logo

VII December AD

A locatio publica elemzése a per adatai alapján

a) A középületek fenntartása

A Castor és Pollux tiszteletére emelt szentélyt a források általában csak Castoró templomként említik, melynek építésére Postumius diktátor tett fogadalmat a latinok elleni háborúban Kr. e. 499-ben, majd a templomot fia, mint a templom felszentelésére kinevezett duumvir szentelte fel Kr. e. 484-ben. A templom a Forumon, Róma szívében, a Curiától nem messze helyezkedett el és - mint Ciceró megemlíti - sokszor fontos szerepet játszott a köztársaság életében, gyakran a szenátus is ezt választotta tanácskozása helyszínéü1.

A középületek az idő múlása illetve rendkívüli természeti események következtében megsérülhettek, ezért szükséges volt azok időnkénti felülvizsgálata és esetleges helyreállítása. Ez Polübiosz szerint a quaestorok feladatát képezte, ahogy az új épületek építtetése is, mindkettőhöz a szenátus engedélyezte a szükséges pénzügyi forrásokat. Ezt az állítását azonban rögtön cáfolja is ugyanezen munkájában a cenzorok feladatáról írt részben, mely szerint a cenzorok feladata volt a középületek helyreállítása és építtetése! Ez egybe vág a korábbi, a quaestorokról szóló részben leírtakkal, mely szerint a középületek karbantartására ötévenként került sor, ami alapján tehát az mégis inkább a cenzorok feladata volt! Ezt a megállapítást megerősíti Livius több helyen is, miszerint a középületek építtetése és felújítása általában a cenzorok feladatát képezte.
Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy a középületek építtetése és felújítása a cenzorok feladatkörét képezte és azokra általában a cenzorok hivatali idejében, tehát ötévenként és ezen belül másfél évig került sor. Ez utóbbit igazolja az a forráshely, ami arról tudósít, volt olyan év is, amikor a cenzor nem volt hajlandó másfél év elteltével letenni hivatalát, hanem a teljes öt éves ciklust kitöltötte. Erre azért került sor, hogy a már elkezdett művek elkészültéig hivatalában maradjon, tehát a dicsőséget ne más arassa végül le, hiszen az elkészült mű nevét általában a megrendelőtől kapta, mellyel általában saját dicsőségét örökítette meg.

Szintén a másfél éves ciklusra bizonyíték az a forráshely, ami arról tudósít, hogy a jogkövető cenzorok kifejezetten kérték hivatali idejük meghosszabbítását az építkezések befejezésére hivatkozással, amit viszont a szenátus - egy haragos néptribunus ellenkezése miatt - végül nem teljesített.
A forrásokból azonban megállapíthatjuk azt is, hogy a fenti feladatok nem képezték kizárólagosan a cenzorok feladatát, azokat más magisztrátus is elláthatta. Ezekre általában akkor került sor, ha a cenzor éppen nem volt hivatalban, de a munka nem várhatott a következő ciklusig.
Az elemzett per adatai szerint ekkor a praetor urbanus feladata volt a korábbi szerződések ellenőrzése. Azonban érdekesnek tartom a hivatkozott előző évek vizsgálatát: Ciceró szerint P. Iunius a konzuloktól kapta a feladatot még a Kr.e. 80-ban, erről azonban nem ír bővebben. Majd öt év múlva, azaz Kr. e. 75-ban a hivatalban lévő konzulok újabb szerződést kötöttek a templomok felújítására. Ez a két öt éves ciklus teljesen megfelel a cenzorok hivatali idejének azzal, hogy az öt évente választott cenzorok csak másfél évig voltak hivatalban, így az általuk be nem fejezett ügyeket a konzulok mint általános hatáskörrel rendelkező magisztrátusok vették át.

