logo

V Sextilis AD

Peculatus perek a forrásokban

Az első ilyen perről való tudósítás már nagyon korán megjelenik a római történetírásban. Ez a kor leghíresebb hadvezére az ősi rivális etruszk város Veii-t a tíz éves sokáig eredménytelen ostrom után végül elfoglaló M. Furius Camillus ellen indult Kr. e. 391-ben az ott szerzett zsákmány ügyében. Livius szerint az egyik néptribunus, L. Apuleius vádolta be, ami ugyan megfelel a későbbi gyakorlatnak, de ebben a korai időben azonban ez egyértelműen visszavetítés. Ekkor ugyanis a néptribunusok voltak még a római nép magisztrátusai, ezért a vádat biztosan nem képviselhették. Legfeljebb annyi fogadható el, hogy a magisztrátusok önkényével szembeni fellépésük során ők vethették fel ezen ügyek kivizsgálását a hivatalban lévő magisztrátusoknál.
Az esetet később Plinius is megörökítette valószínűleg egy köztársaság kori annalista történetíró, Piso nyomán és ő az egyik quaestort, Spurius Carviliust tartja a vádlónak, ami sokkal jobban beleillik a korabeli szabályozás logikájába, így ezt fogadhatjuk el valósnak. Miután a vádlott felmentését reménytelennek látta, a pénzbírság elől inkább az önkéntes száműzetésbe vonult, ennek ellenére rendhagyó módon mégis távollétében 15 000 as büntetésre ítélték.
Bár Livius nem ír a vádat megalapozó konkrét cselekményről, arra Plutarchos és Plinius szerint is egy a hadizsákmányban szereplő bronz vagy bronz veretű ajtó elsikkasztása miatt került sor. Az azonban egyértelmű, hogy Camillus ekkora már elveszítette korábbi népszerűségét, különben a népgyűlés nem marasztalta volna el. A népszerűségét csak az ún. gall invázió elhárítása során szerezte vissza, amikor a népgyűlés előbb visszavonta a korábbi döntését és visszahívták a száműzetésből, majd diktátorrá is kinevezték. A veszély elhárítása után pedig többször volt konzul és diktátor is, vagyis további politikai karriert futott be.
Ezután a történetírók érdekes módon egészen a második pun háborúig hallgatnak a témáról, hacsak Postumius esete ide nem sorolható, akit elítéltek azért, mert mezei munkákat végeztetett katonával a földjein. Sajnos, azonban erről a perről többet nem tudunk, és ez a tényállás nem is illik a peculatus törvényi tényállásra, az inkább korai idők tágan értelmezett hazaárulás (perduellio) tényállásának fel meg, mivel ezzel a tettével a római hadsereg, azaz a római nép méltóságát sértette meg.

A következő eset már a második pun háború idejére, vagyis az érett köztáraság idejére datálódik. Ekkor a később cenzorként a sóra kivetett adóról a „Salinator” gúnynevet kapó M. Liviust az illiriai (Demetrios pharusi király elleni) hadjárat után marasztalták el Kr. e. 217-ben, álláspontja szerint ártatlanul. Itt ugyan a történetíró nem említi a bírság összegét, az viszont egyértelműen kiderül, hogy ekkor már a nép döntött az ügyben, méghozzá tribusokba szervezetten, mivel azt is tudjuk, hogy egyedül a Maecia tribus szavazott a vádlott felmentésére. Elítélése után szégyenében vidéki birtokára húzódott vissza, és évekig nem is vett részt a közéletben, majd a háború okozta megpróbáltatások hatására sikerült a politikai elitnek őt a szenátusi munkába visszatérítenie. De még ekkor is sokáig nem szólalt fel, csak némán csatlakozott az általa támogatott oldalhoz. Később azonban konzullá is választották Kr. e. 208-ban, majd a cenzori tisztséget is elérte. Vagyis az elítélés ellenére nem veszítette el sem szenátusi tagságát (ennek eldöntése a mindenkori hivatalban lévő cenzor hatásköre volt, amikor a lectio senatus során meghatározta a szenátus tagjait), sem a passzív választójogát, vagyis a korábbi elítélése nem hatott ki közjogi jogképességére.

