logo

VIII Sextilis AD

A peculatus fogalma, törvényi tényállása, az eljáró bíróságok

Peculatus (depeculatus, ill. peculatus publicus) kifejezés alatt általános értelemben a közvagyonból való jogosulatlan elvételt, azaz közlopást értjük, ideértve a szűkebb értelemben a mai fogalmaink szerinti sikkasztás tényállását is. A kifejezés a pecus „szarvasmarha” szóból eredeztethető és bár a terminológia kialakulása az idők homályába vész, de az mégis egyértelműen visszavezethető arra az ősi időre, amikor a vagyonokat még nem pénzben, hanem állatállományban mérték.
A római állam korai idejében a hadizsákmány egy jelentős és feltehetőleg legértékesebb részét az állatállomány képezte. Ekkor illeszthették ezt a kifejezést arra a magatartásra, amikor valaki a szétosztandó állatokból többet juttatott magának, mint amennyi őt megillette volna (peculatus, depeculatus vagy peculatus publicus) Valószínű azonban, hogy ez a kifejezés már korábban is használatban volt a nemzetségi, azaz közös tulajdonban lévő állatállományból történő lopások esetére, amit megkülönböztettek a magánházakból történt lopástól. A házból való lopásnál (furtum) ugyanis egyértelműen a másét viszi el a tettes, így az egy tisztán magánjogi probléma, míg a közösből való lopás (peculatus) esetében részben ugyan a sajátját is elviszi, de ott a sértett az egész közösség, így az közüldözés alá esett és ez indokolja az elnevezésbeli különbséget.

Az állatelhajtás még a klasszikus jogban is közüldözés alá esett, de ekkor az élesebb megkülönböztetésül már külön terminológiát (abigeatus) használtak erre, ami fennmaradt még a jusztiniánuszi kodifikációban is, és még akkor is szigorú büntetéssel fenyegették. Ettől elhatárolták a peculatust vagy a jobb megkülönböztetés érdekében használt peculatus publicust a köztől való egyéb lopásokra. Sokáig pedig ezt a terminológiát használták minden a közvagyont érintő lopásra, sikkasztásra. Ez csak Augustus uralkodása idején változott meg, amikortól az eredetileg egységes fogalom két önálló bűncselekménnyé vált: a szent vagyon elvétele (sacrilegium) és a nem szent állami vagyon elvétele (peculatus).

A peculatus bűncselekmény elkövetői kezdetben a hadvezérek voltak, akik a hadizsákmánnyal (praeda) vagy az annak eladása után befolyt összeggel (manubia), esetleg a kincstárból a hadjáratra vételezett összeg maradványával (residuum) nem vagy nem megfelelően számoltak el, vagyis a mai fogalmaink szerint a sikkasztás tényállását követték el. Ez a vád hasonlóan a csatavesztés miatti ügyekkel minden egykori hadvezér ellen megindítható volt, de ellentétben azzal, ez nyilván csak a sikeres hadvezért fenyegette, mivel csak ebben az esetben képzelhető el jelentős zsákmány.
A hadvezér a hadjárat alatt ugyan szabadon rendelkezett a hadizsákmánnyal, de abból csak közcélra használhatott fel. A hadjárat végén pedig mindaz, ami megmaradt, tehát amit nem használt fel a hadjárat alatt vagy tartalékolt azutánra, de szintén közcélra (pl. fogadalmi játékok vagy emlékmű létesítésére), ill. nem osztott szét a katonák között, az államkincstárba került. Ha azonban oda kevesebb került, akkor magának többet juttatott a rá eső résznél, vagyis elkövette a peculatus bűncselekményét.

A korai időkben egyes nagy értékű, elsősorban nemesfém vagyontárgyak elsikkasztásával valósíthatták ezt meg, majd később, amikor általánossá vált a zsákmány eladása, akkor tipikusan az elszámolás elmaradásával, vagy annak hiányosságával volt elkövethető.
Később az elkövetői kör kiterjesztésre került az állami pénzekhez hozzáférő más hivatalnokokra (aedilis, aki a bírságpénzekhez juthatott; quaestor, aki a kincstárt kezelte) és ezek segédszemélyzetére (pl. a nyilvántartásokat vezető írnokokra vagy a pénzverést ténylegesen végzőkre), akik akár a nyilvántartások meghamisításával, akár a köz felé fennálló tartozás jogtalan elengedésével, akár a pénz nemesfémtartalmának csökkentésével követték ezt el. Majd a tényállást valószínűleg kiterjesztették a közpénzekhez az állammal kötött szerződés alapján hozzáférő vállalkozókra (hadiszállítók, publicanusok) is, ez esetben tehát már nemcsak az államszervezetben részt vevők, hanem az állammal szerződéses kapcsolatban állókra is kiterjedt az alanyi kör.