A konzulok viszont „leadhattak” feladatokat a collega minor-ként eljáró praetorok részére. Mivel azonban a vizsgálat Kr. e. 75-ben nem zárult le, Verres és társa már senatus consultum alapján kapták meg a feladatot. Ezt a külön felhatalmazást az indokolta, hogy ez eredetileg nem az ő feladatuk lett volna! Ugyanakkor tudjuk azt, hogy Sulla hatalma idején a azt, hogy Sulla hatalma idején a cenzorok működése háttérbe szorult, ezzel indokolható, hogy Kr.e. 80-ban nem volt a cenzori tisztség betöltve, de valószínűleg Sulla halála után még a Kr. e. 75. évben sem. Ez alapján bizonyítható, hogy a konzulok kötötték meg a szerződést P. Iuniussal, átvéve a középületek felújításának felügyeletét a cenzoroktól. Ennek során azonban betartották azt a cenzorok hivatali idejéből eredő és ekkorra már rögzült szabályt, hogy a felújításokra általában öt évenként kerülhet sor.
Mivel a szerződést Kr. e. 80-ban kötötték meg, de a munkálatok közben meghalt a vállalkozó, ezért fordulhatott elő, hogy az ellenőrzés a következő öt éves ciklusra maradt. Ekkor a már ismertetett módon a konzulok a praetorokra hárították a feladatot. Az, hogy mindezek végrehajtása végül még egy évet csúszott, talán a polgárháborús állapotokkal magyarázható.

A fenti megállapításokat nem rontja le Ciceró azon hivatkozása a per során, miszerint Verres a cenzori szerződéseket javította ki. Ez ugyanis jelentheti egy általános értelemben vett szerződés minta, azaz egy cenzori formula kijavítását, de jelentheti azt is, hogy Ciceró a fő szabály szerint cenzori szerződésekként említi azokat is, amelyeket ténylegesen - és kivételesen Sulla uralma idején - más magisztrátusok kötöttek az állam nevében.
Mindkét értelmezést alátámasztja a „ leges censoriae” használata holott nyilvánvaló, hogy Verres ebben a kérdésben csak egy szerződéssel foglalkozott. Az állam által kötött szerződést a források következetesen nem contractusnak, hanem lex-nek nevezik, így a cenzor, a praetor, de még a kolóniák nevében kötött szerződést is. Ezek a szerződések egyértelműen a közjog terültére tartoztak, mivel az egyik szerződő fél a közösség volt, így ezek más szabályok hatálya alá estek, mint két magánfél közötti szerződés.

A különbséget jól mutatja már az elnevezésbeli különbség is. További eltérés, hogy a közjogi szerződések megkötésére mindig versenytárgyalás útján került sor, ahol egy földbe szúrt lándzsa tette nyilvánvalóvá a közjogi jelleget. A versenytárgyalás előtt a magisztrátus feladata volt az, hogy hirdetményben, mely a Kr. e. I. sz.-ban már egyértelműen írásbeli hirdetményt jelentett, tudassa a potenciális pályázókkal az állam szerződési szándékát. Ciceró Verres ellen azt hozza fel, hogy ugyan ő is meghirdette a versenytárgyalást, de azt nem megfelelő módon tette, vagyis nem biztosította azt, hogy minden potenciális pályázó erről tudomást szerezzen, ami Verres szemszögéből érthető, hiszen neki éppen ez volt a célja!
A versenytárgyalást azonban, még ha színlegesen is de megtartotta, azt nem merte mellőzni. Ez esetben ugyanis formailag hibás lett volna a szerződés, ami nyilvánvaló és nehezen kivédhető okot adott volna arra, hogy hivatala letétele után már ezért felelőségre vonják. Ezt a visszaélést rendkívül könnyen lehetett volna bizonyítani, a per pedig Verres további hivatali karrierjét kettétörte volna.