A második pun háború után ezen esetek jelentősen megszaporodtak a forrásaink szerint. Már Kr. e. 189-ből találunk egy újabb tudósítást, amikor szintén egy volt hadvezér M. Acilius Glabrio ellen irányult.

Liv. 37.57. „P. Sempronius Gracchus és C. Sempronius Rutilus néptribunusok törvénybe idézték őt, azzal vádolva, hogy a király pénzének s az Antiochus táborában szerzett zsákmánynak jelentékeny részét nem vitette ott diadalmenetben, s nem is szolgáltatta be az államkincstárba.”

Ez a tudósítás azért érdekes, mert itt a konkrét vád szövegszerűen is megjelenik. Ugyanakkor tudjuk, hogy a per megindításának nem titkoltan politikai célja volt: a vádlott politikai ellenfelei a vádlott elítéltetésével akarták megakadályozni abban, hogy a cenzori tisztségre pályázzon. Ezt az bizonyítja legjobban, hogy amikor a per során a vádlott a jelöltségétől visszalépett, akkor a vád is elejtésre került, pedig a népgyűlés az ügyben a háromból már két tárgyalási napot is megtartott. Ismerjük a vád által javasolt büntetési összeget is: 100 000 as, ami nem túl nagy elkövetési összeg, főleg ha a későbbi Scipiók elleni perekhez viszonyítjuk.
A per adatot szolgáltat viszont a bizonyításról: itt is tanúvallomást használtak, sőt azt is tudjuk, hogy a vádlott korábbi legátusait és katonai tribunusait is kihallgatták, tehát azokat akik „belső információval” rendelkezhettek, vallomásuk azonban nem érhetett túl sokat, mivel azok egymással is ellentmondásban álltak. A koronatanú viszont a szigorúságáról ismert Marcus Cato volt, akinek vallomását azonban az a tény erősen gyengítette, hogy maga is cenzorjelölt volt, így elfogulatlannak nem volt tekinthető:

Liv. 38.57. „Tanúvallomásában azt állította, hogy azokat az arany és ezüstedényeket, amelyeket az elfoglalt táborban és a királytól szerzett egyéb zsákmány közt látott, nem látta a diadalmenetben.”

Itt kis időre visszatért tehát az ősi idők gyakorlata, mivel itt nem a pénzügyi elszámolás helyessége a kérdés, mint a Scipiók perében, hanem egyedileg azonosítható értéktárgyak eltüntetése. Láthatjuk tehát, hogy a vád elég gyenge lábakon állt, ellentmondásos és részben elfogult tanúvallomások álltak csak rendelkezésre, ez alapján a marasztaló ítélet is elég kétséges, de végül a vádelejtés miatt ítélet meghozatalára nem került sor.
Lucretius praetor esete is érdekes Kr. e. 170-ből. Bár itt csak utalást találunk egy valószínű peculatus tényállásra, amit a hadvezér azzal valósított meg, hogy a hadizsákmányból finanszírozott egy magáncélú építkezést, a fegyverzsákmányból egy Antiumot a Locarina folyóval összekötő vízvezetéket építtetett, és ezért 130 000 as-t fizetett ki a vállalkozónak, továbbá Aesculapius szentélyét a zsákmányból származó festményekkel díszítette fel. Sajnos a forrásrész eleje töredékes, így nem tudhatjuk, hogy ezért készültek felelősségre vonni, vagy ezt éppen akkor követte el, miközben egy másik ügyben a felelősségre vonást kívánta elkerülni. Annyi ugyanis bizonyos, hogy a felelősségre vonást azzal az indokkal kerülte el, hogy az állam érdekében van távol ami kimentésként szintén az ősi időktől ismert volt, és a Scipio perben is alkalmazta a vádlott mint pertaktikát holott valójában a vidéki birtokán tartózkodott!