Mommsen szerint ezt a bűncselekményt már a XII táblás törvény is szabályozta, erről azonban nem maradt fenn ránk forrás és ezért azt is csak feltételezi Mommsen, hogy a büntetés kezdetben főbenjáró volt, ezek az ügyek pedig a főbenjáró bűncselekmények kivizsgálását végző, vagyis általános hatáskörrel eljáró quaestores parricidii hatáskörébe tartoztak. Később azonban pontosan meg nem határozható időben ez megváltozott és ettől kezdve ezekben a perekben a magisztrátusok és a népgyűlés, mint közös bűnüldöző hatóság jártak el.
Ezen ügyek az érett köztársaság idején már egyértelműen a néptribunusok hatáskörébe tartoztak, ők szabhattak ki emiatt bírságot vagy emelhettek vádat tetszésük szerint, sőt azt módosíthatták is. Az ügyben ekkor már a plebejusok gyűlése (consilum plebis) járt el, amit azonban a források sokszor összemosnak a tribusok szerinti népgyűléssel (comitia tributa). Ennek oka az, hogy a lex Hortensia (Kr. e. 287) rendelkezése a concilium plebis határozatát (plebiscitum) az egész populusra kötelezővé tette, cserébe viszont az itt hozott határozatokat a szenátusnak ugyanúgy jóvá kellett hagynia, mint a népgyűlések határozatait. Ebből következően innentől a néptribunus már törvényjavaslatot is előterjeszthetett, és ezután a comitia tributa és a concilium plebis közötti különbségek el is tűntek a gyakorlatban, annál is inkább, mert a tribusonkénti szerveződést ez utóbbi az előbbitől már jóval hamarabb átvette.

Az egyetlen határozott különbség a gyűlésen elnöklő személye maradt: míg a comitia tributát egy magistratus curulis vezette, addig a concilium plebist a tribunus plebis. Ennek megfelelően az aedilis curulis által kezdeményezett büntetőperekben a comitia tributa, míg a tribunus plebis által kezdeményezettekben a consilium plebis döntött. Bár Livius leírása alapján már kezdetektől fogva a néptribunusok hatásköre volt a peculatus elleni fellépés, ami meg is felel a fent leírt későbbi szerepüknek, azonban ennek hitelessége a korai időkben erősen kérdéses, mivel a lex Hortensia előtt ők még nem az egész római nép magisztrátusai, hanem egy részének, a plebsnek a képviselői voltak, így a népgyűlést biztosan nem hívhatták össze, és ott javaslatot sem terjeszthettek elő. Arra pedig nincs forrásunk, de szerfölött valószínűtlen, hogy a consilium plebis ítélkezhetett a patríciusok ügyeiben.

A néptribunusok fellépése ebben az időben tehát a történetíró visszavetítése, amelyben a Kr. e. 287-től szokásos eljárást helyezte vissza a korábbi időkre. Ez előtt valamelyik magisztrátus képviselhette a népgyűlés előtt a vádat. Mivel ez főbenjáró bűncselekménynek minősült, ezért feltételezhetjük, hogy quaestores parricidii-től előbb a konzulok, majd később a praetori tisztség bevezetése után a praetorok feladatkörébe került át, bár hangsúlyozni szükséges, hogy nem tudjuk, mikor és mi miatt változott meg az eredeti eljárásmód.

Az érett köztársaság idejétől vannak a perrendre megbízható forrásaink. Ekkor, amennyiben vádemelésre került sor, úgy a vádlottat a nép elé idézték (diem dictum esse ad populum) Az eljárás során mindig három tárgyalási napot tartottak, az elsőn a vád került ismertetésre, majd a vádlott védekezése, ill. ezt követte azon, ill. a további napokon a tanúk kihallgatása és az esetleges okirati bizonyítékok ismertetése.
Az első két tárgyalási napon a nép a tanácskozásra használt formátlan gyűlésen (contio) vett részt, és csak a legutolsón, a harmadikon kerülhetett sor a szavazásra úgy, hogy a magisztrátus szavazásra történő felhívására (ite in suffragium) a contio formális népgyűlésbe fordult át. Az eljárás során tehát ekkor még a nép döntött mind a bűnösség kérdésében, mind a kár és az ahhoz igazodó büntetés kérdésében, ami formailag a vádat előterjesztő javaslatról való szavazásban nyilvánult meg.

