logo

XXVII Novembris AD

Ius gentium - az árucsere-forgalom közös joga

Mivel az egyes népek az ókorban saját joguk szerint éltek, kezdetben a Rómába érkező idegennek egy római patríciusnak mint patrónusnak a közbenjárására volt szüksége ahhoz, hogy ügyleteket köthessen vagy jogi védelmet élvezhessen. Amikor Róma szövetségre lépett más népekkel, ezeket a viszonyokat a foedus nemzetközi szerződése szabályozta. Ennek hiányában a magánjogi viszonyok a fetialisok papi kollégiuma által létrehozott ius fetiale szabályozása alá tartoztak.
Miután Róma kiterjesztette fennhatóságát az Appennini-félsziget területére (körülbelül Kr. e. 270-től), majd a pun háborúk nyomán uralma alá került az egész Mediterráneum (a második pun háború végétől, Kr. e. 201-től), az árucsere-forgalom felgyorsulása következtében oly gyakorta merültek fel problémák (például melyik jog szerint kell szabályozni az ügyleteket vagy a peres ügyeket abban az esetben, ha az egyik fél római polgár, a másik pedig peregrinus, vagy ha a felek különböző tartományokból származó peregrinusok), hogy az ilyen ügyek megoldására Kr. e. 242-től külön magisztrátust, úgynevezett praetor peregrinust rendeltek ki.

Ezt a magisztrátust eljárásában nem kötötték a ius civile szigorú szabályai, sőt, nem is alkalmazhatta őket a pereginusok jogviszonyaira, mert e szabályok a római polgároknak (civis) nyújtottak előnyjogokat. Stipuatiós kötelezettséget a spondeo ünnepélyes esküjével csak római polgár vállalhatott magára, s az itáliai területen fekvő fő termelőeszközök (res mancipi) megszerzéséhez szükséges mancipatio vagy in iure cessio is csak római polgár átal kaphatott jogi érvényt.
A praetor peregrinus azonban, ha jónak látta, átvehette és alkalmazhatta az idegen népek jogszabályait vagy tapasztalatait. A romanisztika bizonyos képviselői különösen a görög filozófia hatását emelik ki e téren. Mindenesetre a népek közötti ügyletkötés jogi szabályozásának kérdése nem volt új keletű, már a görög filozófusokat is foglalkoztatta. Minden polisznak megvolt a maga írott és szokásjoga, a görög filozófusok azonban egy íratlan, örök érvényű jogot is említenek: a természetjogot (ius naturale) amely az emberek közös joga, s ily módon összeköti a városállamokat.

Gaius is hasonlóképp érvel, amikor Institutiójában a ius gentiumról szól (Gai Inst. 1,1):
„Azt a jogot pedig, amelyet minden emberre nézve a természet és az értelem alakított ki, s ezért minden nép egyformán tiszteletben tart, a népek jogának (ius gentiumnak) nevezzük.”

A különböző népek tagjai közötti peres ügyek eldöntésében és a ius gentiumnak mint a népek közös jogának kialakításában a praetor elsődlegesen a jóhiszeműség és a tisztesség elvéből indult ki, amelyet a rómaiak bona fidesnek neveztek. A kötelmek esetében ez az elv az ígéretek és a szerződések teljesítésének kötelezettségében nyilvánult meg.
Amikor a különböző jogú, szokású és vallási felfogású felek ügyletkötésre szánták el magukat, természetszerűleg csak a kölcsönös bizalomra támaszkodhattak, vagyis arra, hogy a másik fél a megállapodás szerint fog eljárni. Ha pedig ezzel a bizalommal valamelyik fél becstelen, legtöbbször csalárd módon mégis visszaélt akár a szerződés megkötésének pillanatában, akár a végrehajtásakor, azt a praetor szankciókkal büntette. Ily módon alakultak ki a ius gentium, ünnepélyes formától mentes, egyszerű szabályai.

Gaius a Kr. u. II. évszázad közepe táján azt írta:
„Minden, törvényeknek és szokásoknak alárendelt nép részben a saját, részben pedig a minden emberre nézve közös jog szerint él” (Gai. Inst. 1,1).

A ius gentium szabályai a városi praetor által létrehozott ius honorarium közvetítésével a római ius civilére is hatással voltak: módosították és egyszerűsítették. Ez a hatás a preklasszikus korszak idején bizonyos jogszabályok megkettőzésére vezetett, például a kviritár tulajdon mellett létrejött a praetori tulajdon is, a civil jog szerinti öröklés mellett pedig megjelent a praetori jog szerinti örökös is.

A ius civile, a ius honorarium és a ius gentium szabályainak összeolvadása a III. században fejeződött be. Akkorra már különben is megkapta a birodalom minden lakosa a római polgárságot a 212-ben kiadott Constitutio Antoniniana alapján, s ezáltal a ius civile elveszítette hajdani előnyjog szerepét.

A kései császárság korában az uralkodó mint egyedüli „conditor et interpres iuris”, a közös érdekre (utilitas publicára) hivatkozva, törvényeivel a magánszemélyek ügyeibe is mindinkább beleavatkozott, s így a helyi népjogra újabb, még erősebb nyomást gyakorolt.
Azáltal azonban, hogy a birodalom területén élő minden népre egységes magánjogot alakítottak ki, még nem vált teljesen egyöntetűvé a magánjogi viszonyok minden területe. A helyi szokásokat (legfőképpen a családjog és az öröklésjog területén) továbbra is megőrizték, sőt, a tartományi jog, kiváltképpen a hellenisztikus Keleté, újabb hatással volt a birodalmi jogra.

A római korszakban kialakított magánjogról Stojčević szavait idézzük:
„A római jogról elmondhatjuk, hogy, bizonyos tekintetben és mértékig, az egész ókori rabszolgatartó világ jogi területen elért eredményeinek szintézise”, természetesen a helyi népjog és szokások bizonyos mértékű tiszteletben tartásával.



Szűcs Magdolna