Az, hogy a versenytárgyalásról kizárta a korábbi pályázókat, a per hátterének ismeretében egyértelmű visszaélés, viszont a kizárásra a korábbi időkből is ismerünk példákat, amikor a cenzorok bizonyos személyeket kizártak a pályázók közü1. Ezek alapján úgy tűnik, hogy ezt a magisztrátus megtehette, ez ellen legfeljebb a másik magisztrátus tiltakozását lehetett kikérni, de utólagos felelősségre vonásról nincs forrásunk. A versenytárgyalást tehát megtartották és azon többen is részt vettek, amit bizonyít Ciceró azon állítása, miszerint a rendkívül rövid teljesítési határidő megszabására azért volt szükség, hogy a beavatott személyen kívül mindenki mást kizárjon a pályázatból.

A szerződés rendelkezéseit mindig a magisztrátus határozta meg, ebben tág mozgástere volt abban az általában előforduló helyzetben, amikor is a keresleti oldal volt meghatározó. Mivel az állami építkezések általában nagy költséggel jártak és jelentős bevételt jelentettek a vállalkozóknak, ezért általában nagy volt a törekvés ilyen munkák elnyerésére, ami azt jelentette, hogy az állam megszabhatta a feltételeket. Ez alól csak olyan kivételes helyzetben találunk eltérést, amikor az állam - az államkincstárban felhalmozott tartalék lecsökkenése miatt - szorult pénzügyi helyzetbe került, mint amire a II. pun háború idején találunk két példát:
Az első esetben az állam még a hadiszállítások esetében került kényszerhelyzetbe, mivel az államkincstár üres volt annak ellenére, hogy nem sokkal korábban kétszeresére emelték a hadiadót. Az előzmények miatt újabb adókivetésre nem volt lehetőség, viszont a hadsereg ellátásáról mindenképpen gondoskodni kellett. Erre lehetőséget a halasztott fizetésben történő megegyezés jelentett. Az, hogy a halasztott fizetésben külön meg kellett egyezni, bizonyítja azt, hogy a főszabály az volt, hogy a teljesítéskor volt esedékes a díj kifizetése. Ezért cserébe a vállalkozók még két további feltételt tudtak a kialkudni: elérték, hogy az állam mentesítse őket a közjogi kötelezettség, a katonai szolgálat teljesítése alól, ami az akkori súlyos vereségek ismertében rendkívül értelmes és élelmes feltétel volt a vállalkozók részéről, továbbá az állam kénytelen volt még a vis maior okozta károkat is átvállalni.

A másik esetben Livius szerint a cenzorok azért nem tudtak szerződést kötni az építkezésekre, mert a hadikiadások miatt szintén üres volt a kincstár. Ekkor már a vállalkozók maguk kérték, hogy ennek ellenére kössenek szerződéseket, úgy hogy beleegyeztek a halasztott fizetésbe azzal, hogy a fizetséget nem követelik a háború végéig. Ekkor is érvényesült azonban az a szabály, hogy a szerződés rendelkezéseit a magisztrátus határozta meg, de ekkor az árverést nyilván megelőzte egy előzetes - formátlan megbeszélés - a vállalkozók képviselői és a magisztrátus kötött. A vizsgált esetben viszont az állam nem volt kényszerhelyzetben, ezért Verres minden kötöttségtől mentesen tudta a szerződés rendelkezéseit úgy megszabni (pl: a szűk teljesítési határidő kikötése), hogy annak teljesítését csak a saját beavatott embere merte elvállalni.


b) A szerződések nélkülözhetetlen rendelkezései

Ciceró beszédéből két szerződésre találunk hivatkozást: az első - viszonylag kevésbé hangsúlyosan tárgyalt - a P. lunius és az állam között Kr. e. 80-ban kötött szerződés. A másik a részletesen tárgyalt és részben szó szerint is idézett Kr. 74-ban kötött Habonius és az állam közötti szerződés.
Az első szerződés csak mint előzmény szerepel Cicerónál, ezért részletesen nem foglalkozik ezzel. Nyilvánvaló azonban, hogy azt a Castor templom felújítására kötötték meg. Sajnos arról nem tudósít, hogy mennyiért és milyen határidővel vállalta a nyertes P. lunius a felújítást. Az azonban kiderül, hogy a munka az egész templom felújítására vonatkozott.

