logo

XXVII Novembris AD

A birodalom kialakulása a köztársaság korszakában

A rómaiak az új területeket, amikor csak tehették, nem hadviseléssel és a leigázott nép behódoltatásával (a deditio in ditionem megkímélte a leigázott népet a teljes megsemmisítéstől), hanem annak önkéntes csatlakozásával (deditio in fidem), valamint szövetségi szerződésekkel (foedera aequa, foedera iniqua) szerezték meg. Mindig, amikor csak lehetőségük nyílt rá, a diplomácia módszereit helyezték előtérbe.
A rómaiak gyakorlatias szelleme igen sikeresen alkalmazta főként a hellenisztikus Kelet tapasztalatait és filozófiai elképzeléseit. Maškin szerint hódító politikájukat főként a stoa filozófia elveivel (libertas, humanitas, iustitia, fides) indokolták. A hatalom kiterjesztésével és a birodalom létrehozásával a Rómához csatolt területek különböző jogi helyzetbe kerültek.

A köztársasági alkotmány szerint Róma városának (az urbsnak vagy civitasnak) a területét az elsődleges, a hagyomány szerint még Romulus által megállapított határok jelölték ki (a hatodik mérföldkőig). Itt volt a hatalom irányításának központja. A hatalmi szervek működését - a népgyűlés összehívását, a diktátor megválasztását, auspiciumok (madárjóslások) végzését - e területen kívül nem engedték meg. A római civitas területe akkor sem növekedett, amikor újabb népek csatlakoztak Rómához. A városközpontú, Rómából irányított igazgatás egészen Augustus császár idejéig fennmaradt.
Az idegen népekkel (elsőként a latinusokkal) létrehozott legrégebbi szövetségek még egyenjogúságon alapuló (foedera aequa) barátsági szerződések (amicitia) voltak. A nem latin népekkel foedera aequa vagy iniqua szerződését kötöttek. Az előbbi egyenlő helyzetet kínált a szerződésben álló feleknek, szabályozta magánjogi viszonyaikat, s meghagyta autonómiájukat, valamint szerződéskötés és hadüzenet esetére szóló önállóságukat.

Az utóbbi fajta szerződés viszont megkövetelte az újonnan szerződő féltől, hogy formálisan ismerje el Róma fennhatóságát (maiestas populi Romani). Emellett arra kötelezték, hogy katonai segítség nyújtson Rómának, s megtiltották, hogy szövetségre lépjen a birodalom ellenségeivel.
Itália meghódításáig ezek a szerződések általában az egyenlőség és kölcsönösség elvén alapultak, később azonban mindinkább kifejezésre jutott Róma felsőbbsége, s mindkét szerződésfajta tulajdonképpen római uralom alá rendelte a másik népet.

Abban az esetben, ha egy nép átadta magát a rómaiaknak, függetlenül attól, hogy ez önkéntes deditio in fidem vagy kényszerhelyzetben bekövetkező deditio in ditionem volt-e, a római hatalom alá rendelték. Ily módon a népnek nemcsak a szuverenitása, hanem lakossága és földje is Rómára szállt. Ettől kezdve a nép léte Róma döntésétől függött.
A birodalom politikailag és jogilag teljesen megsemmisíthette a hatalma alá rendelt népet, de meg is hagyhatta önállóságát, és szerződést köthetett vele. Róma döntötte el, hogy milyen mértékben hagyja meg az alávetett nép autonómiáját, hogy megengedi-e vallási kultuszának gyakorlását (sacra reddere), vagy betiltja-e, s hogy hagyja-e saját joga szerint élni (leges suas reddere). Róma határozott a másik nép szabadságának fokáról is: római vagy szövetséges municípiummá tehette, de valamelyik római tribusba is bejegyeztethette.

