona címet és helyzete - ellentétben a manus-os házasságban élő asszonyokéval - nem lett filiae loco, tehát új családjában nem nyílt felé örökség. Másfelől azonban megtartotta korábbi agnatio-ját és családfőjének patria potestas-a alatt maradván, annak halála után ott nyílt felé örökség.

A legújabb irodalomban felvetődött az a nézet, hogy a trinoctium-ot nem a decemvirek vezették be a római civiljogba, hanem ez az intézmény - éppen úgy, mint az actio familiae erciscundae - már korábban a pontifexek jogalkotó tevékenységének köszönhette eredetét. E nézet indoklása szerint a decemvirek egyedül arra törekedtek, hogy a patríciusok és plebejusok viszályában a legfontosabb és legvitatottabb jogszokásokat írásban rögzítsék és nem tartották elsődleges feladatuknak azt, hogy a fennálló joggal szemben újításokat vezessenek be.

Ezzel a nézettel szemben emlékeztetni kell arra, hogy a 12 táblás törvényben több alkalommal is sor került nemcsak a szokásjog vitás szabályainak a rögzítésére, hanem kétségtelenül új szabályozások bevezetésére is. Újak voltak többségükben mindenekelőtt az eljárásjogot tartalmazó rendelkezések, melyeknek nyilvánvalóan az volt a rendeltetésük, hogy ezen, a társadalmi békére annyi veszélyt lejtő területen, a plebs érdekében új intézkedésekkel enyhítsék a súlyos feszültségekkel terhes korábbi helyzetet. Bizonyosnak látszik, hogy újonnan rendezték a szabadságperekben követendő eljárást is, amit a ránk maradt, az alacsony sacramentumra vonatkozó rendelkezés bizonyít.

A példákat folytatni lehetne, de a következtetés talán enélkül is önként adódik: a decemvirek tevékenysége - miként más szférákban - a családjog területén is hozott reformokat, melyeknek előfeltételei már korábbról adva voltak. Ezek az előfeltételek, mindenekelőtt a családjog legfontosabb intézményeinek: a pater familias jogkörének, az agnat rokonság öröklési joga elismerésének, az endogámia tilalmának stb. kialakulása - eleve kijelölték azt az utat, melyen a decemvirek törvényhozásának haladnia kellett egy olyan probléma megoldásában, melyet a nők örökösödési jogának elismerése vetett fel, de, amely jelentőségében túl nőtt az öröklési jog keretein és a családjognak úgyszólván minden intézményét érintette. Az a lehetőség, hogy a pontifexek közreműködtek e probléma rendezési módjának keresésében és feltalálásában, természetesen fennáll; a trinoctium civiljogi intézmény gyanánt való elismerésének érdeme mindazonáltal a decemvirek törvényhozását illeti meg.



Ferenczy Endre

..