A szerződésben pontosan szám szerint előírták az épületben lévő oszlopok számát, illetve az épületen szereplő díszeket is, ez utóbbinak az esetleges tisztításon túl azért volt jelentősége, hogy később ellenőrizni lehessen, hogy a régi és ezért értékes díszek nem tűntek-e el a felújítási munkák során. A felújítás kiterjedt az épületeknél egyébként leggyakrabban előforduló tető illetve mennyezet felújításra is. Nyilvánvalóan az is pontosan elő volt írva, hogy mit kell a felújítás keretében elvégezni, ilyen részletező előírásra szintén találunk máshol is példát.

Kr. e. 105-ban Puteoli városa kötött szerződést egy fal felépítésére, melyben pontosan előírták a fontosabb műszaki paramétereket, ezek nemcsak a méretek megadására terjedtek ki, de előírták az egyes részfeladatok során felhasználásra kerülő anyagokat, illetve építési technikát is. A Castor templommal kapcsolatban azonban ezek a részletek nem ismeretesek, mivel Habonius mint gyám az ügy átvételekor semmi hibát vagy hiányosságot nem tudott felmutatni, ezért bizonyítottnak vehetjük, hogy P. Iunius az első szerződés minden rendelkezésnek eleget tett.
Ha nem így lett volna, akkor Verres nem az oszlopok ferdeségére, hanem a meglévő és nyilvánvaló szerződésszegésre hivatkozott volna! Verres e célból személyesen is megtekintette a templomot, mégsem talált hiányosságot. Ciceró itt megemlíti, hogy még a mennyezet is felújításra került és minden más is szép állapotban volt. Nincs a peranyagban részletesebb utalás arra, hogy mi történt ezzel az első szerződéssel.

Annyi bizonyos, hogy az először jogutódlással átszállt a Habonius által képviselt gyámoltra. Az új szerződés megkötésekor azonban két lehetőség is elképzelhető: a praetor vagy megszüntette a régi szerződést arra hivatkozva, hogy a vállalkozó azt nem teljesítette, vagy nem szüntette ugyan meg, de a nem teljesítés miatt az állam nyilván ekkor sem fizette ki a díjat.
Az első esetre - érdekes módon és a magánjogi viszonyokban elképzelhetetlenül - a magisztrátusnak meg volt a törvényes lehetősége, erre is találhatunk a gyakorlatból példákat. Ezek azonban nem dokumentáltak részletesen, ezért nem lehet egyértelműen állást foglalni abban, hogy ezt a magisztrátus hatalmi szóval szüntette meg, amit megtehetett a közhatalmi jogosítványából következően (ezzel kockáztatta a hivatala letétele utáni esetleges felelősségre vonást) vagy azzal érte el a szerződés közös akarattal történő megszüntetését, hogy informális úton a szerződő fél tudomására hozta, hogy ellenkezése esetén kizárja a további szerződéskötések lehetőségeiből, amit szintén jogszerűen megtehetett.
Jelen esetben azonban Verres érdeke inkább azt diktálta, hogy ne szüntesse meg a régi szerződést, hiszen akkor az eredeti állapot jött volna létre: nincs elkészült mű (legalábbis a megrendelő szerint, de ez a közjogi jelleg miatt nem vitatható!) és nincs díjfizetés sem. Ez esetben viszont az állam nevében Verres csak annyit tehetett volna, hogy egy új - és az előzőtől független - szerződést köt egy másik vállalkozóval, aki részére a most már elvégzett műért az állam fizet. Ez esetben azonban az állam pénze került volna Haboniuson keresztül jogtalanul Verreshez, tehát a vád ellene az állam megkárosítása lett volna, amit Ciceró mint súlyosabb cselekményt, nyilván nem hagyott volna említés nélkül! Ő azonban kifejezetten a pupillus kifosztását jelölte meg. Ebből az következik, hogy Verres nem szüntette meg az előző szerződést, hanem annak nem teljesítése miatt, annak kijavítására kötött új szerződést, amire egyébként a szerződés szövegezése is utal.
Ez esetben tehát P. Iunius által elvégzett, de ilyennek el nem ismert munkákat Habonius „végezte el” ezért viszont nem az állam, hanem Iunius, illetve gyámjai fizettek Haboniusnak, akitől viszont ez a pénz végül Verreshez került. A kifizetés jogcíme ugyan biztosítékadás volt, de ez a végeredményen nem változtat.