A köztársaság korabeli római politika igen különböző megoldásai megnehezítik számunkra, hogy helyzetük szerinti rendszerezzük a Rómához csatolt népeket. A források alapján igen nehéz megkülönböztetni a deditio in fidem és ditionem jogi következményeit is, mert ezek a jelölések gyakran szinonimaként szerepelnek. De Martino szerint a kétfajta deditio közötti különbség határainak elmosódása a forrásokban feltehetően a rugalmas római hódítási politika következménye. E rugalmasság a politikai érdekeknek azon a reális és tisztán látó felmérésén alapult, hogy a deditiót a Róma hatalma alá kerülő nép minden esetben jó szándékúnak ítélte. A fennmaradás lehetőségét ily módon felkínálták azoknak a népeknek is, amelyek csak véres harcok után adták meg magukat.
A római politika azt az elvet követte, hogy nem semmisíti meg a legyőzött népet, s nem fosztja meg minden szabadságától, sőt, vagyonát sem kobozza el teljes mértékben. A szigorú és merev politika ugyanis a végsőkig tartó harcokra vezetett volna. Deditio in fidem esetén viszont, a fides romanára számítva, a Rómának magát önként átadó nép jobb elbírálásban és kedvezőbb jogállás elnyerésében reménykedhetett. A népek helyzete emellett a körülményektől függően az idő múlásával is változhatott. A később elfoglalt, Itália területén kívül eső tartományoknak (provinciáknak) ugyancsak eltérő autonómiát és önállóságot adtak, s a terheket is különböző mértékben rótták ki rájuk.

Róma legfőbb problémája az volt, hogy a már elfoglalt területeken hogyan tudná megőrizni fennhatóságát és hatalmát. Katonai erők állandó jelenléte nemcsak költséges és népszerűtlen volt a polgárok körében, akik ily módon sokáig távol maradtak családjuktól, s földjük is parlagon hevert, hanem esélyt adott a hadvezéreknek is arra, hogy hatalomra törjenek, veszélyeztetve ezáltal a szenátus helyzetét, sőt a köztársaság fennmaradását is. E körülmények is a diplomácia módszereinek követésére sarkallták a római szenátust.
Azokban a királyságokban, amelyeknek uralkodói barátságban álltak Rómával, s követték politikáját, nem volt szükség a római hatalom képviselőire. Ugyanez volt a helyzet az önként szövetségre lépő népek esetében is. A körülményektől függően különféleképp jártak el azokban az esetekben, amikor Róma fennhatóságának megőrzése céljából az ellenőrzés nélkülözhetetlennek bizonyult. Mivel erre nem volt külön szabályuk, kezdetben az itáliai gyakorlatot követték.
A leigázott tartományok igazgatása kezdetben a tartományt elfoglaló hadvezérnek a hatáskörébe tartozott. Később a provinciai praetor kapta ezt a feladatot. Mivel egyéves mandátuma a tartományi viszonyok miatt rövidnek bizonyult, külön szenátusi határozattal meghosszabbíthatták (prorogatio imperii). Így a vezető mint promagisztrátus, prokonzul vagy propraetor járt el. Hatalma, a kijelölt tartományra korlátozva, megegyezett a legfelsőbb magisztrátusokéval.

A tartományok irányításának szabályai a gyakorlatban alakultak ki. Az egyes tartományok helyzetét a szenátus vagy a magisztrátusok különleges törvénye, az úgynevezett lex provinciae határozta meg. Hivatalba lépésekor a tartományi helytartó szintén kiadta ediktumát (edictum provinciale), amelyben közölte a lakosokkal, hogy bizonyos esetekben hogyan fog eljárni. A tartományok és a városok helyzete tehát sokszínűségről tanúskodik. Némelyik teljes szabadságot élvezett, mások formálisan is többé-kevésbé a római hatalom alá rendeltettek, s nagy volt azoknak a népeknek a száma is, amelyek teljesen elveszítették függetlenségüket.

Hogy milyen helyzetbe került egy nép a birodalmon belül, az a konkrét körülményektől függött: a Rómával szemben tanúsított ellenállás mértékétől, az alárendelt nép addigi helyzetétől (attól, hogy független volt-e, vagy más nép fennhatósága alá tartozott-e a római hódoltság előtt), kultúrájának fejlettségi fokától, területének stratégiai fontosságától stb. A tartományok eltérő helyzete szintén a divide et impera módszerének alkalmazására utal: a megosztott tartományok képtelenek voltak a Rómával szembeni egységes ellenállás megvalósítására.