A peculatus bűncselekményt ekkor már nem csak hadvezérek, hanem az állami pénzhez hozzáférő, annak kezelésével foglalkozó más hivatalnok, tipikusan az államkincstárt kezelő quaestor vagy az aedilis ill. ezek beosztottai is elkövethették. A Kr. e. 202-ből származó tudósítás egy ilyen eseményt örökít meg, itt az aedilis személyzete (scriba, viator) követett el lopást az államkincstárból. Sajnos, az elítélés tényén kívül mást nem tudunk meg az ügyről, csak annyit, hogy az ügy feljelentésre indult meg. A köztársaság válságáig azonban az ilyen esetek csak elvétve fordulhattak elő, mivel a kincstárból történő kifizetések rendszere elegendő kontrollt biztosított a jogosulatlan kifizetések elkerülésére. Az államkincstárért a quaestor urbanus tartozott felelősséggel, csak neki volt hozzá kulcsa, ő viszont saját jogán nem teljesíthetett kifizetést, ahhoz hozzá kellett tudni rendelnie egy másik magisztrátus rendelkezését. Ezzel a megosztással az állami pénzmozgások ellenőrizhetővé váltak.

A fenti ügyben lehetséges, hogy vagy a történetíró, vagy az ő forrása tévedett és valójában a quaestor személyzete követte el a sikkasztást, ami a titokban történő elvitellel jobban összhangban van. Ha mégis az aedilis emberei voltak az elkövetők, akkor viszont nem derül ki, hogy azt hogyan és milyen módon valósították meg úgy, hogy a quaestor és személyzete azt nem tudta megakadályozni.

A második pun háború idejétől a peculatus tényállását kiterjesztették az állammal szerződéses kapcsolatban álló társaságok tagjaira is, tehát magánszemélyekre is, ha a társaság valamelyik tagja az államot megkárosította. Ennek legrészletesebben tárgyalt esete a Kr. e. 215-ben folyamatban volt M. Postumius és társai pere, akik szerződést kötöttek a római állammal hadiszállítások teljesítésére. Ennek során kihasználták azt, hogy a nehéz helyzetben lévő állam a halasztott fizetésért cserében a szerződésben átvállalta a tengeri szállítmányokban a vis maior okozta károkat. Ezt aztán csalásra használták ki, hamis káreseményeket jelentettek be és szerettek volna kifizettetni.
Amikor azonban ez kiderült, a néptribunusok először M. Postumiust 200 000 as büntetés megfizetésre kötelezték, aki azonban ahelyett, hogy ezt gyorsan tudomásul vette volna, társaival zavargást kezdeményezett és megakadályozta az ügyben a népgyűlés szavazását. Ezzel viszont egy sokkal súlyosabb, már főbenjáró bűncselekményt (hazaárulás, perduellio) követtek el, ami miatt a néptribunusok visszavonták a már kiszabott pénzbüntetést, és most már főbenjáró bűncselekmény vádját emelték ellenük, amely során a népgyűlés számkivetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte a társaságok tagjait.
A vádmódosítás előtt azonban peculatus miatt folyt az eljárás, amit úgy és azáltal követtek el, hogy a hamis káresemény miatt pénzkifizetési igényt jelentettek be a kincstár kezelőjének, a quaestornak, aki azokat minden valószínűség szerint be is fogadta. Bár tényleges kifizetésre az állam nehéz anyagi helyzete miatt ekkor minden valószínűség szerint nem került sor, az igénylés ténye mégis befejezetté tette ezt a bűncselekményt.