A másik szerződés már részletesebben került tárgyalásra, sok részét idézetként szó szerint is megőrizte Ciceró beszéde. A szerződés kikötései követik a cenzori szerződések tartalmi elemeit, melyek az elkészülő műre, illetve a vállalkozó eljárására adnak előírást. Leglényegesebb elem minden esetben a vállalt feladat meghatározása és a teljesítési határidő megszabása a megrendelő szempontjából.

A per adatai alapján nyilvánvaló, hogy a második szerződés célja pupillus kifosztása volt, melyre csak akkor kerülhetett sor, ha az előző szerződést nem teljesítettnek tekintik. Ebből következik, hogy a második szerződést is a Castor templom felújítására kötötték meg, különben az első szerződést legalább részben teljesítettnek kellett volna tekinteni, ami egyben fizetési kötelezettséggel járt volna az állam részéről, ilyenre azonban nincs utalás. Mivel a vállalt munka csak annyiban érdekelte Cicerót, hogy egyértelmű legyen a visszaélés, ezért a szerződésnek a műre vonatkozó részletes rendelkezéseit Ciceró nem idézi.
Valószínűsíthető az is, hogy a nem is volt ebben a szerződésben a munkáról részletes rendelkezés, mivel ez a szerződés az előző, el nem végzett szerződés kijavítására irányult, így tehát itt elég volt utalni az előzményre, mely a szerződés bevezető sorából is kitűnik: „QUAE PUPILLI IUNII...”

Lényeges elem volt a teljesítési határidő meghatározása is, ezzel Ciceró is részletesen foglalkozik, mivel ez központi elemet játszik Verres bűnösségének bizonyításában. A másik oldalról szerződések lényeges eleme volt a díj meghatározása, mely fő szabály szerint a mű elkészültekor, illetve annak átvételekor volt esedékes. Ciceró bár nem idézi szó szerint a szerződés szövegét, de egyértelműen rögzíti, hogy ennek a szerződésnek is részét képezte a vállalkozói díj meghatározása.
Ciceró éppen a díj nagysága miatt emel kifogást, hiszen a szerződéskötésből kizárt gyámok szerint 40.000.-HS összegből el lehetett volna azt végezni, amire 560.000.-HS-t állapított meg Verres. A fenti elemek megfelelnek a később a magánjogban megjelenő locatio-conductio operis esszenciális szerződési elemeinek: tehát a mű meghatározása (mit és mikorra készít) a vállalkozó továbbá, hogy a megrendelő mennyi díjat köteles ezért kifizetni.

A közjogi szerződéseknek további lényeges eleme volt, az, hogy az állammal szerződő fél köteles volt biztosítékot felajánlani arra, az esetre, ha szerződést nem vagy nem megfelelően teljesítené. A biztosíték lehetett kezesek állítása vagy zálog felajánlása. Jelen ügyben, mivel itt egy korábbi - nem teljesített - szerződést vett át a pályázó még további feltétel volt, hogy a korábbi szerződő fél örököse köteles volt biztosítékot adni az új szerződő félnél esetleg bekövetkezett károk miatt:
„QUI REDEMERIT SATIS DET DAMNI INFECTI EI QUI A VETERE REDEMPTORE ACCEPERIT”.