A birodalmi közigazgatás központja a város volt. A rómaiak a tartományokat is abból a városközpontú felfogásukból kiindulva szemlélték, amely a görög poliszra mint egyazon szokások és érdekek által összefűzött polgárok közösségére épült. Ebből a felfogásból kiindulva igyekeztek a rómaiak városokat alapítani azokon a területeken is, ahol ilyen központok még nem léteztek, s abban az esetben is, ha a tartomány lakosai még nemzetségi közösségben éltek. E városok váltak a birodalmi kapcsolatok és a közigazgatás központjaivá.

A köztársaság idején a városi élet elsődlegesen az itáliai és a görög területeken volt fejlett, de kiterjedt a föníciai és a szír területekre, valamint a föníciai kolóniákra is. Más területeken, nemigen léteztek városok, vagy ha mégis, csak kezdetleges állapotban. A városok létrehozása a római korszakban lassú, hosszadalmas folyamatnak bizonyult, amely végül, a birodalom egész területét figyelembe véve, aránytalan eredményekre vezetett.
A köztársaság korszakában, Róma birodalommá válása után is a hatalmat egyetlen központból, Róma városából irányították és szervezték meg a köztársasági szervezet alapján. Ez az évszázadok folyamán kialakított igazgatási rendszer sikeresnek bizonyult. Részben azért, mert kilátásba helyezte annak lehetőségét, hogy a népek jogi helyzete és státusa javuljon, részben pedig azért, mert Róma hatalma és gazdagsága kohéziós hatással volt a népek többségére.

A közigazgatáson belül három terület különböztethető meg: Róma városa, Itália területe és a tartományok területe.

I. Rómának e legdemokratikusabb korszakában a római polgárnak (civis), főképp a gazdagnak és tekintélyesnek, nemcsak joga, hanem kötelezettsége is volt, hogy a népgyűlés vagy a szenátus tagjaként, esetleg megválasztott magisztrátusként gyakorolja a hatalmat (imperiumot), s irányítsa nemcsak városának, hanem az egész birodalomnak az életét is.

II. Itália területén két térség különböztethető meg.

1. Az egyik a római civitashoz tartozó ager Romanus, amelynek lakossága teljes vagy részleges polgárjoggal rendelkezett. Ezt a területet is több részre oszthatjuk.

a) Az oppida (később municipium) civium Romanorumnak bizonyos mértékű autonómiája és szervezett falusi tribusai voltak, lakosai pedig teljes vagy részleges polgárjogot élveztek. E területek népe azonban teljesen elveszítette egykori szuverenitását. A municípiumok lakosai tiszteletbeli funkciójukat Róma képviselőjeként és érdekében viselték.

b) A civitates sine suffragio népei lényegében megőrizték önnállóságukat azáltal, hogy külpolitikájukban alárendelődtek Rómának. Lakosai a római polgárok jogai közül ügyletkötési joggal (ius commerciivel) rendelkeztek. Két alfajuk közül a municipia civium Romanorum lakosai nem római származásúak voltak, de megőrizhették önkormányzatukat, a helyi hatalmi szervekben saját képviselőjük működött, s törvényalkotó hatalmuk is volt. A másik csoportot a prefektúrák alkották, ahová Róma a saját képviselőit rendelte ki, s a Kr. e.


III. századtól tejhatalmat adott nekik.

c) A szövetségesekkel határos területeken a latin háború (Kr. e. 338) után létrehozták a római polgárok telepeit (coloniae civium Romanorum), amelyeket Róma igazgatási modellje szerint szerveztek meg.


2. A szövetségesek területeit, az úgynevezett ager peregrinust, amelynek lakosai a coloniae civium Romanorumon kívül nem voltak római polgárok, státusuk szerint szintén feloszthatjuk.

a) A latin városokat (nomen Latinum) Róma kezdetben, származásukra való tekintettel, egyenrangúként kezelte. Ha lakosai Rómába költöztek, teljes polgárjogot élvezhettek. A latin háború után azonban helyzetük rosszabbodott. A municipia Latina lakosai részleges polgárjogot kaptak, s megtartották önállóságukat, míg a latin telepek (coloniae Latinae) a származásuk szerinti latin városok jogát élvezték, s megtartották önkormányzatukat, de a római külpolitika követésére kötelezték őket.