Az egyik legjobban dokumentált eset a Scipio testvérek elleni per Kr. e. 187-ből, ami megint a hadizsákmánnyal való elszámolás kérdésköréhez tartozik. Az idősebb testvér Publius nagyon fiatalon cseppent bele a második pun háború forgatagába, és ennek során előbb Kr. e. 209-ben Új-Karthágó elfoglalásával, majd az ilipai csatával előbb Hispániában vetett véget a harcoknak, majd Kr. e. 202. október 19-én a zamai csatában törte meg végleg Hannibál és a pun állam ellenállását. Ez utóbbiért Kr. e. 201-ben diadalmenetet tarthatott és felvehette a kitüntető Africanus nevet. Népszerűségét felhasználva fényes politikai karriert futott be, Kr. e. 199-ben cenzor lett, majd Kr. e. 194-ben másodszor is konzul, és ami a legfontosabb mérce, egymás után három cenzuson keresztül (Kr. e. 199, 194, 190) ő kapta a princeps senatus, azaz a szenátus első embere, vagyis a köztársaságban elérhető legnagyobb megtiszteltetést jelentő címet.
Fiatalabb testvére, Lucius kevesebb sikert könyvelhetett el. A második pun háborút, mint idősebb testvére legátusa harcolta végig, majd Kr. e. 190-ben ő is elérte a konzuli címet. Ekkor testvére személyes fellépésével elérte, hogy a szenátus Luciusra bízza a Szeleukida III. (Nagy) Antiochos király elleni háború vezetését, amit ő győztesen be is fejezett (a magnesiai csata Kr. e. 190) és Lucius megkapta az Asiaticus kitüntető melléknevet, így dicsőségben utolérte bátyját. Ez a hadjárat, ill. az itt szerzett hadizsákmányból való sikkasztás képezte a Kr. e. 187-es per alapját.
Érdekes, hogy Livius itt már használja a bűncselekmény technikus megnevezését (peculatus) is. Bár a vádlók személye nem egyértelmű a forrásokban, abban azonban egyetértenek forrásaink, hogy az ügy hátterében egyértelműen a görög fényűzést kedvelő testvérekkel nyílt ellenszenvvel viseltető Marcus Cato állt.

Az először bevádolt P. Scipio Africanus nagyon kicsinyesnek és méltatlannak tekintette az egész eljárást és leginkább azon háborodott fel, hogy „amikor ő kétszázmilliót adott át a kincstárnak, négymillióról elszámolást követelnek tőle”. Ezután a szenátusban teátrálisan még az elszámolást is széttépte, majd pertaktikája leginkább az időhúzásra és az eljárás elszabotálására irányult. Az ügyben, ahogy szokásos volt, három tárgyalási napot kellett tartani, az elsőn ő ki sem tért a vád megcáfolására, hanem saját nevezetes tetteit sorolta fel. A másodikon, amely talán nem egészen véletlenül pont a zamai csata napjára esett, egy ügyes retorikai fogással a Forumról a Capitoliumra vitte magával hálaadásra az egész népet, így a tárgyalás félbeszakadt.
A harmadikon viszont már a testvére által közölt a betegségére való hivatkozással nem jelent meg, ami már a XII táblás törvényben is szerepelt, mint mentességi ok. Jelen esetben azonban ezt a vádló néptribunusok nem akarták elfogadni, mivel köztudomású volt, hogy Publius vidéki birtokán él, és semmi komoly baja nincs, azt leszámítva, hogy nem akar részt venni az eljárásban.
Az egyik néptribunus Ti. Sempronius Gracchus azonban mégis elfogadta ezt az indokot, és társai ellen vétójogával élve nem hagyta Scipiót vád alá helyezni mindaddig, amíg Rómába vissza nem tér. Döntésének formális indoka a vádlott korábbi érdemei voltak, valóságos oka azonban a szoros családi kapcsolat lehetett, mivel Gracchus Publius veje volt, vagy lett a per ideje alatt. Mivel Publius ezután a nem sokkal később bekövetkezett haláláig a birtokán visszavonulva élt, így a néptribunusi auxilium megvédte a pertől. Ő tehát népszerűsége és családi kapcsolatai miatt sikerrel kivédekezte az elítéltetést.

