logo

V December AD

A per elemzése

A per lefolyását és szabályait több tényező is befolyásolta. Az egyik fontos körülmény, hogy a perre nem Rómában, hanem Africa provinciában került sor, mely mint pacifikált terület ekkor a szenátus irányítása alatt állt. A perre a tartomány székhelyén Sabratában került sor, mégpedig annak fórumán, Antoninus Pius (Kr. u. 138-161) uralkodása alatt, valószínűleg Kr. u. 158-ban. A római állam a közbűncselekmények üldözését a meghódított területeken magának tartotta fenn és szintén ragaszkodott a római polgárok ügyeinek kizárólagos elbírálásához is, míg az állam szempontjából jelentéktelen ügyek elbírálását meghagyta - ha voltak - a helyi hatóságoknak.

Az eljárást jelentősen befolyásolta tehát a vádlott személyi joga. Az ókorban általánosan elismert volt a jog személyi hatálya, tehát egy személy jogait elsősorban a státusa határozta meg, amit elsősorban a születése határozott meg. A vádlott státusza meghatározta a bírói fórumot, illetve a római joghatóság elé tartozó ügyekben már a principátus kezdetétől megillette a római polgár vádlottat az a jog, hogy ügyét maga a császár döntse el. Vizsgálnunk kell tehát, hogy a vádlott milyen státusszal bírt.
Bár egyértelműen sem a vádlott, sem más források nem hivatkoznak erre, mégis megállapíthatjuk, hogy a vádlott római polgár volt. Erre utal elsősorban latinos névhasználata, illetve polgári öntudatára utaló megjegyzései. Szülővárosa Madaura eredetileg a rómaiak ellen Karthágó szövetségeseként harcoló Syfax királyságához tartozott, majd ennek legyőzése után a rómaiak szövetségese Massinissa kapta meg.

Később veterán coloniát hoztak létre a városban, ahova kiszolgált katonákat, tehát római polgárokat telepítettek le. Ezek azután nyilván házassági kötelékre léptek vagy szintén római polgárjoggal rendelkező nőkkel, vagy peregrinuszokkal. Ez utóbbi esetben okozhatott problémát a gyermek jogállása.
A gyermekek főszabály szerint az anya jogállását követték, de találunk ettől eltérő eseti rendezést is, majd a Kr. e. I. században a lex Minica értelmében az ilyen házasságból született gyermekek mindig az alacsonyabb szülő jogállását kapták. A principátus alatt azonban - főleg olyan a romanizált területeken, mint Africa provincia - egyre gyakrabban adták meg teljes városok lakóinak a római polgárjogot. Ezt a tendenciát fokozták a provinciákból származó császárok, amit bizonyít a provinciai származású szenátorok emelkedő száma, mely a per idején már elérte, ké-sőbb pedig már meg is haladta az itáliaiakét.

Joggal feltételezhetjük tehát, hogy ekkor - bő 50 évvel a Constitutio Antoniniana (Kr. u. 212) kiadása előtt - egy romanizált provinciában, egy veterán colonia teljes lakossága rendelkezett római polgárjoggal. De ha nem is teljes lakosság, annak vezető rétege mindenképpen. Mivel tudjuk, hogy Apuleius apja ebbe tartozott, így fia is római polgárjoggal rendelkezett. Ezt nem cáfolja az, hogy Apuleius nemzetisége nem római és hogy anyanyelve nem a latin volt. Saját magát félvérként határozza meg: „félig numida, félig gaetulus vagyok.”
A nemzetiség, illetve nyelvtudás azonban nem volt meghatározó, bár a latin tudást elvárták a polgárjogot megszerzőktől. Apuleius kifejezetten büszke is volt nyelvtudására, hiszen hivatkozott arra, hogy mind latinul, mind görögül képes szónokolni, sőt még problémás görög kifejezések fordítására is vállalkozott.

