logo

XV December AD

A védelem

Közismert továbbá, hogy Apuleius Rómában jogot is tanult és jogászként is tevékenykedett: elsősorban szónokként lépett fel nyilvános tárgyalásokon a vád vagy a védelem képviseletében. Feltehetőleg alaposan kiismerte magát a büntető peres eljárás szabályaiban, ezért is választotta azt a megoldást, hogy saját maga lépett fel a bíróság előtt védőként. Nyilvánvalóan azzal is pontosan tisztában volt, hogy mennyi idő áll a vád és a védelem rendelkezésére a perbeszédek elmondására.

Védőbeszédének ránk maradt, írásba foglalt változata jóval hosszabb és részletesebb a bíróság előtt valójában elhangzott beszédénél, hisz felolvasva három-hat órányi időtartamot venne igénybe - ilyen hosszú perbeszédeket nem lehetett tartani az ókori bíróságok előtt. A szakirodalomban örök vita tárgya az Apológia autentitása: mennyiben felel meg az írásos (irodalmi) változat a perben ténylegesen elhangzott szónoklatnak, illetve mennyire alkalmas forrás a beszéd a büntetőper releváns pontjainak a rekonstruálására.
Az uralkodó nézet szerint a szöveg fennmaradt változata annyira egységes, hogy a felépítés, kompozíció és az érvek stratégiai felvonultatása bizonyosan az eredeti beszéd sémáját követi. Semmiképpen sem emelhetők ki a szövegből hosszabb bekezdések, mert a rövidítési kísérlet megtörné a logikai vonalat. Ugyanakkor közismert, hogy a római szerzők perbeszédeik szóbeli változatát általában erősen átdolgozták az írásbeli publikáció előtt. A fentiek alapján valószínűnek látszik, hogy Apuleius is „megszépítette” az Apolgia írásbeli kiadását.

Apuleius beszédét gazdagon díszítette irodalmi utalásokkal, szónoki fordulatokkal - nem biztos, hogy mindegyik szellemdús idézet szóban is elhangzott. Valószínűleg későbbi betoldás a hosszú bevezetés és az epilógus; de változatlannak tűnik a védőbeszéd alapstratégiája.
Figyelemre méltó, és az írásos és a szóbeli változat közti szoros rokonság mellett szól az a tény, hogy Augustinus, aki mintegy kétszáz évvel Apuleius után élt és alkotott, kifejezetten perbeszédként (oratio) és nem irodalmi alkotásként értékeli a művet. Minden perbeszéd jogtörténeti értékelése esetén szem előtt kell tartani, hogy a szónok - saját maga vagy képviseltje érdekében - úgy hajlítja a tényeket, hogy azok az ő perbeli céljait szolgálják.

Apuleiusnál ez a törekvés még erősebb lehetett, hisz nemcsak a Claudius Maximus elnökletével összeült bíróság, hanem az utókor előtt is tisztára akarta mosni magát. A perbeszéd sokszor toposzokkal manipulál, hogy a zömében laikus elemekből álló bíróság rokonszenvét megnyerje. A közelmúltban több szerző is rámutatott arra, hogy Apuleius számos esetben tudatosan homályosan ábrázol. így például felesége, Pudentilla portréja is erősen sematikus: a művelt, intelligens, önállóan gazdálkodó, köztiszteletben álló matrona képe inkább társadalmi elvárásokat tükröz, nem pedig egy konkrét személy valódi tulajdonságait.

A beszéd stratégiájára általában jellemző, hogy Apuleius vakmerő fordulattal támadásba lendül vádlója ellen: a művelt tudós, a filozófus szellemi fölényével ostorozza a műveletlen, földhözragadt - és ezért szerinte buta babonáknak kiszolgáltatott Sicinius Aemilianust. Olyan stratégia volt ez, amellyel a helytartó és a bíróság tagjait képező müveit szenátorok rokonszenvét, és ezáltal támogatását igyekezett elnyerni a vádlott. A bírák között ugyanis olyan tekintélyes és művelt rómaiak ültek, mint Lollianus Avitus, Africa provincia korábbi helytartója vagy Q. Lollius Urbicus, aki 153-ban a praefectus urbi tisztségét töltötte be Rómában.
A De Magia értékes példája az ókori perbeszédeknek: míg korábbi életében a szofista filozófus műveltsége és tehetsége öncélú csillogtatására állt a szónoki emelvényre, most élesre fordult helyzetben, főbenjáró perben kényszerült arra, hogy minden tudásával küzdjön az életéért. A beszédben mégis számos utalás található Apuleius szofista meggyőződésének programszerű terjesztésére.

A beszéd elején Apuleius röviden összefoglalja a tényállást (természetesen a saját szemszögéből), rövid jellemzést ad a vádról és a vádló feltehető motivációjáról. Majd felvázolja saját beszédének stratégiai vonalát. Hangsúlyozza, hogy koholt vádról, alaptalan vádaskodásról van szó, amely a műveit ember szemében nevetséges és alig méltó a cáfolatra. Ezek után pontról pontra elemzi és cáfolja Sicinius Aemilianus vádiratának tartalmát: a filozófus külső megjelenése (4), meggyőző ereje és versei (5-13), „varázstükre” (13-16), állítólagos szegénysége (17-23) és származása (24). Ezekben a bekezdésekben a vád cáfolata mellett igyekszik megnyerő színben feltüntetni önmagát - hangsúlyozza perbeli ellenfele hiányosságait a műveltség, filozófia vagy a jogtudomány terén.
Rövid közbenső összegzés (25-28) után a fő vádpont, a fekete mágia objektívként beállított „bizonyítékai” ellen érvel: halakkal végzett állítólagos kísérletei (29-41), epilepsziásokkal való foglalkozása (42-52), állítólagos éjszakai rituális összejövetelei (5760) és a mágikus figurák birtoklása (61-65). Végül hosszan tiltakozik azon állítás ellen, hogy gonosz varázslattal, bűbájossággal vette volna rá Pudentillát a házasságra (66101). A beszéd zárásaként még egyszer összefoglalja a vád cáfolatát (ellentmondások, hamis állítások, 102-103).

Összefoglalóan megállapítható, hogy Apuleius jól választotta meg a védelem stratégiáját. A források egyértelműen tanúsítják, hogy megnyerte a pert, a bíróság jogerősen felmentette a fekete mágia (gonosz varázslás) vádja alól. Apuleius sikeres író lett és harmonikus házasságban élt tovább feleségével, Pudentillával. A per után hamarosan Karthágóba költöztek, ahol a művelt társaság kedvelt találkozó helyévé vált házuk.



Jakab Éva