logo

VIII Sextilis AD

Összegzés (Peculatus-perek a Római köztársaságban)

A peculatus perek egyik fontos tanulsága, hogy a virágzó köztársaságot jogállamnak és demokratikusan működő államszervezetnek tekinthetjük, mivel még a legsikeresebb és legnépszerűbb politikusok (Camillus, a Scipio-testvérek) sem kerülhették el a felelősségre vonást. Forrásainkból jól látszik, hogy a személyes dicsőség fénye egy idő után mindig elhalványult, és mindenkinek voltak irigyei és ellenségei, akik csak az alkalomra vártak, hogy visszavághassanak. Sőt, néhány esetben, ha az adott személyt (Pompeius, Sulla) életében nem is tudták, akkor legalább halála után annak örököseit próbálták támadni. Ezeket a pereket gyakran azonban visszaélés-szerűen is alkalmazták, vagyis arra használták, hogy valós vagy vélt sérelmeiket ennek segítségével törlesszék politikai vagy személyes ellenfeleiken. Ez utóbbira jó példa Lucullus és Servilius esete, akik közül az utóbbi mindkét perbeli pozíciót átélte.
A forrásokban megőrzött perekből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy valószínűleg minden győztes hadvezér elkövetett kisebb-nagyobb sikkasztást, mivel erre alkalma és lehetősége is megvolt a hadizsákmány kezelése során. Így ezt a vádat tehát gyakorlatilag mindegyikük ellen fel lehetett hozni a siker reményében. Az ehhez képest csekély számú fennmaradt eset mégis azt mutatja, hogy ezek csak akkor kerültek napirendre, ha a sikkasztás mértéke olyan nagy volt, hogy az már szemet szúrt, tehát egy társadalmilag elfogadott mértéket meghaladt, vagy ha politikai ok miatt szükséges volt az ellenfél befeketítése.

Ezekben az ügyekben kezdetben talán a quaestores parricidii nyomoztak, és a büntetés főbenjáró volt, majd egy bizonytalan átmeneti idő után a virágzó köztársaság idején már a néptribunusok vádemelése alapján a népgyűlés (consilium plebis) döntött. Majd a Scipiók elleni perben megjelent a rendkívüli törvényszék intézménye, ami megoldás bevált, és az később az állandó törvényszék bevezetéséhez vezetett. Itt is jól látszik a római magánjogban is ismert, de a közjogba más jogintézményeknél is világosan tetten érhető szokásjogi jogfejlődés jelentősége. Egy új megoldás, ha az beváltotta a hozzá fűzött reményeket, akkor ismétlésre, majd állandósításra került.
A marasztalás a virágzó köztársaság idején mindvégig pénzbírság megfizetésére vonatkozott, amelynek összege a sikkasztott összeghez igazodott, álláspontom szerint annak kétszeres összege volt. Ez a viszonylag enyhe büntetési tétel is azt erősíti, hogy a bűncselekmény elterjedt lehetett a gyakorlatban, mivel „lebukás” esetén sem volt benne túl nagy üzleti kockázat.

További érdekes kedvezmény volt, hogy a marasztalással nem járt együtt jogállapot-csökkenés (infamia), így a marasztalt személy megtarthatta szenátusi tagságát, és indulhatott a továbbiakban is a magisztrátusi választásokon, tehát nem esett ki a politikai életből. Ezek az enyhe szabályok azonban nyilván nem jelentettek kellő visszatartó erőt, ami feltehetőleg azért alakult így ki, mivel kisebb-nagyobb visszaélések mindig is előfordultak, eljárásra pedig csak akkor került sor, ha a visszaélés nagyobb, a tűrésküszöbön túli volt, vagy ha a politikai ellenfelek ezzel akarták vetélytársukat befeketíteni.

Láthattuk ugyanakkor, hogy még az eljárás megindítása esetén is sok függött a vádlottak politikai kapcsolataitól, az eljárást több ponton is meg lehetett akasztani, vagy kedvezőbb irányba terelni. Sok függött a személyi tényezőktől, legfőképp attól, hogy ki vezeti az eljárást és az milyen viszonyban van a vádlottal. Még a bűnüldözést vezető néptribunusok is megakadályozhatták az eljárást, mint Publius Scipio esetében, illetve a végrehajtás módjába is beavatkozhattak, mint Lucius Scipio esetében.
A kollegialitás elve náluk is működött, ezért elég volt a vádlottnak egyikük beavatkozását elérni. Megállapíthatjuk azt is, hogy ezen szabályok elégtelenek voltak a köztársaság válsága idején az állami vagyon védelméhez, ez vezette Augustust arra, hogy visszatérjen a kezdetekhez és újra főbenjáró bűn-cselekménnyé tegye a peculatust. Az így megváltozott szabályozás aztán lényegében változatlanul élt a jusztiniánuszi kodifikációig, a súlyos büntetési tételt azonban enyhítette az erre a bűncselekményre előírt viszonylag rövid, öt éves elévülési idő.



Dr. Bajánházy István
PhD, egyetemi docens,
Miskolci Egyetem Államés Jogtudományi Kar
Jogtörténeti és Jogelméleti Intézet Római Jogi Intézeti Tanszék

Forrás: Bajánházy István: Peculates-perek a Római köztársaságban