Halála után azonban testvére Lucius már sokkal kevésbé volt védett, ezért vele szemben sikerrel jártak vádlói. Ekkor Livius tudósítása szerint egy új per indult ellene az Antiochos király elleni hadjáratból származó négymillió sestertius elsikkasztása ügyében. Itt ismerjük is a konkrét vádjavaslatot:

Liv. 38.54. „Óhajtjátok és elrendelitek-e, polgárok, hogy annak a pénznek az ügyében, amit Antiochus királytól s az ő uralma alatt állóktól zsákmányoltak, elvittek vagy kizsaroltak, annak az ügyében, amit ebből nem szolgáltattak be az államkincstárba, Ser. Sulpicius kérdezze meg a senatustól, hogy a senatus a mostani praetorok közül kit bíz meg az ügy kivizsgálásával.”

Látható, hogy a vád szövegezése megfelel a törvényjavaslatok szokásos szövegezésének („Óhajtjátok és elrendelitek-e, polgárok”), amit a törvényjavaslatok eljárási rendje szerint először a szenátusban vitattak meg, és csak ezután került az javaslatként a nép elé. A szenátusi vitában szintén szokás szerint több ellenvélemény is előkerült, de végül M. Cato fellépésére a javaslatot elfogadta a szenátus, majd azt a consilium plebis egyhangúan meg is szavazta, így az törvénnyé vált.
A következő lépés a vizsgálatot vezető praetor kijelölése volt, amiről a népgyűlés által delegált hatáskörben a szenátus döntött. A választás Q. Terentius Culleora esett, akit Livius elfogultnak nevez forrásai alapján, de érdekes, hogy azt már ő sem tudta eldönteni, hogy ez a vádlott ellenében vagy javára állt-e fent. Mindenesetre azt tudjuk, hogy a vádat kiterjesztették L. Scipio két legátusára, a hadi quaestorára, sőt még két írnokra (scriba) és egy törvényszolgára (accensus) is, mivel ekkora összeget egyedül nem lehetett elsikkasztani. Ezek nagy részét azonban a praetor már az eljárás elején felmentette, ami lehet indok a vádlottak javára fennálló elfogultságra, de az egyik legátust és a quaestort Scipióval együtt mégis elítélte, ami az ellenkezőjét bizonyíthatja.
Az ítélet szerint Scipio és társai nemesfémeket fogadtak el Antiochos királytól azért, hogy az kedvezőbb békét köthessen, azaz a király megvesztegette a hadvezért és társait. Ez azonban önmagában még nem lett volna peculatus bűncselekmény, ha ezt a pénzt a hadizsákmánnyal együtt kezelik. A bűncselekményt azzal követték el, hogy ezt külön, magánvagyonként kezelték és hazavitték.

A bevett gyakorlat szerint az elítélteknek a marasztalás szerint azonnal be kellett fizetniük a büntetés összegét a kincstárba, vagy erre kezeseket kellett állítaniuk. A két „mellék” vádlott kezeseket állított. Scipio azonban nem ezt az utat választotta, amiben szerepe lehetett az összeg nagyságának is. Neki nyolcmillió sesterciust kellett volna befizetnie, ami jóval meghaladta az akkori legfelső vagyoni osztály alsó határát, az egymillió as-t, azaz a 400 000 HS-t. Ő azonban továbbra is makacsul azzal védekezett, hogy nincs pénze, mivel ő minden pénzt beszolgáltatott a kincstárba. Ekkor felmerült a fogságba vetése, ami ellen Scipio a néptribunusokhoz fordult védelemért, akik azonban elől elzárkóztak.
Ekkor azonban újra beavatkozott a korábban Publiust is megvédő Ti. Gracchus, aki kijelentette, hogy a vagyon lefoglalását ugyan nem fogja megakadályozni, de Lucius bebörtönzését igen. Így az elítélt személyi szabadságát megtarthatta, viszont a vagyonát nem. Mivel azonban a foglalás nem fedezte a teljes összeget, ezért a hiányzó részt végül Scipio rokonai, kliensei és barátai adták össze. Az, hogy a vagyonára vezetett foglalás eredménytelen volt, az a vád feltehető alaptalanságát támasztja alá. Nem zárhatjuk ugyan ki azt, hogy a vagyon egy része korábban már kimentésre került, mivel ehhez a kellő idő állt rendelkezésre. Ezt a lehetőséget azonban mégis elvethetjük, mivel a per politikai töltete miatt egy ilyen nagymértékű vagyonkimentés nem maradt volna a másik oldal előtt sem titokban.

