logo

XII December AD

A jogszabályi háttér

Azt gondolhatnánk, hogy a Kr. u. 2. század társadalmát már nem archaikus babonák mozgatták, hanem inkább a felvilágosult gondolkodás és a vallási tolerancia jellemezte. A források azonban más képet mutatnak. A principátus fénykorát rendkívüli vallási érzékenység uralta. Sőt, a 2. századot a misztérium-kultuszok, mágusok, filozófusok és sarlatánok korának is nevezhetjük: széles társadalmi rétegeket foglalkoztatott a „titkos tanok” utáni kutatás.
A politikai és gazdasági kiszolgáltatottság ellensúlyozására erősen élt a tömegekben a vágy a vallásos meggyőződés, az istenek közelsége iránt. A gonosz varázslatok és a rosszindulatú jövendölések nagy félelmet váltottak ki az ókor emberéből. A társadalmi méretű fóbiával sok rosszindulatú bajkeverő visszaélt: az ártó bűbájosságtól való rettegés könnyen egészségromláshoz vagy anyagi jellegű károkhoz vezethetett a célba vett személynél. A hasonló tetteknek a társadalomra való nagyfokú veszélyessége miatt még a művelt, a mindennapi babonát megvető emberek is támogatták a gonosz szándékú varázslás büntethetőségét.
Az ókori történetírók számos esetben tudósítanak arról, hogy a római császárok következetesen üldözték a mágusokat, asztrológusokat, jövendőmondókat és jósokat: Tiberius, Claudius, Vitellius, Septimius Severus vagy II. Constantius rendeleteket adott ki ellenük. A klasszikus római jogászok közül elsősorban Ulpianus és Pseudo-Paulus tudósít a gonosz mágia büntetéséről. Mindkét jogászra jellemző, hogy a provinciái büntetőjogot is jól ismerte és régebbi jogi normákra is hivatkozik.

Már a XII táblás törvényben található normatív szabályozás a gonosz varázslat ellen: aki más termését elátkozza vagy megkísérli mágikus mondókákkal a szomszéd telekről a sajátjára átvarázsolni, azt halálbüntetéssel fenyegették. A törvény szövegét az idősebb Plinius megjegyzéséből ismerjük (Plin. nat. 28,17): non et legum ipsarum in duodecim tabulis verba sunt: „qui fruges excantassit” et alibi: „qui malum carmen incantassit”?
A szerző hosszasan értekezik a Naturalis historia 28. könyvében a csodás jelekről, a jóslásokról és a varázslókról. Rosszallással tudósít arról, hogy sokan babonás varázslatokban keresnek menedéket gyógyíthatatlan betegségek ellen. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a gyógykezelés és a fekete mágia között gyakran nehéz meghúzni a határvonalat. Plinius, a művelt természetbúvár is hangsúlyozza, hogy mindenkit kínoz a félelem az esetlegesen ellene irányuló gonosz varázslatoktól.

A római büntetőjoggal foglalkozó szerzők a XII táblás törvények mágiát szankcionáló előírásait sokszor az archaikus kor primitív, babonás felfogásával magyarázzák. Plinius fent idézett mondata és a mágiát szankcionáló későbbi császári rendeletek azonban azt mutatják, hogy a gonosz varázslatoktól való rettegés a pogány ókori hitvilágra mindvégig jellemző maradt.
A XII táblás törvények még az accentare és a carmen malum incantare tényállását is szabályozta: Cicero és Horatius ugyan még úgy gondolták, hogy gúnyversek költéséről és terjesztéséről szólt a törvényszöveg - de az újabb kutatások kimutatták, hogy a bűntett lényegét valójában a fekete mágia, a más ember életének kioltására irányuló varázsszövegek költése és alkalmazása alkotta.
Apuleius beszédében azonban semmilyenjei sem utal arra, hogy a XII táblás törvények alapján emelt volna vádat ellene Sicinius Aemilianus. A vád jogszabályi hátterét ezért későbbi normákban kell keresnünk.A lex Cornelia de sicariis et veneficis Sulla büntetőjogi reformjának részét képezte Kr. e. 82-ben és gyökeresen újraszabályozta az emberölés törvényi tényállásait.

A lex Cornelia 5. fejezete foglalkozott a veszélyes italok és mérgek beadása által kiváltott, haláit okozó testi sértés bűntettével. A lex Cornelia alkalmazásának a feltétele azonban a szándékos elkövetés volt.
A lex Cornelia a jogtudomány később kiterjesztette a méregkeverés tényállására is. Apuleius beszédéből azonban arra következtethetünk, hogy nem a veneficium szerepelt az ellene emelt vádban. Az utóbbi években néhány kutató rámutatott, hogy a vád jogszabályi alapját valószínűleg két Senatus Consultum szolgáltatta, amelyek pontos szövege nem maradt ránk, de tartalmukra néhány jogászi döntésből következtetni lehet.

