logo

VIII Sextilis AD

A hadizsákmány a római jogban

Mivel a peculatus először és sokáig tipikusan a hadizsákmányból való sikkasztáshoz kapcsolódó bűncselekmény volt, ezért szükséges röviden megvizsgálnunk a hadizsákmány fogalmát és jelentőségét. A zsákmányolás, majd a később jogilag is részletesen kidolgozott hadizsákmányba vétel a római állam kezdetétől egészen a köztársaság végéig a legfontosabb szerzésmód volt, amely egyben a római állam egyik fő bevételi forrását képezte. Az így birtokba vett dolgok köz-, azaz állami tulajdonba kerültek. Megfigyelhetjük, hogy az ókorban a gazdasági problémák egyik fő megoldása a zsákmányszerző háborúk folytatása volt, így a zsákmányolást, ill. a zsákmány eladását nem római sajátosságnak, hanem a ius gentium intézményének tekinthetjük.
A háborúk célja ekkor tehát nem az ellenség fizikai megsemmisítése volt, hanem a zsákmányejtés, az anyagi javak megszerzése, ideértve a szabad emberek elfogását is, majd ezek váltságdíj fejében történő szabadon engedését. Ezzel magyarázhatjuk azt az egyébként furcsa tényt, hogy a második pun háború előtt a folyamatos és általában nyertes háborúk ellenére még alig találunk rabszolgákat Rómában. Azonban nemcsak ingóságok, hanem gyakorlatilag a városon kívüli valamennyi ingatlan is hadizsákmányként került római fennhatóság alá, amit a meghódított területek elnevezése is bizonyít: „ager ab hostibus captus” vagy „ager captivu”.

A zsákmányra a rómaiak általában a praeda vagy a spolia61 elnevezéseket használták és ettől megkülönböztették a hadizsákmány eladásából befolyt összeget (manubia). A hadizsákmány fogalma alá tartozáshoz két feltételnek kellett teljesülnie: hogy azt idegenektől (ab hostibus) és háborúban vegyék el. Az első feltétel hiánya miatt nem lehetett hadizsákmány tárgya ún. saját dolog, tehát amin egy római vagy szövetséges polgár tulajdonjoga állt fenn. Ilyenkor a tulajdonjogi problémát úgy oldották meg, hogy a zsákmány szétosztása előtt azt egy meghatározott ideig közszemlére bocsátották, így a polgároknak lehetőségük volt arra, hogy dolgaikat felismerjék és miután tulajdonjogukat igazolták, azokat újra birtokba vehették.

A második feltétel hiánya miatt zárta ki a hadizsákmánynak minősítést az is, ha azt nem szabályosan megüzent háborúban ejtették, sőt még a szabályosan megüzent háborúban is általában az, ha az ellenség önként megadta magát. Az érett köztársaság idején ezekben a kérdésekben a szenátus döntött és találunk is arra példát, amikor ilyen okra hivatkozással rendelte el az eredeti állapot helyreállítását. Általában kizárta még a hadizsákmánnyá nyilvánítást az is, ha a dolog szent dolognak minősült. Erről a szenátus döntött, amihez a kérdéses esetekben a pontifexek szakvéleményét (responsum) szerezte be.
A szent dologgá minősítés ugyan nem jelentett mentességet a római uralom alá kerüléstől, de legalább mentességet jelentett a széthordástól, ill. az eladástól, beolvasztástól, mivel ezeket a kultikus tárgyakat általában a helyszínen érintetlenül hagyták. A hadizsákmány a birtokba vétellel került állami tulajdonba, amit a katonák hajtottak végre, akik a sorozás során esküt (iusiurandum) tettek arra is, hogy egy meghatározott csekély értékhatáron felül minden zsákmányt beszolgáltatnak a hadvezérnek. Livius szerint ez az eskü különböztette meg a hadsereget a rablóvállalkozástól.

Polübiosz szerint pedig a római gyakorlat arra is ügyelt, hogy a zsákmányvágy ne okozhasson katonai katasztrófát: mindig csak a hadsereg egy része, legfeljebb a fele foglalkozott a zsákmány összegyűjtésével, míg a másik része biztosította ennek zavartalanságát. Az összegyűjtött zsákmányról ezután az állam képviselője, a hadvezér döntött. Elrendelhette azok megsemmisítését is, ha például a hazaszállítás nem volt megoldható és a helyszínen hagyás veszélyekkel járt volna. A többi dologból feltehetően szokásjogi úton kialakult szabály szerint a hadvezér elkülöníthetett (reservare) egy saját rendelkezése alapján felhasználható részt, amit a praefectus fabrum kezelt. Ebből a hadvezér szabadon költhetett, de csak közérdekben (pl. a diadalmenet vagy fogadalmi játék költségére, a katonáknak kiosztott ajándékokra, kitüntetésekre, emlékművek emelésére vagy akár a zsoldra is).
Ha ebből a részből juttatott a katonáknak, akkor őt is megillette egy rész, amelynek pontos mértéke ugyan nem ismert, de az igazodhatott a hadszervezetben betöltött poszthoz, tehát a hadvezér kapta a legtöbbet. Az így felhasznált részen felül maradvány az államkincstárt illette meg. Ezt a hadi-quaestor vette nyilvántartásba és az ő feladata volt a hadjárat anyagi feltételeinek biztosítása és a hadipénztár kezelése. Az ide átadott összegről a hadvezér már elszámolással tartozott, ezért kialakult az írásbeli elszámolások (rationes) készítésének szokása. Ha nem vagy nem megfelelően teljesítette ezt az elszámolást, akkor merülhetett fel a hadizsákmányból történő sikkasztás (peculatus) vádja.



Dr. Bajánházy István
PhD, egyetemi docens,
Miskolci Egyetem Államés Jogtudományi Kar
Jogtörténeti és Jogelméleti Intézet Római Jogi Intézeti Tanszék


Forrás: Bajánházy István: Peculates-perek a Római köztársaságban