A szakirodalomban elfogadott álláspont szerint ezen eljárások nehézkessége miatt a Kr. e. II. századtól ez megváltozott, és rendkívüli törvényszékeket (quaestiones extraodinaria) hoztak létre, amelyek leírása a forrásokban először a Scipiók elleni pereknél jelenik meg. Álláspontom szerint, ahogy a később felsorolt perek számából is látszik, ekkor még nem lehetett indok ezen bűncselekmények elszaporodása, mivel a forrásokban ezek alig jelennek meg, így nem lehet indok az eljárások tömegessé válása, ezért én a rendkívüli törvényszék bevezetését politikai okokkal magyarázom: a Scipio testvérek óriási népszerűsége miatt a népgyűlés előtt a vádnak sokkal kevesebb esélye lett volna a vádlottak elmarasztalásra, mint egy szűkebb létszámú testület előtt.
A Scipiók elleni per sikere miatt később is ez lett a követett gyakorlat, és ezt nemcsak ezekben, hanem más bűncselekmények (pl. a repetunda) miatti perekben is megfigyelhetjük. Ezeknél a népgyűlés eseti jelleggel mindig külön törvényt hozva erről ruházta át bűnüldöző hatalmát a szenátusra, ill. azon keresztül általában a praetorokra. Az eljárást azonban ekkor is a néptribunusok kezdeményezték, de a vizsgálatot és az ítélet meghozatalát azonban már a praetor vezette rendkívüli törvényszék végezte.
Később az esetek elszaporodása miatt merült fel az igény egy ezzel foglalkozó most már állandó törvényszék (quaestio perpetua) létrehozására, aminek bevezetését Sáry Kr. e. 103. évre teszi, vagyis még Sulla büntetőjogi reformja előtti időre. Sulla aztán Kr. e. 81-ben meghozatott törvénnyel (lex Cornelia de peculatu) szabályozta ezt a kérdést, az államrendet megerősíteni célzó büntetőjogi reformjai keretében.
Az így kialakított rendszer működött változatlanul végig a köztársaság idején, majd Augustus szabályozta azt újra Kr. e. 8-ban, amely szabályok aztán a császári rescriptumokkal kiegészítve végül a jusztiniánuszi kodifikációba is bekerültek. Ezen perek már állandóan működő törvényszékek előtt folytak, és az eljárás során először a bűnösség kérdésében hozták meg döntést, majd a bűnösség kimondását az ún. a litis aestimatio követte, amely során felbecsülték a bűncselekménnyel okozott vagyoni kár pontos összegét.

A bizonyítás az ősi időkben meglehetősen egyszerű lehetett, mivel a hadsereg csekély létszámú volt, és a katonák ugyanúgy Rómában és környékén laktak, mint a hadvezér, ezért a közösség kontrolja működött: a katonák látták a hadjárat során, ill. végén a zsákmányolt tárgyakat és a szétosztás során is nagyon jól tudták, hogy ki mit kapott. Ha később a hadvezérnél olyan dolgot fedeztek fel, ami korábban a hadizsákmány részét képezte, de nem látták a szétosztás során, akkor egyértelmű volt a sikkasztás ténye.
Nyilván egy-egy dolog elsikkasztását nehezebb volt bizonyítani, Camillus elmarasztalását valószínűleg az okozta, hogy az általa hazavitt bronzajtó egyedi volt, így azt könnyű volt felismerni. Később, amikor a zsákmányt eladták és a hadvezér az így befolyt összeggel tartozott elszámolással, a bizonyítást ez elszámolás adatai vagy azok hiánya tette lehetővé, mint azt legszebben a Scipiók elleni pernél láthatjuk. A bizonyítás eszköze tehát szabad volt, tipikus eszközei a tanúvallomás és okirati bizonyítékok voltak.

