logo

VIII December AD

A vizekkel kapcsolatos közművek

A Tiberis első cölöphídja (pons Sublicius) Ancus Martius király idejében épült. A korai köztársaság idején a hidak építéséről a senatus döntött, a kivitelezés irányítása a censorok feladatát képezte. A kései köztársaság korában ezt a feladatot a közutak felügyeletével megbízott magistratusok, a curatores viarum látták el: a pons Fabricius-t például Lucius Fabricius curator viarum építtette Kr. e. 62-ben. Később elsősorban a császárok építettek hidakat. Ammianus Marcellinus szerint Symmachus praefectus urbi 365-ben nagyszerű hidat (pons Valentiniani) építtetett a saját költségén. A késő császárkorban a hidak építése és javítása a polgárok közkötelezettségei (munera publica) közé tartozott.
„A város alapításától 441 éven át meg voltak elégedve a rómaiak azon vizek használatával, melyet vagy a Tiberisből, vagy kutakból, vagy forrásokból merítettek. (.) Most azonban a városba befolynak a következő vizek: az Appia, a régi Anio, a Marcia, a Tepula, a Iulia, a Virgo, az Alsietina, melyet Augustának is hívnak, a Claudia és az új Anio” — írja Kr. u. 98 körül Frontinus a római vízvezetékekről szóló művében (De aquaeductu urbis Romae). Ezek szerint az aqua Appia volt az első vízvezeték Rómában, mely Kr. e. 312-ben készült, s mely mellett további nyolc vízvezeték épült a Kr. u. I. század végéig.

A köztársaság idején a vízvezetékek építéséről a senatus döntött; az építkezéseket az ezzel megbízott magistratusok (általában censorok) felügyelték. Augustus uralkodása idején Agrippa, a császár veje építtette az aqua Iulia-t és az aqua Virgo-t. Suetonius szerint Augustus „inkább a jólét előmozdítására törekedett, mint népszerűségre; ezt bizonyítja szigorú válasza, mikor a nép a bor hiánya és magas ára miatt panaszt emelt: megfelelő gondoskodás történik arról, hogy a nép meg ne szomjazzék, hiszen veje, Agrippa építi mindenfelé a vízvezetéket — mondta.”
Agrippa e tevékenységéről Sztrabón is említést tesz: „A vízvezetékekkel bevezetett víz olyan bőven jön, hogy szinte folyók folynak keresztül a városon és a csatornákon, s majdnem minden háznak bőven vannak medencéi, csövei és szökőkútjai; ezekre Marcus Agrippa fordított legnagyobb gondot, aki a várost sok más díszes épülettel is szépítette.”

A vízvezetékekből a köztársasági korban a censorok, censorok hiányában az aedilis curulis-ek engedélyével lehetett vizet vezetni: „úgy találom — írja Frontinus hogy egyszer az aedilisek, máskor a censorok adták az engedélyt, de nyilvánvaló, hogy amikor censorok voltak az államban, leginkább ő tőlük kérték: mikor ezek nem voltak, ez a jog az aediliseké volt.” Az említett magistratusok ellenőrizték, hogy senki ne rongálja meg a vezetéket, és senki ne vezessen abból vizet engedély nélkül. Erről Frontinus a következőket írja:
„Hogy milyen gond volt arra, hogy valaki meg ne merészelje rongálni vagy pedig engedélyezetlen vizet ne merészeljen elvezetni, sok mindenből kivehető, de különösen abból, hogy a Circus maximus-t az aedilisek vagy a censorok engedélye nélkül még a circusi játékok idejében sem lehetett felöntözni és ez, amint Ateius Capitónál olvassuk, akkor is érvényben maradt, amikor az ügyek vitele a gondnokokhoz került. A szántóföldeket pedig, amelyeket a törvény ellenére közvízzel öntözték, közvagyonná tették.”

Azokat tehát, akik a vízvezetékből engedély nélkül vezettek vizet ingatlanuk öntözésére, az ingatlan elkobzásával büntették. A szövegből azt is megtudhatjuk, hogy a vízügyek vitelét a censoroktól és az aedilisektől később a gondnokok vették át. A vízügyi gondnok (curator aquarum) tisztségét Augustus hozta létre abból a célból, hogy a gondnokok folytassák Agrippa tevékenységét. 97-től Frontinus ezt a tisztséget töltötte be.

A császárkorban annak, aki a vízvezetékből vizet kívánt vezetni, először a császártól kellett ehhez engedélyért kérnie. Az engedély megszerzése után a curatorhoz kellett fordulni, aki kijelölt egy felügyelőt (procurator) a csatlakozás gyakorlati teendőinek irányítására. A procuratorok a császár felszabadított rabszolgái közül kerültek ki. Minderről a következőket írja Frontinus:

„Aki magánhasználatra vizet akar vezetni, azt kérnie kell és a császártól levelet kell a gondnokhoz hoznia. A gondnok tartozik a császár engedélyének azonnal eleget tenni és ezen feladat elvégzésére a császár egy szabadosát felügyelőnek kirendelni.”

A császári engedély pontosan meghatározta, hogy ki, honnan, hová, milyen mennyiségű vizet vezethet. A gondnok fő feladataival kapcsolatban Frontinus a következőket írja:

„A magánosok között a víz vezetésének joga körül azt kell szem előtt tartani, hogy senkise vezessen közvizet, amire engedélyt nem kapott, és senkise vezessen többet, mint amennyire engedélye van.” Az engedély a jogosult személyéhez tapadt: „az engedélyezett víz joga sem az örökösre, sem a vevőre vagy a birtok bármely új gazdájára nem száll át” — írja Frontinus. Később hozzáteszi ehhez: „Nyilvánvaló, hogy az engedélyezett vizet máshová, mint arra a birtokra, amely részére adatott, vagy más medencéből, mint amelyet a császár levele megjelöl, vezetni nem szabad, de a rendeletek is tiltják.”

