logo

VIII December AD

A tenger és a tengerpart jogi helyzete

A római jog szabályai szerint a tenger (mare) és annak partja (litus maris) senki tulajdonában nem állt. A tenger és a tengerpart a természetjog (ius naturale) szerint mindenki számára közös dolognak (res communes omnium) minősült. A tengerpart addig terjedt, ameddig a legnagyobb téli ár (hibernus fluctus maximus) elért. A tengeren bárki szabadon hajózhatott (ius navigandi), halászhatott (ius piscandi). E jogok gyakorlásának akadályozása személysértésnek (iniuria) minősült.
Az ellen, aki a tengeren való hajózást vagy a tengerparton való kikötést gátolta, a praetor interdictumot bocsátott ki. A tengerben bárki építhetett hullámtörő gátat (moles), de csak úgy, hogy azzal másnak ne okozzon kárt. Kárt okozó gátépítés esetén interdictum kibocsátását lehetett kérni a praetortól.

A tengerben élő halak (pisces) uratlan dolgoknak (res nullius) minősültek, így azokon a ius gentium szerint bárki tulajdont szerezhetett foglalással (occupatio). A tengeren bárki cölöpházat építhetett, mely magántulajdont képezett. A tengerben keletkezett sziget (insula in mari nata) uratlannak, s így szabadon foglalhatónak minősült. A tengerparton található kavicsok (lapilli), drágakövek (gemmae) — mint uratlan dolgok — szintén foglalhatók voltak.

A halászok szabadon kivonhatták hálóikat a partra, s ott azokat száríthatták. A tengerparton bárki építhetett kunyhót (casa) magának, hogy abban meghúzódjék. Ilyenkor a kunyhón magántulajdon keletkezett, ami azonban megszűnt, ha az építmény összedőlt.



Forrás: Sáry Pál: Vízjogi szabályok az ókori Rómában