A peculatus büntetése a köztársaság kezdetén még főbenjáró volt (ún. poena capitalis: száműzetés [aquae et ignis interdictio] vagy halálbüntetés [mors]), ami az érett köztársaság idején pénzbüntetésre módosult, majd Augustus hozta vissza újra a főbenjáró büntetési tételt. A köztársaság kori bírságok mértékéről ugyanakkor nincs pontos forrásunk.

A kevés számszerűséget is említő forráshely elég változatos képet mutat: a kezdetben csekélynek tekinthető 15 000 as, később már a jelentősebb 100 000 as volt a büntetés összege, a Scipiók elleni pereknél viszont csak a hiányt, a kár összegét ismerjük, ami már igen jelentős: 4 000 000 sestertius, azaz már 10 000 000 as összegű! Az azonban egyértelmű a forrásokból, hogy a büntetés összege mindig igazodott a kárhoz, annak pontos mértékét azonban nem ismerjük, mivel a források vagy a büntetés, vagy a kár (hiány) összegét adják meg, együtt azonban nem. Tudjuk ugyanakkor, hogy a római jogban a vagyon elleni bűncselekmények esetén mindig az okozott hátrány többszöröse volt a büntetés (duplum, triplum, quadruplum), a kellő prevenciós cél elérése érdekében, ezért alappal feltételezhetjük, hogy a peculatus büntetésénél sem volt ez másképp.
Mommsen szerint a büntetés megállapítására vonatkozó szabályok a lopásnál alkalmazottakra hasonlítottak, ez alapján ő a négyszeres büntetési tételt fogadja el alapesetnek, de enyhébb esetekben a háromszoros, ill. a kétszeres tételt is alkalmazottnak tartja. Bár a magánjogban a rablás és tetten ért lopás, ill. az uzsora büntetése valóban négyszeresre ment, de a peculatushoz legjobban hasonlító tetten nem ért lopás csak duplumot vont maga után. Mivel apeculatusnál hiányoznak a fenti tényállásokban a fokozott bűnüldözést kiváltó körülmények, mint az erőszak (rablás, uzsora), ill. a bizonyosság (tettenérés), ezért a kétszeresnél magasabb mértéket kizárhatjuk. Ezt támasztja alá a későbbi, az adók beszedését vállalkozási szerződés keretében végző magánfelekre, azaz a publicanusokra vonatkozó speciális rendelkezés is, ami alapján szintén legfeljebb a duplum alkalmazását valószínűsíthetjük.

További támpontot adhat a peculatus perekben alkalmazott marasztalás mértékére a crimen repetundarum perekben alkalmazott mérték is. Ezt a pert római polgárjoggal nem rendelkező, de római fennhatóság alatt élők indíthatták akkor, ha egy római tisztségviselő pénzt zsarolt ki tőlük hivatali hatalmát felhasználva. Cicero szerint azért vezették be ezt a keresetet, mivel korábban a jog csak a polgárokat védte, a szövetségeseket nem. A polgár ugyanis már a civiljog alapján is pert indíthatott, ha tőle pénzt zsaroltak ki (erepta pecunia), a nem-polgár azonban a repetunda bevezetése előtt védetlen volt.
A repetunda büntetése kezdetben szintén főbenjáró lehetett, majd a Gracchusok idejétől az duplumra csökkent és azt a Iulius Caesar javaslatára Kr. e. 59-ben elfogadott lex Iulia de repetundis emelte fel a négyszeresre. Tehát az érett köztársaság idején csak kétszeres volt a büntetési tétel és csak az esetek elszaporodása miatt emelték azt fel négyszeresre. Ez alapján én a kétszeres tételt tartom elfogadhatónak a köztársasági joggyakorlatra, de a források hiánya miatt nem zárható ki a négyszeres mérték sem.

Érdekes viszont, hogy a peculatus perekben a marasztalás nem jelentette az érintett személy politikai halálát, bár a büntetőelítéléshez elvileg mindig becsületcsökkenés (infamia) is kapcsolódott, ami kizárta a későbbi passzív választójogot, de a megvizsgált ügyeknél mégis több esetben azt láthatjuk, hogy az elítélés mégsem gátolta a vádlott későbbi politikai karrierjét.



Dr. Bajánházy István
PhD, egyetemi docens,
Miskolci Egyetem Államés Jogtudományi Kar
Jogtörténeti és Jogelméleti Intézet Római Jogi Intézeti Tanszék

Forrás: Bajánházy István: Peculates-perek a Római köztársaságban