A vádló polgárjoga már nem volt ilyen alapvető kérdés, hiszen egy közjog büntetőeljárás bárki feljelentésére megindulhatott, azonban a vádlók névhasználata szintén azt támasztja alá, hogy ők is római polgárok voltak.
A per a ius publicum hatálya alá tartozott, mivel a mágia crimen volt. Ez tehát azt jelenti, hogy a provinciában a promagisztrátus a tudomására jutott valamennyi ilyen ügyben bármilyen státuszú gyanúsítottal szemben hivatalból volt köteles eljárni. Ez természetesen nem zárta ki vádlók jelenlétét.
Az tárgyalt eljárás Claudius Maximus proconsul előtt folyt, ami megfelel a kor joggyakorlatának. Az eljárás egy cognitiós eljárás volt, vagyis az ügyet a magisztrátus vizsgálta ki és döntötte el. Azonban itt is találunk utalást arra, hogy a magisztrátust tanács (consilium) segítette döntése meghozatalában. Ezen tagjai végig részt vettek a bizonyítási eljárásban is, így nemcsak jogkérdésben, de a mérlegelésben is adhattak tanácsot.
A római polgárjoggal rendelkező vádlottnak ugyanakkor joga volt arra, hogy akár az eljárás során, vagy a döntés ellen fellebbezzen a császárhoz, hiszen a helytartó a császár nevében járt el, jól példázza ezt, hogy a per a császár szobra előtt zajlott, így jelképesen is a császár előtt. Jelen perben erre nem találunk utalást, ami érthető is, hiszen a filozófia iránt érdeklődő Claudius Maximus ellen semmi kifogása sem lehetett a vádlottnak.

Apuleius utalásából tudjuk, hogy ellenfeleiben idősebb mostohafia hirtelen halála miatt az emberölés vádja is felmerült, de végül ez ügyben nem mertek vádat emelni. Ez egyetlen konkrét vád a mágia volt. Ez a vád igen ősi múltra tekintett vissza, hiszen már - ahogy Apuleius is utal rá - már a XII táblás törvény is büntetni rendelte.
Apuleius hivatkozása e tekintetben tehát megfelelő, bár sajnos a törvény szövegét szó szerint nem idézi, azt más töredékes forrásokból ismerjük. A fennmaradt források szerint a mágikus rontó ráéneklés irányulhatott nemcsak más termése, de más testi épsége, illetve becsülete ellen is. Érdekes viszont, hogy bár mai ismereteink szerint ezeket a XII táblás törvény külön-külön tárgyalta, Apuleius mégis a termés eléneklését hozta fel, amire viszont az eljárás nem is utal. E szerint a mágikus ráéneklés egy bűncselekmény volt, de voltak különböző tényállásai.

A fennmaradt forrásokból a konkrét ráolvasások nem derülnek ki, mivel feltételezhető, hogy annak ellenére, hogy az ősi jogban a kimondott szavaknak óriási volt a jelentősége, konkrét rontásokat a XII táblás törvény szövege eleve nem is tartalmazhatott, hiszen a törvényt olvasva önkéntelenül is kimondásra kerültek volna, a törvényi cél pedig az volt, hogy ilyenek ne hangozzanak el! Ez viszont felvet bizonyos bizonyítási problémákat: hogyan lehet rontó éneket bizonyítani, ha nem definiáljuk, hogy mi a rontó ének? A római jog a méregkeverési tényálláshoz hasonlóan, itt is megkülönböztetett jó és rontó ráéneklést.
Ugyanakkor a ráéneklésen túl, rontó mágia alatt értették a bevett ősi szertartásokon kívüli éjszakai szertartásokat (amire viszont jelen ügyben is hivatkozott a vád), emberáldozatokat, illetve a halottak testével, sírokkal folytatott varázslatokat, valamint azokat a szakrális cselekményeket, melyek célja az volt, hogy valakinek sérelmet okozzanak - ide értve különösen a célszemély életére törést. A mágia tehát célzatos bűncselekmény volt, önmagában veszélytelen. Jelen ügyben a vád az anyagi sérelem okozását jelölte meg, ezért a védelem is nagy gondot fordított ennek cáfolatára, így még ha a mágia vádja be is bizonyult volna, akkor is a sérelem hiánya felmentéséhez kellett hogy vezessen.