Itt arra kell gondolnunk, hogy elvileg - ha a templom felújítása nem fejeződött volna már be - egy félbehagyott munkánál könnyen előfordulhat, hogy a munka folytatása során derül ki az, hogy előzőleg valamit nem jól építettek be és ez okoz az új vállalkozóak kárt. Akár úgy, hogy bizonyos munkákat újra el kell végeznie, akár úgy, hogy az elvégzett munkája megy tönkre a korábbi helytelen kivitelezés miatt, vagy esetleg a teljesítési határidőt nem tudja tartani a később jelentkező hibák miatt. Ez a rendelkezés tehát önmagában még nem lenne méltánytalan a jogelődre nézve, de itt mégis az mivel az előző munkák teljesen elkészültek.

Ez a rendelkezés azonban - a következővel együtt - feltétlenül szükséges volt a pupillus kifosztásához, mivel így lehetett elérni, hogy a pupillus gyámja Habonius kifizethesse a gyámolt vagyonából saját maga részre a teljes szerződési összeget. Méltánytalan a következő kikötés is, mivel Verres - vagyonszerzését biztosítandó - ezt a biztosítékot csak pénzben fogadta el, hiszen például egy biztosítékként felajánlott ingatlan sorsát könnyebb lett volna követni, illetve azt nehezebb lett volna eltüntetni: „PECUNIA PRAESENS SOLVATUR”. Ez a rendelkezés viszont bizonyítja azt, hogy az állam meghatározhatta a nemcsak a biztosíték mértékét, de a biztosíték adásának módját is.


c) A szerződések további rendelkezései

Ide azon rendelkezéseket sorolhatjuk, melyek a peranyagban - a vádlott bűnösségét bizonyítandó - kiemelésre kerültek. Ciceró azért foglalkozik ezekkel az egyébként szokásos feltételekkel, mivel az előzmények ismeretében ezek teljesen értelmetlenek az adott szerződésben:
„SI QUOD OPERIS CAUSA RESCIDERIS, REFICTO”: Ez előírja, hogy a felújítás során esetlegesen elmozdított elemeket vissza kell helyezni azok eredeti állapotába.

„HOC OPUS BONUM SUO CUIQUE FACITO”: Ez a rendelkezés előírja, hogy a munkát teljes egészében és jó anyagból kell elvégezni, vagyis nem lehet nem odavaló vagy gyenge minőségű anyagot felhasználni. „REDIVIVA SIBI HABETO”

E szerint a kibontott és vissza nem épített régi anyagot a vállalkozó megtarthatta. Mindezek a rendelkezések számos olyan kérdést rendeznek, melyek a magánjogi vállalkozási szerződésekben a klasszikus magánjogban részben beépítésre kerültek: a magánjogban a vállalkozási szerződés un. bonae fidei szerződés,” amelyet tehát a jóhiszemű eljárás alapján kell megítélni. Ebből következik, hogy a vállalkozó jó minőségű, az adott javításra alkalmas anyagot köteles felhasználni és ha nem ezt teszi, akkor nem produkálja az eredményt, tehát a díj sem illeti meg. A jelen szerződés azonban még a praeklasszikus kor idejére datálódik, amikor a jóhiszeműség követelménye a magánjogban nem terjedt el.

A közjog terültén azonban a jóhiszemű eljárás követelménye már a Kr. e. III sz. során megjelerat, de láthatjuk, hogy még a Kr. e. I sz.-ban sem vált uralkodóvá: ezért került sor a fenti rendelkezések kikötésére: előírták tehát, hogy a leszerelt elemeket vissza kell helyezni, a munkához jó, megfelelő anyagot kell felhasználni, ami egyébként a jóhiszeműségből is következne.

