logo

VII December AD

A per bemutatása

Ciceró vádbeszédének Veresnek propraetorként Szicília provinciában Kr. e. 7370 között elkövetett visszaélései képezik a fő részét, azonban Ciceró teljes jellemrajzot kívánt adni a vádlottról, így korábbi tetteit is bemutatja: Verres a polgárháború zűrzavaros időszakában kezdte hivatali pályáját, Kr. e. 84-ban volt quaestor, majd a következő évben mint proquaestor elsikkasztotta a konzul hadipénztárát: 2.235.417.-HS-t, méghozzá úgy, hogy 1.635.417.-HS-t egyszerűen elszámolt a hadsereg és saját szükségleteire. Ezt ugyan megtehette, hiszen épp ez volt a feladata, de Ciceró itt éppen az elszámolás „lazaságát” kifogásolta: ugyanis nem kerültek a kiadások tételes felsorolásra, tehát nem is lehetett ezeket utólag ellenőrizni!
A maradék 600.000.-HS összeget ugyan elvileg visszajuttatta a kincstárnak, de ezt sem lehetett ellenőrizni, mivel a polgárháború során ez egyszerűen eltűnt. Ciceró feltételezte, hogy ezt az összeget a vádlott magához vette, bár ezt nem bizonyította mivel nem ez volt a perben a fő kérdés.

A következő tisztség, amit Verres betöltött Kr. e. 80/79-ben Ázsia provinciában a legátusi tisztség volt, amit szintén saját vagyona gyarapítására használt fel: például a szövetségesek által Róma részére épített és felszerelt hajóról leparancsolta annak legénységét, majd a hajót egyszerűen eladta. Ez után következett a praetor urbanus tisztsége Kr. e. 74-ben, amit Ciceró szerint Verres vesztegetéssel szerzett meg.
Hatalma gyakorlása során - főleg az öröklési ügyekkel kapcsolatban - számos visszaélést követett el, ezek közül azonban egyesek végrehajtását társa intecessiója megakadályozta. Nem akadályozta viszont meg a P. Iunius serdületlen fiának kifosztását, ami jelen témánkkal kapcsolatban kerül majd részletesen tárgyalásra.

A legnagyobb visszaéléseket azonban legkönnyebben Rómától távolabb nyílt lehetőség elkövetni, ezek Verres három éves szicíliai propraetorsága alatt teljesedtek ki Kr.e. 73 és Kr. e. 70 között. Ciceró szerint ezekben az években gyakorlatilag kirabolta az egész provinciát, főleg a régi és ezért igen értékes remekművek iránt tanúsított élénk érdeklődést, nem kímélve még a köztulajdont és a szakrális védelem alatt álló kincseket sem. A műgyűjtést vagy békésebb eszközökkel folytatta: ha megtetszett neki egy értékes régi szobor, akkor azt tulajdonosától valamilyen ürüggyel elkérte, majd egyszerűen „elfelejtette” visszaadni neki, vagy néha „megvette” azt jelképes áron.
A közösségek ellen hivatali hatalmával nyíltan visszaélve is fellépett és elérte, hogy a köztéri szobrokat elvihesse.” Végül pedig, ahol ő maga nem akart nyíltan fellépni, oda titokban rabszolgáit vagy felbérelt és felfegyverzett bandáit küldte. Tetteit ugyanis nem egyedül hajtotta végre, több - egyes esetekben műértő - segítői is voltak. Ezen nyílt rablásait tetézte még egyéb visszaélésekkel is, például úgy exportálta magán árúit, hogy nem fizette meg azok után a kikötői vámokat, melyekkel a publicanusok társaságát károsította meg. Visszaélt továbbá a gabonatizeddel és a gabona felvásárlással kapcsolatos feladatával is, ezzel pedig már közvetlenül a római államot károsította meg.
Mindezeken túl odáig merészkedett elbizakodottságában, hogy - részben a fentiek, részben egyéb visszaélések elleplezése céljából - római polgárokat vetett fogságba, bántalmazott és végeztetett ki. Mindezek a tettek világosan mutatják, hogy Verres tipikus mintapéldánya volt a hirtelen felemelkedő és a gazdagságtól és a korlátlan hatalomtól megrészegült római hivatalnokoknak.

Ciceró a vádlott visszaélések iránti hajlamát annak alacsony származásával és rossz képzettségével magyarázta Nyilvánvaló azonban, hogy a polgárháborús zavaros állapotok is segítették ezek felszínre kerülését, hiszen a közbiztonság hiánya miatt joggal számíthatott arra, hogy cselekedetei nem kerülnek nyilvánosságra vagy ha mégis, akkor egyéb fontosabb és súlyosabb ügyek miatt nem lesznek azoknak következményei!
Verres perbefogása után először még bízhatott abban, hogy barátai segítségével olyan vádló fogja képviselni a vádat, aki nem érdekelt az ő elítéltetésében, ezt azonban Ciceró megakadályozta perbeli első beszédével, amikor elérte, hogy ő lehessen a vádló. Ez után a vádlott arra törekedett, hogy elhúzza az eljárást a következő évre, amikor számíthatott arra, hogy pozícióba kerülő barátai révén meg tudja akadályozni elítélését, azonban Ciceró a vádbeszéd újszerű felépítésével és ennek következtében az eljárás meggyorsításával ezt is megakadályozta. Ez után még mindig bízhatott a bíróság tagjai között ülő pártfogóiban, azonban végül miután Ciceró a fenti cselekményeket bizonyította, már nem volt reménye a felmentésre, ezért az eljárás alatt önkéntes számkivetésbe vonult, amit a joggyakorlat büntetésként elfogadott.

Az ügyről Ciceró vádbeszéde maradt ránk, melyből a fenti okok miatt a második beszéd ténylegesen már is nem hangzott el a perben, illetve azt sem lehet pontosan tudni, hogy a szerző a beszédein a „sajtó alá rendezés” során mennyiben és hogyan változtatott. Ezek a bizonytalanságok azonban az ügy lényegét tekintetve nem jelentenek hiányt, mivel a második beszéd megírásakor még Ciceró sem tudhatta, hogy arra már nem lesz szükség és a későbbi változtatások is csak finomítást jelenthettek, hiszen a kortársak az elhangzott beszédeket ismerték.
Mindezek ellenére nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Ciceró állításai vádbeszédben hangzottak el, ami azt is jelenti, hogy bizonyos - a vádlott jelenére utaló - kijelentései néha nyilvánvalóan túlzóak, illetve kiszínezettek. De mindezek az állítások ténybeli alapjait nem érintik, hiszen a vád sikere miatt Cicero nem engedhette meg magának, hogy olyan valótlanságokat állítson, amelyeket nem hogy nem tudott volna bizonyítani, de az ellenkedő bizonyításával még szavahihetetlenné is vált volna a bírák előtt.


Forrás: Bajánházy István - A Locatio Publica a kései köztársaság idején Cicero Verres ellen írt beszéde alapján