A mágiával összefügg az éjszakai összejövetelek tilalma is. Az emberiség ősi félelme a sötétségtől - ahol az ember fő érzékszerve a látás csődöt mond és ez bizonytalanságot, félelmet vált ki - közismert volt, így ahogy Apuleius is utalt rá, a mágikus szertartásokat tipikusan titokban és éjszaka végezték. Ugyanakkor a kép nem ilyen egyértelmű, mivel a rómaiak és a római jog nem minden éjszakai cselekményt tartott károsnak: például a legtöbb állami aktushoz szükséges egyes vallási előjelek megfigyeléséhez az előkészületre még az éjszaka - hajnal előtt - került sor, illetve egyes állami aktusokhoz - például diktátor kinevezéséhez - tipikusan az éjszaka csendje volt a legalkalmasabb, ahol a külső zavarok esélye minimális volt.
Mindezek ellenére az éjszakai összejövetelek tartása már kezdetektől fogva gyanús és tiltott volt. Ezt erősítette meg az idegen rítusoktól való félelem által is generált a bacchanáliák elleni kemény fellépés is Kr. e. 186-ban.

A vád előterjesztésére írásban kerül sor. Az írásbeliség már a praetori perrendben is megjelent (formula), de csak a császári perrendben jelent meg először a vád írásbeli előterjesztése. Az írásbeliség kialakulására szintén hatott a provinciák - elsősorban hellén hatást tükröző - joggyakorlata.
A római jog az alaptalan feljelentések elleni védekezésül ismerte a hamis vád (calumnia) fogalmát, mely bebizonyítása esetén a vádló ugyanazt a büntetést szenvedte el. Főbenjáró ügyben tehát kockázatos volt vádat emelni. Jelen ügyben a vádlók ezt jól tudták, ezért emberölés (parricidium) miatt nem is emeltek vádat, illetve a vádat Sicinius Aemilianus nem saját nevében, hanem az akkor még serdületlen unokaöccse Sicinius Pudens nevében terjesztette elő. Mivel a feljelentő még serdületlen volt, így hamis vád esetén nem lehetett sem őt, sem a nevében eljárót felelőségre vonni. Sicinius Pudens a vádlott feleségének kisebbik gyermeke volt és a peradatok szerint még éppen a serdületlenség előtt állhatott, mivel tudjuk, hogy Pudentilla 13 évig volt özvegy.

Apuleius szerint merőben új szokás volt ,,...más nevében tenni feljelentést” azonban ezt a római jogi szabályok nem igazolják. A magánjogi perben természetes volt a képviselet, főleg ha a peres fél gyámság alatt állt. Közbüntető ügyben a feljelentést bárki, még rabszolga is megtehette, ehhez nem volt szükség képviselőre, de nem is zárta ki a római jog. Ugyanakkor az eljárás során a vádbeszéd szükségessége azt támasztja alá, hogy jelen ügyben nem egyszerűen csak feljelenés történt, hanem vádemelés és vádképviselet is, amihez nyilvánvalóan cselekvőképesség volt szükséges.
Tehát abban, hogy a gyám járt el az ügyben Apuleius vélekedésével ellentétben nincs semmi meglepő. Azt, hogy erre meg volt a lehetőség alátámasztja a contrario az is, hogy annak ellenére, hogy Claudius Maximus felhívta a vádló képviselőjét arra, hogy saját nevében terjeszsze elő a vádat, ő azonban ettől - bár először megígérte - végül elzárkózott, ennek ellenére az eljárás mégis lefolytatásra került. Ha nem lett volna lehetőség a képviseletre, akkor az ügy érdemi vizsgálat nélkül lezárásra került volna.

A római jogban kezdettől fogva alapelv volt, hogy a felperes/vádló kötelessége volt állításainak igazolása (bizonyítási teher). Az alperes/vádlott részéről elegendő volt a puszta tagadás, ahogy egy helyen Apuleius is utal erre: „Semmi kedvem, de semmi szükségem sincs rá, hogy megmondjam.
Bizonyítsd de csak te magad, hogy arra a célra vettem őket, amivel vádolsz.” Ezzel ellentétes, de valótlan Apuleius azon állítása, hogy a hallgatás automatikusan beleegyezést jelentett volna, ezt mint általános szabályt a római jog nem ismerte, csak bizonyos kivételes helyzetekben volt erre lehetőség. Apuleius azonban mint filozófus nyilván nem érte be a puszta tagadással, hanem támadásba lendült, amit a fenti csúsztatatással magyarázott.