A vízvezetékek védelmében több jogszabály is született. Egy senatus consultum a következőképpen rendelkezett: „a források, boltívek és falak körül minden oldal felől tizenöt lábat, a föld alatt levő vízfolyások és medencék körül pedig a városon belül és a városon kívül, ha összefüggő építmények, mind a két rész felől, öt lábat üresen kell hagyni, úgy hogy ezen helyre ezután sem emlékművet, sem épületeket elhelyezni, sem pedig fát ültetni nem szabad, s ha ezen a távolságon belül most fa van, azt ki kell irtani, kivéve ha épületekkel bezárt összefüggő gazdaságok volnának. Ha valaki ez ellen vét, esetenként 10 000 sestertius-szal büntettessék, amelynek a felét jutalmul a feljelentőnek kell adni, akinek a munkája által lehetett megfogni azt, aki ezen senatushatározat ellen vétett, a másik felét pedig a kincstárba kell beszállítani. Az ügyben a vízvezetéki gondnokoknak kell vizsgálatot tartani és ítélkezni.”

A Titus Quinctius Crispinus consul javaslatára Kr. e. 9-ben hozott lex Quinctia de aquaeductibus azt, aki a vízvezetéket szándékosan megfúrta, megrongálta, 100 000 sestertius összegű pénzbüntetéssel rendelte büntetni. A rongálónak emellett az eredeti állapotot is helyre kellett állítania. Ha az elkövető rabszolga volt, helyette a gazdáját lehetett felelősségre vonni. A törvény szövegét Frontinus szó szerint közli:
„Mindaz, aki ezen törvény meghozatala után a város felé vezetett közvizek medrét, a fedett vízfolyásokat, boltíveket, csöveket, medencéket és tavakat tudva, gonosz szándékkal megfúrja, megrongálja, fúrásukat vagy megrongálásukat előkészíti és rosszabbá teszi, hogy ezek a vizek ne tudjanak Róma városába eséssel befolyni vagy bevezettetni, és hogy Róma városában és azokban az épületekben, amelyek a városhoz tartoznak vagy tartozni fognak, s azokban a kertekben, majorokban és helyeken, amely kertek, majorok és helyek tulajdonosainak víz adatott vagy engedélyeztetett vagy engedélyeztetni fog, a víz ne folyjék, oda ne jusson, a vízmedencékbe és tavakba bevezethető ne legyen: az a római népnek 100 000 sesterciust legyen köteles adni. Aki pedig ezek közül valamit rosszhiszeműen csinált, legyen köteles mindent kifoltozni, kijavítani, helyreállítani, felépíteni, rendbe hozni, illetve (amit épített, azt) gyorsan lebontani... Ha valamit ezek közül szolga követett el, akkor annak ura adjon a népnek 100 000 sestertiust.”

Az állami vízvezetékekkel kapcsolatos császári rendeletek külön címet képeznek mind a Codex Theodosianus-ban, mind a Codex Iustinianus-ban. E constitutiók közül érdemes kiemelnünk Constantinus császár 330-ban kiadott rendeletét, mely azokat, akiknek a telkén állami vízvezeték haladt keresztül, felmentette a rendkívüli közterhek alól, de arra kötelezte őket, hogy rendszeresen tisztítsák a vízvezetéket. Azokat, akik ezt elmulasztották, telkük elkobzásával kellett büntetni. A rendelet megtiltotta, hogy a vízvezeték mellett 15 láb távolságon belül fákat ültessenek.

Néhány szót a szennyvízcsatornákról (cloacae) és a közfürdőkről (balneae publicae) is érdemes szólnunk. Ahogy Sztrabón írja, a rómaiak olyan csatornákat építettek, „amelyeken a város szennyvizét a Tiberisbe lehetett vezetni.”

A Cloaca Maxima építése az utolsó király, Tarquinius Superbus nevéhez fűződik; Livius szerint a földalatti csatornahálózatot az egész Város szemetének gyűjtőhelyéül szánták. A köztársaság korában a vízvezetékekhez hasonlóan a szennyvízcsatornák ügyeivel is a censorok foglalkoztak: ők kötöttek az állam nevében szerződéseket magánvállalkozókkal csatornák építése, illetve tisztítása céljából. Dio Cassius tudósítása szerint Agrippa Róma szennyvízcsatornáit a saját költségén kitisztíttatta. Az ifjabb Plinius egyik leveléből megtudhatjuk, hogy azoknak, akiket közmunkára (ad opera publica) ítéltek, többek között a csatornákat kellett tisztítaniuk.

Frontinus említést tesz arról, hogy egyes vízvezetékekből a vizet többek között közfürdőkbe vezették. A közfürdők vizének megfelelő fűtését és a fürdők takarítását az aedilis curulisek felügyelték. A belépő egy negyed as volt, ami jelentéktelen összegnek számított. Agrippa aedilisi hivatala időtartamára a fürdők használatát ingyenessé tette. Hadrianus megtiltotta, hogy a férfiak és a nők együtt fürödjenek, e tilalmat Marcus Aurelius megerősítette.
A közfürdőben bárki fürödhetett, e jog gyakorlásának akadályozása személysértésnek (iniuria) minősült. A rabszolgatartók gyakran szolgáikkal együtt mentek a fürdőbe. A fürdőket a császárok is szívesen látogatták, ahol együtt fürödtek a tömeggel. A késő császárkorban a közfürdők fűtése (calefactio thermarum) a polgárok közkötelezettségei (munera publica) közé tartozott.


Forrás: Sáry Pál: Vízjogi szabályok az ókori Rómában