A per politikai jellegét mutatja az is, hogy a jelentős pénzbírság ellenére L. Scipio később újra visszatért a politikai porondra, sőt még a cenzorválasztáson is indult, amire normál esetben nem sok esélye lett volna. Neki azonban volt, de mivel ellenfele a rettegett Cato volt, ezért a Kr. e. 184-es választáson alulmaradt vele szemben. Mivel Cato már korábban sem kedvelte a Scipio testvéreket, most Luciuson állt további bosszút azzal, hogy kizárta őt a lovagi rendből, azzal, hogy elvette tőle az állami ló tartásához való jogosultságot. Ehhez, mint cenzornak meg is volt a törvényes lehetősége, sőt döntését indokolnia sem kellett. Talán ez a megaláztatás is hozzájárult Luciusnak a következő évben, Kr. e. 183-ben bekövetkezett halálához.

A következő ismert tudósítás szerint peculatus ügyben Q. Servilius Caepio ellen Kr. e. 103-ban emeltek vádat a hírhedt „tolosai arany” elsikkasztása ügyében: Tolosa, a mai Toulose lakói ugyanis fellázadtak a római uralom ellen, a konzul azonban gyorsan leverte azt, majd zsákmányként elrendelte az ottani szentélyből zsákmányolt jelentős mennyiségű Strabon által 150 000 talentumra becsült arany Rómába szállítását. A szállítmány azonban amiről egyébként úgy tartották, hogy átkozott és meghal az, aki hozzá ér és később ebből kifejlődött „aurum Tolosanum” egyfajta baljós mondássá vált máig tisztázatlan körülmények között eltűnt és az sohasem érkezett meg a kincstárba. Ez, majd a következő évben a kimberektől elszenvedett vereség adta az alapot arra, hogy politikai ellenfelei bevádolják a volt konzult, amire ismét a Scipioknál már bevált rendkívüli törvényszéket állítottak fel.
Livius szerint a meghozott ítélet példátlanul súlyos volt, ugyanis teljes vagyonelkobozást mondtak ki rá. Bár ő az arany eltűnését nem említi és azt sem, hogy a pernek ahhoz bármi köze lett volna. A kirívóan súlyos vagyoni marasztalásnak azonban más logikus magyarázata nem lehet. A tolosai arany akkora menynyiségű volt, ami nyilvánvalóan meghaladta a vádlott anyagi lehetőségeit. Így a teljes vagyonelkobzás méltányosabb lehetett, mint egy határozott, de kifizethetetlenül nagy összeg.