A bizonyítási eljáráshoz tartozott a tanúvallomások beszerzése is, ezek főszabályként közvetlenül a bíróság előtt hangzottak el (közvetlenség elve). A per egyik érdekessége, hogy a vád koronatanúját, azt a rabszolgát aki a mágia áldozataként jelentettek be, végül nem tudták a perben kihallgatni, mivel - véletlenül vagy szándékosan - betegségére hivatkozással eltávolították a városból és a rendelkezésre álló idő nem volt elég az előállításához.
Az ájulás okáról - az állítólagos mágikus szertartásról - a vád szerint csak ez a rabszolga és a vádló Sicinius Pudens tudott, aki állítólag jelen volt amikor a vádlott elvégezte a mágikus szertartást. Őt azonban nem lehetett kihallgatni, mivel ő volt formálisan a vádló, Apuleius pedig tagadta, hogy az `áldozat bármiről is tudhatott volna. Ezért - bár a római perrendben ugyan volt lehetőség a tárgyalás elhalasztására - jelen ügyben valószínűtlen, hogy emiatt halasztásra került volna sor.
A tanúvallomásokkal kapcsolatban Apuleius utal arra is, hogy a vád még több rabszolgát is tanúként állított, akik a vádlott mágiája áldozatai lettek, de a vádlott szerint a vád képviselője felszabadításuk ígéretével vette rá őket a hamis tanúvallomás megtételére. Mivel végül mégsem állította őket elő a vád, így ez a kérdés nem is került vizsgálatra. Találunk utalást írásbeli vallomás tétel lehetőségére is, amit a vád arra használt ki, hogy a közismerten részeges tanúnak ne kelljen a bíróság előtt szerepelnie. A védőbeszéd azonban megcáfolta, hogy a tanú távol lett volna a tárgyalás napján, ezért írásbeli vallomását feltehetően kirekesztették a bizonyítékok közül.

A perben itt is eljártak segédszemélyek, a vád oldalán találunk szónokokat és ügyvédeket is. Újdonság, hogy ezekkel az eredetileg ingyenesen végzett tevékenységekkel kapcsolatban, melyeket a római jog az ingyenes mandatum fogalma alá vont, itt már megjelent az ellenérték. A konkrét szerződéseket azonban nem ismerjük, így a visszterhességre utalások: „jól megfizetett szószólók”, „csak haszonlesésből, jó pénzért”, „efféle habzó szájú emberek áruba bocsátják nyelvük kígyómérgét” lehetnek a védelem oldaláról szándékos túlzások is.
A vádlottnak is lehetősége lett volna védőt és szónokot igénybe venni, de Apuleius is rendelkezett jogi ismeretekkel, így erre nem volt szüksége, másrészről személyes védekezése kellett ahhoz, hogy filozófiai nézeteit kifejthesse. Védekezése az akkor a filozófia részének tekintett formális logika segítségével történt: a vádat előtt egyes vádpontokra bontotta, az egyes pontok már önmagukban sem tekinthetők bűncselekményeknek, ezek mindegyikét külön-külön megcáfolta, majd ebből egyenesen következik, hogy ha a részek hamisak akkor az egész állítás sem lehet igaz, tehát alaptalan a vád!
Ez nem más mint ügyes csúsztatás, hiszen a vádlott testi szépsége, a közöttük lévő nagy kor különbség, a vádlott jártassága a szavak és a szerelmes költészet világában, a vádlott szorult anyagi helyzete és az özvegy tehetős volta, a vádlott világot járt volta, az ebből faladó érdekes és lebilincselő történetei, tapasztalatai összességében nem zárják ki azt, hogy Apuleius el tudta érni azt, amit a többi - Apuleius szemében egyértelműen műveletlen és talán a földművelésbál élő, tehát nem túl kalandos életet élő - kérő nem tudott elérni. Az más kérdés, hogy ennek mai ismereteink szerint semmi köze sincs a mágiához, amiről a vád szólt.

Bár írásbeli kérelemre indult, maga az eljárás szóbeli volt: a vádat és az azt alátámasztó írásos bizonyítékokat is szóban ismertették és a védekezés is szóban folyt. Az eljárás nyelve a latin volt, de egyes írásbeli bizonyítékok eredetiben - görögül - kerültek felolvasásra, ami bizonyítja a művelt rétegek kétnyelvűségét.
A beszédek idejét - mivel az ókorban általában sok idézettel és hosszan beszéltek - korlátozták és azt vízórával mérték. Szokásos volt az is, hogy a védelem több időt kapott mint a vád, Apuleius is utal arra, hogy még rengeteg ideje van ezért arról is részletesen beszél, amit elég lenne egy mondattal elintézni.

