logo

XV December AD

Vízzel kapcsolatos telki szolgalmak

A római jog forrásaiban a telki szolgalmak (servitutes praediorum) körében sokszor találkozhatunk vizekkel kapcsolatos kérdésekkel. Témánk szempontjából az alábbi mezei, illetve városi telki szolgalmakat érdemes kiemelnünk:

(a) vízkeresés szolgalma (servitus aquam querendi): jog arra, hogy más telkén vizet keressünk;

(b) vízmerítés szolgalma (servitus aquae haustus vagy aquae hauriendae): jog arra, hogy más telkén (más forrásából, kútjából stb.) vizet merítsünk;

(c) vízvezetés szolgalma (servitus aquaeductus vagy aquae ducendae): jog arra, hogy más telkéről vagy más telkén keresztül vizet vezessünk;

(d) marhaitatás szolgalma (servitus pecoris ad aquam appulsus): jog arra, hogy marháinkat más telkére hajtsuk itatás végett;

(e) vízelvezetés szolgalma (servitus aquae educendae vagy aquae immittendae): jog arra, hogy telkünkről a vizet más telkére vezessük;

(f) szennyvízcsatorna vezetésének szolgalma (servitus cloacae imittendae): jog arra, hogy a szomszéd háza alatt szennyvízcsatornát vezessünk;

(g) ereszcsatorna szolgalma (servitus stillicidii immittendi): jog arra, hogy házunkról az esővizet a szomszéd ereszcsatornájába vezessük;

(h) az ereszaljban összegyűlt esővíz elvezetésének szolgalma (servitus fluminis immittendi): jog arra, hogy az ereszaljban összegyűlt esővizet a szomszéd telkére vezessük;

(i) hajózási szolgalom (servitus navigandi): jog arra, hogy más folyóján vagy taván csónakkal átkelhessünk.

A különböző szolgalmak gyakran összekapcsolódtak egymással. Vízkeresési szolgalom alapításakor a felek megállapodtak abban, hogy víz találása esetén a jogosultat megilleti a vízmerítés joga. A vízmerítési jog mindig együtt járt a gyalogútszolgalommal (servitus itineris). A hajózási szolgalom az útszolgalomhoz kapcsolódhatott. Úgy tűnik, hogy a marhaitatási jog nem kapcsolódhatott össze a marhahajtás szolgalmával (servitus actus pecoris), mivel az itatási jog csak szomszédos telkek között állhatott fenn.

A szolgalmak keletkezésével kapcsolatban a következőket olvashatjuk Iustinianus Institutióiban: „Ha valaki szomszédja számára valami szolgalmi jogot akar létesíteni, aztpactiókkal és stipulatiókkal teheti. Végrendeletében is kötelezheti örökösét, hogy ... engedje meg, hogy a jogosult ... ereszét bebocsássa; vagy tűrje, hogy ... onnan vizet vezessen.”

Ezek szerint szolgalmi jogot elsősorban formátlan megállapodással, formális szerződéssel, illetve hagyományrendelés útján alapítottak. Formátlan megállapodás esetén a szolgalmi jog valószínűleg csak elbirtoklás révén jött létre (a forrásokban egyébként gyakran olvashatunk a vízvezetési jog elbirtoklással való megszerzéséről). Mivel a vízvezetési jog a res mancipi kategóriájába tartozott, e szolgalmi jog eredetileg mancipatio, illetve in iure cessio útján volt megszerezhető. A telek egy része azzal a kikötéssel is eladható volt, hogy azon keresztül az eladó vizet vezethet a maradék területére; a szolgalmi jog tehát deductio útján is létrejöhetett.

Vízmerítési szolgalmat olyan telkek vonatkozásában is lehetett alapítani, melyek között közterület volt, de a közterületen a vizet csak császári engedéllyel lehetett keresztül vezetni. Vízvezetési szolgalom esetén a jogosult agyagból vagy más anyagból készített csövet (fistula) helyezhetett a mederbe (rivus), s azon keresztül vezethette a vizet, de a víz útvonalát később nem változtathatta meg.

A vízvezetési jog vonatkozásában különbséget tettek a mindennapos vízszükséglet (aqua cottidiana) és a nyári vízszükséglet (aqua aestiva) kielégítése között. Attól függően, hogy a víz milyen napszakban vezethető, megkülönböztették a nappali vizet (aqua diurna) és az éjjeli vizet (aqua nocturna).
A forrás kiszáradása a vízvezetési jogot megszüntette, de ha a forrás később újraéledt, a vízvezetési jog is automatikusan visszaállt. A szolgalmak tipikusan nem gyakorlás (non usus) következtében szűntek meg. Vízmerítési szolgalom esetén, ha a jogosult odajárt a forráshoz, de nem merített vizet, nem gyakorlás által elvesztette mind a vízmerítési, mind a gyalogút szolgalmát. Az, akinek joga volt vizet vezetni éjjel, s ezt nappal tette, elvesztette a vízvezetési jogát nem gyakorlás miatt.

