logo

XXVII Novembris AD

A kormányzat egységesítése a birodalom területének egészén a kései császárkorban

A katonai anarchiát és a III. század gazdasági válságát követő időszakban, amikor a birodalom a barbár támadások közvetlen veszélyének is ki volt téve, a princeps köztársasági formába burkolt uralmát a szigorúan központosított katonai és hivatalnoki apparátuson alapuló nyílt császárság korszaka váltotta fel. Ekkorra már a tartományok helyzete teljesen egyenlővé vált, de kedvezőtlen irányban (az önállóság és az önkormányzat bármely formáját megvonhatták), s ez lett a sorsa Itália népének is.
Az egységesen központosított hatalom megvalósítását és megerősítését a császárság összterületén gátolta volna bármiféle különbözőség. Az egységesítés alapjául azok a folyamatok szolgáltak, amelyek már a principátus korszakában végbementek: a polgárság szerinti kiegyenlítődés (megszűnt a különbség a cives, a latinus és a peregrinus státus között); a magánjog területén a ius civile, a ius honorarium és a ius gentium összeolvadásával létrejött az egységes ius Romanum; a migráció, a lakosság keveredése, a római életformának és a latin nyelvnek az átvétele a tartományok romanizálódására vezetett, Itália pedig elveszítette egykori kiváltságos helyzetét.

A császári hatalmi szervezet most központi szervekre (militia palatina) és hierarchikusan alárendelt regionális hatalmi szervekre oszlott. Az egységes katonai és polgári hivatal a III. század végén militia officialis és militia armata hivatalokra vált külön, ám ettől függetlenül a polgári hivatalokat továbbra is katonailag szervezték, a hierarchia elvei szerint.
A kései császárság korszakában megszűnt a formális kettősség a köztársasági és a császári igazgatási szervek között. A birodalom hellenisztikus típusú monarchia lett, székhelyét Nagy Constantinus császár idejétől kezdve keletre helyezték át. Az összhatalmat (törvényhozási, igazgatási és bíráskodási) maga a császár viselte.
Ugyanakkor ő volt a legfőbb katonai parancsnok és az állami vagyon tulajdonosa is. Irányítása alá tartozott a szerteágazó hivatalnoki apparátus a legfontosabb központi hatalmi szerv, a sacrum consistorium által. Ennek tagjai közé tartoztak a legfelsőbb katonai és polgári hivatalnokok (magister utiusque militiae, praefectus praetorio, praefectus urbi), az udvari elöljáróság, valamint a császári udvar hivatalnokai.

A legfelsőbb udvari és ugyanakkor császári hivatalnok, a császár első embere a magister officiorum volt. Az ő irányítása alá tartozott a többi császári hivatal (officia), s az agentes in rebus (titkosszolgálat) által ellenőrizte a közigazgatási szerveket és a postát (cursus publicus). Egyúttal a császári gárda parancsnoka és az udvari ceremónia irányítója is volt. A questor sacri palatii („igazságügyminiszter”) elsősorban a császári rendeletek tervezeteinek megszövegezését irányította.
A comes sacrarum largitionum (pénzügyminiszter) az állami kincstárt (fiscust), a comes rerum privatarum pedig a császári koronajavakat felügyelte. A császári hivatalokban nyilvántartásba vették a felsőbb katonai és polgári hivatalokat és a személyzetet is. Ezt a hivatalt a primicerius notariorum vezette. Ő készítette elő a hivatalba lépésről szóló okiratokat, határozta meg a hivatalnokok rangját, s adott ki utasításokat.
A birodalom négy közigazgatási területre (prefektúrára) oszlott. Orient, Illyricum, Italia és Gallia élén a praefectus praetorio állt. Nagy Constantinus császár idejétől a prefektusok civil jogi ügyekben területükön a legmagasabb közigazgatási szervként jártak el. Emellett felügyelték a vikáriusok és a tartományi helytartók munkáját, s az utóbbiak ítéleteire benyújtott fellebbezésekről legfelsőbb fokon döntöttek.

A prefektúrák dioecesisekre oszlottak (számuk 313-ban tizenkettő, 420-ban tizennégy volt), élükön a vikáriussal, aki a prefektus képviselőjeként járt el. Volt azonban némi önálló hatásköre is, s felügyelte a tartományi helytartók munkáját. A legkisebb területi egységek a tartományok voltak (számuk 313-ban kilencvenöt volt, majd 420-ig száztizennégyre növekedett), amelyeknek élén a császári helytartó (rector vagy praeses) állt. A közigazgatási teendők mellett a helytartó adófelelős is volt, s elsőfokú bíróként mondott ítéletet.
A bíráskodás szemlátomást nem vált el a közigazgatástól. Minden területi egység szerteágazó, nagy létszámú hivatalnoki apparátussal működött. A Codex Theodosianus adatai szerint minden tartományi helytartó mellett száz, minden vicarius mellett háromszáz, s minden prefektus mellett ezer hivatalnok dolgozott.

A korai császárság idején a városok a tartományok közigazgatási, kereskedelmi, ipari és kulturális központjai voltak. A földbirtokosok pompás épületeikkel gazdagították városaikat, szívesen tartózkodtak ott, s arra törekedtek, hogy igazgatásában (a curiában) helyet kapván, decurionusokká válva előjogokat és római polgárságot szerezzenek.
A virágzásnak induló városok és a kihívásokkal kecsegtető városi élet a környező lakosság legkülönbözőbb rétegeit is vonzotta. A kései császárság körülményei (gazdasági válság, a barbárok támadásai, az önkormányzat megszűnése) folytán a gazdasági és kulturális jellegű városok is mindinkább kizárólagosan központi irányítás alá tartozó, adminisztratív központokká és ennek következtében mind elhagyatottabbakká váltak.
A császár a principátusban még némi önkormányzattal rendelkező városokba is kirendelte a helyi magisztrátusok mellé saját hivatalnokát, a curator civitatist, akit adminisztratív és pénzügyi hatáskörrel ruházott fel, s aki a tartományi helytartóval összhangban járt el.

A városi hivatalnokok visszaéléseire reagálva 364-ben új hivatalt vezettek be, a defensor civitatist. Feladata az volt, hogy megakadályozza egyrészt a helyi szervek munkáját felügyelő állami szervek visszaéléseit, másrészt a helyi szerveknek a polgárokkal szembeni önkényét. E hivatal azonban vélhetőleg nem megfelelően teljesítette feladatát, mert a császárok különbözőképpen határozták meg hatáskörét.
Emellett mind nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a hivatal is a központi hatalom végrehajtó szerve, s a gazdag, befolyásos rétegek is hamar megtalálták a módját annak, hogy miként tehetik veszélytelenné ezt az új hivatalt a maguk számára.

Az egykori önkormányzat ily módon teljesen megszűnt. A császári irányítás alatt álló közigazgatás megőrzése a birodalom létérdekévé vált, legfőképp a háború által veszélyeztetett területeken, ahol a császár hatalmát immár csak hivatalnokai képviselték. Ha ők is elhagyták volna a várost, a területet a birodalom szempontjából elveszettnek tekinthették volna.





Szűcs Magdolna