Kicsit más a kibontott és fel nem használt anyagok kérdése: ezek a megrendelő tulajdonát képezték, tehát az állam a közösség tulajdonát, ezért a vállalkozó nem vétett volna a jóhiszeműség ellen, ha ott hagyta volna azokat a helyszínen, sőt ellenkezőleg, akkor járt volna el jogellenesen, ha elvitte volna azokat.
Nyilvánvalóan azonban itt olyan bontott anyagokról van szó, melyekre már nincs szüksége az államnak, sőt a helyszínen hagyásuk egyenesen zavarná az épület rendeltetésszerű használatát, ez esetben újabb szerződést kellene kötni azok elszállítására. Sokkal egyszerűbb és ésszerűbb mindezt a vállalkozóra telepíteni, aki amúgy is a munkák befejezése után helyszínről levonul, vagyis saját munkaeszközeit onnan elszállítja. Jelen rendelkezés tehát a vállalkozó kötelességévé teszi azt, hogy a munka helyszínét a felújítás után tisztán köteles átadni.


d) A teljesítés

A közjogi vállalkozási szerződéseknek mindig lényeges eleme volt a munka elvégzésének igazolása, a mű átvétele az un. probatio. Erre Cicerónál két utalást is találunk: az egyik az első szerződéssel kapcsolatban, amikor megemlíti, hogy a Kr. e. 80-ban kötött szerződéssel kapcsolatos átvételi eljárására csak Kr. e. 74-ban került sor.
A másik utalás a Kr. e. 74-ben kötött szerződés teljesítésének igazolásával kapcsolatos, amire viszont Verres a teljesítési határidő előtti elutazása miatt csak négy év múlva került sor. Az első esetben a probatio sikertelen volt, mivel Verses az oszlopok ferdesége miatt nem vette át az elkészült művet.

A második esetben a probatio nyilván sikeres volt hiszen Verres Habonius többszöri sürgetésére kiadta a munka elvégzéséről az igazolást, igaz már csak a per ideje alatt. Az viszont nem derül ki, hogy ezt milyen időre dátumozta, elképzelhető lenne ismerve az előzményeket a visszamenőleges dátumozás is, hiszen a munkát csak magisztrátus vehette át, márpedig Verres a per idején már nem volt az, tehát egy akkori elismervénnyel Habonius nem tudott volna mit kezdeni!
A probatiot úgy tűnik személyesen kellett elvégezni, különben Verres elutazása nem akadályozta volna ezt meg, hiszen már korábban látta az épületet és azt is tudta, hogy ott Habonius tevékenységétől függetlenül minden rendben van, de a leglényegesebb, hogy az egész ügy jellege miatt itt a probatio csak formális szerepet töltött volna be!

Végül felmerül az állam fizetési kötelezettsége, hiszen a Castor templom nem vitásan felújításra került, vitatni csak azt lehet, hogy már az első szerződés alapján tehát még Kr. e. 74 előtt, vagy csak a második alapján Kr. e. 74 után. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az államot fizetési kötelezettség terhelte.
Minden valószínűség szerint az első szerződés alapján nem fizetett semmit, hiszen ahhoz a művet át kellett volna venni Verresnek, ami viszont kizárta volna annak a kijavítására kötött második szerződés lehetőségét. Ez alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a fizetés kérdése csak a második szerződés teljesítése után merülhetett fel. Erről azonban Ciceró már nem ír, hiszen Verres is csak a per alatt adta ki az igazolást a munka elvégzéséről Haboniusnak, tehát a fizetés akkor, amikor Ciceró a beszédét megfogalmazta valószínűleg még szintén nem történt meg.
Nem zárható ki viszont, hogy Habonius utólag jelentkezett a pénzért, bár valószínűbb, hogy Verres pere és száműzetésbe vonulása miatt jobbnak találta nem feszegetni ezt a kérdést. Cicerónál csak egy elejtett megjegyzést találunk ezzel kapcsolatban, miszerint Verres azzal vonta be Haboniust a pupillus kifosztásába, hogy ő sem fog ezzel rosszul járni. Minden valószínűség szerint - mivel a pupillus pénze Verreshez került - Habonius jutalma az állami kifizetés lett volna.


Forrás: Bajánházy István - A Locatio Publica a kései köztársaság idején Cicero Verres ellen írt beszéde alapján