A praetor az említett szolgalmak védelmére speciális interdictumokat biztosított. A vízmerítési és a marhaitatási szolgalmat védte az interdictum de fonte. Ennek kibocsátásakor így szólt a praetor:
„Megtiltom, hogy erőszakot alkalmazva gátoljanak téged abban, hogy a szóban forgó forrást használd, melynek vizét az előző évben nem erőszakkal, nem alattomban, s nem szívességi használat címén használtad.” Az interdictum alkalmazható volt tavak (lacus), kutak (putei) és halastavak (piscinae) esetében is.

A mindennapos víz vezetésének jogát az interdictum de aqua cottidiana, a nyári víz vezetésének jogát az interdictum de aqua aestiva védte. Az előző esetben így fogalmazott a praetor:
„Megtiltom, hogy erőszakot alkalmazzanak veled szemben, gátolva téged a szóban forgó víz ugyanolyan módon való vezetésében, ahogyan azt az előző évben vezetted, feltéve, hogy azt nem erőszakkal, nem alattomban, s nem szívességi használat címén tetted.”
Az utóbbi esetben a praetor ezt mondta: „Megtiltom, hogy erőszakkal gátoljanak téged abban, hogy ugyanolyan módon vizet vezess, ahogyan azt nem erőszakkal, nem alattomban, s nem szívességi használat címén az előző nyáron tetted.”

Úgy tekintették, hogy a nyár a tavaszi napéjegyenlőségtől az őszi napéjegyenlőségig tart, ami így összesen hat hónapot jelentett. Ezek az interdictumok a városon kívüli és belüli vízvezetési jogot egyaránt védték. A vizet forrásból (ex fonte), tóból (ex lacu) vagy folyóból (ex flumine) vezethették. A vízvezetés nem csak növények öntözése és állatok itatása céljából, hanem élvezeti célból is történhetett. A praetor mindkét interdictumot az örökösök, a vevők és a bonorum possessorok számára is biztosította.

A közvízvezetékekhez tartozó vízházból (castellum) való vízvezetési jog védelmére az interdictum de aqua ex castello ducenda szolgált. Edictumában a praetor így fogalmazott: „Megtiltom, hogy erőszakot alkalmazva gátolják azt, akinek ehhez megadták a jogot, abban, hogy a vízházból a telkére vizet vezessen.” A vízházból csak a császár engedélyével lehetett vizet vezetni.

A vízvezetési szolgalom jogosultja a víz medrét (rivus) javíthatta, tisztíthatta: e jog védelmére szolgált az interdictum de rivis. E jogsegélyt biztosítva így szólt a praetor: „Megtiltom, hogy erőszakkal akadályozzák a medrek (rivi), a csatorna (specus), a zsilipek (septa) vízvezetés céljából (aquae ducendae causa) való javításában (reficere) vagy tisztításában (purgare) azt, aki ugyanúgy vezeti a vizet, mint az előző nyáron, erőszak alkalmazása nélkül, nem alattomban és nem szívességi használat címén.”

Az, aki a földbe ásott meder helyett kővezetékben kívánta a vizet vezetni, nem vehette igénybe a jogsegélyt, hiszen az ilyen nem csupán javította a medret. Az sem kapott segítséget a praetortól, aki a medret mélyítette, szélesítette, a nyitott vezetéket befedte vagy a fedettet nyitottá tette, hiszen nem ugyanúgy akarta a vizet vezetni, mint ahogy azt korábban tette. Az, akit a szennyvízcsatorna javításában, tisztításában erőszakkal gátoltak, az interdictum de cloacis kibocsátását kérhette a praetortól.

A magistratus ebben az esetben a következőképpen fogalmazott: „Megtiltom, hogy annak a szóban forgó csatornának a javításában, tisztításában erőszakkal gátoljanak, mely a (szomszéd) házából a tiédbe vezet.” A praetor arra az esetre, ha a munka kárt okozna, biztosíték (cautio damni infecti) fizetésének ígéretére kötelezte a csatornát javító, tisztító felet.


Forrás: Sáry Pál: Vízjogi szabályok az ókori Rómában