Ulpianus Kr. u. 213-ban foglalkozott hosszasabban a büntetőjognak ezzel a problematikus területével. Lénél a Palingenesiában a De mathematicis et vaticinatoribus (A horoszkóp-készítőkről és jósokról) cím alatt foglalja össze a ránk maradt fragmentumokat. Ulpianus itt tudósít egy Kr. u. 16-ból származó Senatus Consultumról, amely a horoszkóp-készítőkre, kaldeusokra, babiloni varázslókra és vásári csillagjósokra szigorú büntetést rótt ki: ha az elkövető a Római Birodalomból származott (függetlenül attól, hogy római polgár, Latinus vagy peregrinus), akkor az aqua et igni interdictio a büntetése (kitiltás a közösségből és vagyonelkobzás). Ha az elkövető a Római Birodalom határain kívülről származott, akkor halálbüntetéssel fenyegették. A Senatus Consultum tehát minden esetben bűncselekménynek nyilvánítja és büntetendőnek deklarálja általában a fekete mágiát; pusztán a szankció terén differenciál az elkövető státusza szerint.

Modestinus megerősíti, hogy már az 1. században (vagy a 2. század elején) egy Senatus Consultum minden gonosz varázslatot halálbüntetéssel rendelt büntetni (D. 48,8,13): Ex senatus consulto euis legis poena damnari iubetur, qui mala sacrificia fecerit habuerit. A male sacrificia gyűjtőnév alatt mindenféle ártó varázslat értendő: áldozás az alvilági isteneknek, ártó varázsfeliratok vagy képek készítése, hamis „gyógyszerek” adagolása (D. 48,8,3 pr.-l):

Eiusdem legis Corneliae de sicariis et veneficis capite quinto, qui venenum necandi hominis causa fecerit vel vendiderit vel habuerit, plectitur. Eiusdem legis poena adificitur, qui in publicum mala medicamenta vendiderit vel hominis necandi causa habuerit.
D. 48,8,3,3: Alio senatus consulto effectum est, ut pigmentarii, si cui temere cicutam salamandram aconitum pituocampas aut bubrostim mandragoram et id, quod bustramenti causa dederit cantharidas, poena teneantur huius legis.

Marcianus a D. 48,8 titulus alatt, a lex Cornelia de sicariis et veneficis törvényi tényállásainak kommentárjában érinti a mágia problémáját. A 3. § egy korábbi datálású Senatus Consultumot idéz, amely a mérgekkel illetve „varázsszerekkel” való kereskedést bünteti. A principium és az 1. § megerősíti, hogy a lex Cornelia halálbüntetéssel fenyegeti a méreggel való visszaélést: a méregkeverés (mérgező anyag előállítása), forgalmazása (eladása) és tartása is a törvényi tényállás alá esik.
A büntethetőség feltétele azonban a szándékosság: az elkövető csak akkor büntethető, ha tudja, hogy a szer emberélet kioltására alkalmas és ennek ismeretében valósítja meg cselekményével valamelyik tényállási fordulatot (hominis necandi causa). A jogtudomány azonban hamarosan kiterjesztette a büntethetőséget a gondatlan változatra is.

A veteres nézete szerint a fekete mágia csak a már befejezett (ténylegesen elkövetett) cselekmény esetén büntethető (ha az ártó jóslást, jövendőmondást, gonosz varázslatot már szóban vagy írásban megtették). Ulpianus ezzel szemben azt vallja, hogy már a puszta szakismeret (scientia, notitia) is megvalósíthatja a bűncselekmény törvényi tényállását.
Joggal tételezhetjük fel, hogy már a Kr. u. 2. században ebbe az irányba tolódott el a jogtudomány és a jogalkalmazás álláspontja. A klasszikus római jogban tehát a büntethetőséget erősen kiterjesztették, modern fogalmaink szerint horizontálisan előre hozták: a fekete mágia, a gonosz szándékú jövendőmondás és varázslat kiemelt társadalmi veszélyessége miatt már a releváns szakismeret elsajátítása, megszerzése is büntetendőnek nyilvánult. Az elkövetési magatartás tehát már az ilyen irányú szakismeret megszerzésére törekvéssel is megvalósulhatott. Tacitus tudósít egy hasonló Senatus Consultumról már Kr. e. 52-ből, amit azonban az atrox és irritum (szigorú és hatástalan) jelzővel jellemez.

A császárkorban a legsúlyosabban a császár halálának várható időpontjára vonatkozó jóslatokat büntették: itt már azt is halálbüntetés fenyegette, aki erre vonatkozó kérdést intézett egy jóshoz, jövendőmondóhoz. Ez a tettes-fogalom erősen kiterjesztő értelmezéséhez vezetett: nem csak a varázsló, jós, jövendőmondó volt tettesként büntethető, hanem bármely polgári személy, aki a jóshoz fordult ebben a tárgyban. Modem fogalmaink szerint ez az alkotmányos rend, az államhatalom megdöntésére irányuló, büntetendő cselekménynek minősült.

A fenti rövid áttekintés is jól érzékelteti, hogy a mágia (tiltott varázslás) vádja nagyon veszélyes lehetett a bevádolt személyre nézve. Az ókori történetírók számos esetről tudósítanak, amelyekben maga az uralkodó lépett fel könyörtelenül a varázslók, jósok és méregkeverők ellen.
Apuleius beszédéből arra következtethetünk, hogy a bizonyítás az ellene emelt vádpontokban a következő tárgyi és tanúkkal bizonyított tényekre épített: varázsszövegek ismerete és alkalmazása, „varázstükör” birtoklása, mágikus figurák birtoklása, titkos éjszakai gyülekezetek tartása mágikus rítusokkal. Tehát nem pusztán a matematikai vagy asztrológiai ismeretek elsajátítása volt a vád, hanem azok alkalmazása részben haszonszerzésre, részben emberölésre irányuló szándékkal.



Jakab Éva