b) Az itáliai szövetséges népek (socii Italici) származásuk szerint nem voltak latinusok. E lakosok kezdetben nem jutottak római állampolgársághoz, később azonban némelyik területből prefektúra vagy municípium lett, Kr. e. 89 után pedig mind elnyerték a municipium civium Romanorum státusát.

c) Az ellenséges népek lázadásokat szítottak Róma ellen, majd mint legyőzöttek dediticius helyzetbe kerültek. Lakosaik szabadsága megmaradt, de jogvesztetteké váltak, s földjük használatáért tribútumot fizettek. Idővel e népek helyzete is javult, a földadót pedig Kr. e. 167-ben Itália teljes területén eltörölték.


III. A tartományok területén az irányítást az itáliai tapasztalatok alapján szervezték meg.
E részeken akadtak római szövetségesek (peregrini foederati), szabad városok (civitates liberae) és leigázott népek (peregrini dediticii) is. Léteztek azonban római polgársággal (municipia civium Romanorummal), vagy latin joggal (municipia Latinorummal) rendelkező peregrin városok, s voltak római vagy latin kolóniák is.
Vilems szerint a tartományi városok többsége civitates peregrinae volt. Helyzetük szerint lehettek szövetségesek (foederatae), szabad önkormányzatot és adómentességet élvező városok (liberae et immunes), tolerált autonómiájú adóköteles városok (stipendiariae vagy tributariae), valamint a legrosszabb helyzetű dediticiusok. Emellett több tartományban léteztek római birtokokkal övezett tributáris államocskák, amelyeket királyuk vagy vallási elöljárójuk irányított.

A legtöbb város (mint a tartományi kormányzat központja) dediticius vagy stipendiarius helyzetben volt. E területeket sosem illették a liberae jelzővel. A római magisztrátusok alárendeltjei voltak (in arbitratu dicione potestate populi Romani) még akkor is, amikor Róma bizonyos mértékű autonómiát, a vallási kultusz tiszteletét vagy pénzverési lehetőséget engedélyezett nekik.
A civitates dediticiae kategóráiájába tartozók teljesen a római magisztrátus uralma alatt álltak, földjük a római nép tulajdona volt, s adót (vectigaliát, stipendiát, portoriát) kellett fizetniük. Katonakötelezettek is lehettek, de ezt rendes körülmények között, feltehetően lázadásoktól tartva, nem követelték meg tőlük.

A köztársasági Róma tehát különböző gazdagságú, vallású, kultúrájú, önállóságú és közigazgatású népek mozaikképét vetíti elénk. A korszak végén e sokszínűség a lakosság jogállása tekintetében polgárokra (civesre), szövetségesekre (sociira) és a tartományok alattvalóira (dediticiire) egyszerűsíthető le.

Itália területén a legkedvezőtlenebb dediticius helyzet csak ideiglenesen és átmenetileg állt fenn. Egyidejűleg folyamatban volt a népek státusbeli kiegyenlítődése is. A szövetségesek háborúja (Kr. e. 90–88) után Itália lakossága teljes egészében elnyerte a római polgárságot. Ugyanez a folyamat, a római polgári státus különböző fázisokban való adományozásával, már a köztársaság korszakában jelen volt a tartományokban is.
Rostovcev szerint ezek a szakaszok a helyi autonómia fokozatai szerint különültek el, ezek viszont a népek múltjától, valamint attól függtek, hogy Róma kész-e figyelembe venni múltbeli érdemeiket. Minden tartománynak általában három lehetősége volt arra, hogy fejlettségi fokától, a birodalomba való bekapcsolódás módjától és Rómának tett szolgálataitól függően megváltoztathassa helyzetét:

1. egyenrangúvá válhatott a szövetséges népekkel, ily módon részben mentesülhetett az adókötelezettség alól, s legalább formális önállóságot élvezhetett,

2. megkaphatta a római vagy latin kolóniák jogát és státusát,

3. bekerülhetett a római municípiumok jogát élvező városok sorába. Egyik rangtól a másikig idővel kialakultak azok a lépcsőfokok, amelyeken egy provinciai város felérhetett a csúcsra, s elnyerhette a római polgárok lakta itáliai város jogi helyzetét.



Szűcs Magdolna