A vád, illetve védőbeszédbe beleszőtték, de az időbe nem számított bele, az írásbeli bizonyítékok ismertetése, ilyenkor a felolvasás idejére a vízórát általában megállították, de Apuleius egyszer még azt is megengedhette magának, hogy ezt ne kérje, mivel még bőségesen volt ideje. A felolvasást nem a beszédet tartó, hanem egy tőle független személy, de az ő utasítási alapján végezte.
Az eljárásban - ellentétben a magánjog hatálya alá tartozó perekkel - az eljárást vezető magisztrátus nem csak döntött az ügyben, de kérdéseivel tevékenyen részt is vett az ügy tisztázásában (cognoscere- cognitio) Apuleius kifejezetten idézte is egyszer védekezése alátámasztásául az eljárást vezető Maximus korábbi keresztkérdéseit.

A bizonyítékok között említettük már az okirati bizonyítékokat is, a vádlott verseit, értekezését, az érintettek levelezését melyeket felolvasással tettek a per anyagává. Okirattal tudta a védelem Pudentilla életkorát is igazolni, ami alig haladta meg a 40 évet, tehát a korkülönbségre alapozott vád máris összeomlott! Kezdetben a római jog ugyan nem ismert semmilyen személyi nyilvántartást, egy személy kora és státusza csak tanúkkal volt bizonyítható.
A provinciai jogélet ezekre a személyi jogi kérdésekre talált egy viszonylag egyszerű, ugyanakkor kellően biztonságos megoldást. Az Újítás Egyiptomból indult ki, ahol az írásbeliségnek és a nyilvántartásoknak már ekkor is évezredes hagyománya volt, majd ez a megoldás gyorsan elterjedt más provinciákban is. A megoldás egyfajta „születési anyakönyvi kivonat”: a pater familias gyermeke születését bejelentette a hivatalos helyen, ami itt a helytartó hivatala volt. Erről a római állam képviselője egy hivatalos igazolást adott ki, melyben feltüntették a gyermek nevét, születési idejét és szüleit is.

A kiállított irat közokirat volt, bár ekkor még nem fűződött hozzá törvényi vélelem, de gyakorlatilag bizonyító ereje nehezen volt megkérdőjelezhető. A természeti katasztrófák okozta pusztulást hivatott kiküszöbölni az a megoldás, hogy az irat rögtön két példányban készült, egyik példánya az állam őrizetében maradt, a másik pedig az érdekelnél. Az okirat hordozója itt már nem a papirusz, hanem a sajátosan római viasztábla volt. A viasztáblát kezdetben tipikusan a magánjog az általában rövidebb időre szóló feljegyzésekre fejlesztette ki.
A viasztábla előnye volt újra felhasználhatósága a feljegyzés letörlésével. Ugyanakkor ez volt a hátránya is: a szöveg eredetiségét így semmi sem garantálta. Erre azonban végül szellemes megoldást találtak a rómaiak, melyet a Kr. u. 61-ben keletkezett SC. Neronianum már elő is írt: a viaszt egy kerettel ellátott fatáblába tették, majd az írás végeztével két ilyen táblát egymásnak fordítva és a kereten fúrt nyílásokon átvezetett, majd a tábla hátoldalát lévő viaszba be- és lepecsételt zsinórral megakadályozták a tábla szétnyitását és így a szöveg átírását. Hogy a tábla belső részére írottak megismerhetők legyenek a pecsét feltörése vagy a zsinór elvágása nélkül is, ezért a külső részén lévő viaszra tartalmi kivonatot írtak, amit néha egy harmadik már csak egyik oldalán rögzített táblával zártak le.
Vita esetén a bíróságon meg lehetett tekinteni a belső (eredeti) szöveget. Ez a megoldás egy egyszerű, viszonylag biztonságos és olcsó íráshordozó kifejlesztését jelentette. Ez a magánjogban kifejlesztett hordozó vált aztán a provinciai gyakorlatban a születést bizonyító közokirattá. Ezt az indokolhatta, hogy elsősorban a magánfél érdeke volt, hogy születést és saját státuszát később bizonyíthassa, ehhez egy kicsi, könnyen mozgatható iratra volt szükség, amely követelményeknek a viasztábla nagyszerűen eleget tett.


Forrás: Bajánházy István - Apuleius Apologia avagy a mágiáról egy mágia miatti büntetőeljárás elemzése a Kr. u. II. századból