Kr. e. 102-ben egy Servilius nevű augur sikkasztás miatt vádat emelt az idősebb L. Licinius Lucullus ellen, aminek részleteiről azonban nem sokat tudunk, de Sáry feltételezi, hogy ekkor már egy állandó törvényszék járt el. Azt azonban tudjuk, hogy később Kr. e. 91-ben a vádlott fia, az ifjú Lucullus emelt bosszúból apja egykori vádlója ellen vádat, szintén sikkasztás miatt. Ez a két per világosan mutatja, hogy személyes bosszúra milyen jól fel lehetett ezt a bűncselekményt használni.
Nem menekült meg ettől a vádtól még a híres hadvezér Cn. Pompeius Magnus sem, akit Kr. e. 86-ban fogtak perbe részben közjavak eltulajdonítása miatt, ráadásul olyan miatt, amihez ő apja Cn. Pompeius Strabo utáni öröklés útján jutott! A perben ugyan bizonyította, hogy azt nem ő követte el, hanem egy Alexander nevű felszabadított, mégis vádat emeltek ellene is, mivel birtokában tartott néhány vadászhálót és könyvet. Plutarchos szerint felmentését csak az okozta, hogy a vizsgálatot vezető praetor javaslatára eljegyezte annak lányát.

A fentihez hasonlóan az örökösök elleni fellépés lehetőségét bizonyítja a diktátor Sulla fia (Lucius Cornelius Sulla Faustus) elleni per is Kr. e. 66-ból, aki hatalmas vagyont örökölt apjától. Ennek külön érdekessége, hogy korábban éppen Sulla állította fel a köztársaság helyreállítása érdekében az ezen bűncselekményekben eljáró állandó törvényszéket. Bár az ügy nem került végül tárgyalási szakaszba, az eljárás megindítása mégis bizonyítja, hogy a leghatalmasabb politikus örököse sem állt a törvények felett.
Mindkét fenti eset érdekessége, hogy bizonyítják, hogy ez a bűncselekmény kivétel volt a büntetőjog azon alapelve alól, ami szerint a vádlott halála megszünteti a büntethetőséget. Ennek nyilvánvaló oka az okozott vagyoni érdeksérelem és a bűnüldözési cél, hogy az reparációra kerüljön. Így az örökösök, feltéve, hogy részesültek az elsikkasztott javakból, szintén tettesként feleltek. Nem tudjuk, csak feltételezhetjük, hogy ehhez szükséges volt, hogy tudatában legyenek, hogy a vagyontárgyak, ill. az a vagyoni rész honnan származott.

A köztársaság válságának idején a peculatus már kiterjedt az állami tisztségviselők visszaéléseire is, amelyek vagy a repedunda vagy a peculatus tényállása alá tartoztak. Ezekről bőséges képet fest Ciceró Verres elleni vádbeszédében. Ennek fő részét a vádlottnak propraetorként Szicília provinciában Kr. e. 73-70 között elkövetett visszaélései képezték, mivel azonban Ciceró teljes jellemrajzot kívánt adni a vádlottról, így korábbi tetteit is bemutatta.
Verres a polgárháború zűrzavaros időszakában kezdte hivatali pályáját, Kr. e. 84-ben volt quaestor, majd a következő évben mint proquaestor elsikkasztotta a konzul hadipénztárát: 2 235 417 HS-t, méghozzá úgy, hogy 1 635 417 HS-t egyszerűen elszámolt a hadsereg és saját szükségleteire. Ezt ugyan megtehette, mivel épp ez volt a feladata, de Ciceró itt éppen az elszámolás „lazaságát” kifogásolta: ugyanis nem kerültek a kiadások tételes felsorolásra, tehát nem is lehetett ezeket utólag ellenőrizni! A maradék 600 000 HS összeget ugyan elvileg visszajuttatta a kincstárnak, de ezt sem lehetett ellenőrizni, mivel a polgárháború során ez egyszerűen eltűnt. Ciceró feltételezte, hogy ezt az összeget a vádlott magához vette, bár ezt nem bizonyította, mivel nem ez volt a perben a fő kérdés.



Dr. Bajánházy István
PhD, egyetemi docens,
Miskolci Egyetem Államés Jogtudományi Kar
Jogtörténeti és Jogelméleti Intézet Római Jogi Intézeti Tanszék


Forrás: Bajánházy István: Peculates-perek a Római köztársaságban