logo

VIII December AD

A közfolyókkal kapcsolatos szabályok

A római jog különbséget tett közfolyók (flumina publica) és magánfolyók (flumina privata) között. Ulpianus a következőket írja: „Egyes folyók állandóak (egész évben folynak), egyesek kiszáradók. (...) Egyes folyók (mindenki számára) közösek, egyesek nem. Cassius meghatározása szerint közfolyó az, amelyik állandó. Cassius e véleménye, melyet Celsus is helyesel, elfogadhatónak tűnik.”

A közfolyókat — a tengerhez és a tengerparthoz hasonlóan — bárki szabadon használhatta, azon tutajjal, csónakkal, hajóval közlekedhetett, abból halászhatott, vizéből meríthetett, annál állatait megitathatta. A közfolyóból azonban csak császári engedéllyel lehetett vizet vezetni.
A közfolyók partjait a tengerparthoz hasonlóan bárki használhatta, de a folyópart (litus fluminis) a tengerparttal ellentétben nem minősült uratlan dolognak. Ahogy Iustinianus Institutióiban olvashatjuk:
„A folyópartok közhasználata is a ius gentium-on alapul, mint magáé a folyóé: így tehát kikötni, hajóköteleket az ott növő fákhoz erősíteni, a rakományt kirakni mindenkinek épp annyira szabadságában áll, mint magán a folyón hajózni. Viszont a part tulajdonjoga azt illeti meg, kinek telkével összefügg, tehát a rajta nőtt fa is azé.”

A közfolyókkal kapcsolatos tulajdonváltozások főbb eseteit a iustinianusi tankönyv — Gaius szavait követve — így foglalja össze:
„Továbbá amit a folyó, mint hordalékát a földedhez növeszt, az a ius gentium értelmében a tiéd. A hordalék észrevehetetlen gyarapodás, és az tekinthető hordaléki növekedésnek, ami oly lassan gyarapszik, hogy nem tudod a pillanatonkénti gyarapodás mennyiségét megállapítani. Ha a folyam ereje telked egy részét elszakítja s a szomszédod földjéhez sodorja, nyilvánvaló, hogy az a tiéd marad. Természetesen, ha hosszabb időn át ott marad a szomszéd telkén, s a magával hozott fák abba a földbe is gyökeret eresztenek, ettől az időtől fogva úgy tekintendő, mint a szomszéd telkének gyarapodása. (...) De ha a folyóban keletkezik sziget — ami gyakrabban megesik akkor, ha a folyó közepén fekszik, azok osztozkodnak rajta, kik a folyó két oldalán parti telektulajdonosok, mégpedig birtokaiknak a folyó menti szélessége arányában. Ha az egyik parthoz van közelebb, csak az ez oldali parti birtokosoké lesz. Ha a folyó valahol két ágra szakad s később ismét egyesülve valakinek a földjét szigetként körülzárja, a föld azé marad, akié azelőtt volt. Ha a folyó természetes medrét teljesen elhagyja és másfelé tör utat magának, a régi meder azoké lesz — kinek-kinek földje a part menti szélesség arányában akik azon a partszakaszon parti tulajdonosok, az új meder pedig oly jogi megítélés alá esik, mint maga a folyó, azaz közhasználatú lesz. Ha pedig a folyó bizonyos idő multán régi medrébe visszatér, az új meder ismét a két parti földtulajdonosoké lesz. Egészen más dolog az, ha valakinek egész földjét elborítja az árvíz. A föld jellegét ugyanis az árvíz nem változtatja meg, s ezért ha a víz visszahúzódik, nyilvánvaló, hogy a telek azé marad, akié volt.”

Mindezt a Digesta alapján a következőkkel egészíthetjük ki. Ha a part menti telkek fix határokkal rendelkező telkek (agri limitati) voltak, a folyóban keletkezett sziget szabadon okkupálható volt. Ugyanígy, agri limitati esetében a kiszáradt vagy elhagyott folyómedret is okkupálni lehetett. A folyó, illetve a tenger kiáradásával kapcsolatban pedig Pomponius a következőket írja:

„Ha azt a telket, melynek haszonélvezői vagyunk, elönti a folyó vagy a tenger, a haszonélvezet megszűnik, mivel ilyen esetben maga a tulajdon is megszűnik: és még halászat által sem tarthatjuk meg a haszonélvezetet. De kimondták, hogy ha a víz ugyanolyan gyorsasággal el is vonul onnan, ahová jött, visszaáll a tulajdon és ugyanígy a haszonélvezet is helyreáll.”

A praetor a közfolyók használatának zavartalanságát interdictumokkal védte. Az egyik interdictum megtiltotta, hogy bárki olyan dolgot tegyen a közfolyón vagy annak partján, ami a hajózást hátráltatja (interdictum ne quid in flumine publico ripave eius fiat, quo peius navigetur). Ulpianus idézi a praetor szavait:
„Semmi olyat nem tehetsz a közfolyón vagy annak partján, és semmi olyat nem tehetsz a közfolyóba vagy annak partjára, ami a kikötést, a (parton való) közlekedést vagy a hajózást hátráltatja.” Ezt az interdictum prohibitorium-ot a praetor Ulpianus szerint egy interdictum restitutorium-mal egészítette ki: „Ha olyat teszel a közfolyón vagy annak partján, vagy olyat teszel a közfolyóba vagy annak partjára, ami a kikötést, a (parton való) közlekedést vagy a hajózást hátráltatja, helyre kell állítanod (az eredeti állapotot).”

Egy másik interdictum is biztosította a közfolyón való hajózás és a folyópart használatának szabadságát (interdictum ut in flumine publico navigare liceat). Ulpianus ennek a szövegét is közli: „Megtiltom, hogy erőszakkal gátoljanak bárkit abban, hogy a közfolyón hajóval vagy csónakkal közlekedjen, vagy hogy annak partján berakodjon vagy kirakodjon.” E szabályok közérdekből korlátozták a magántulajdonban álló folyóparti telkek tulajdonjogát.

Egy további interdictum megtiltotta, hogy a közfolyó folyását megváltoztassák ahhoz képest, ahogyan az a korábbi nyáron folyt (interdictum in flumine publico fiat, quo aliter aqua fluat, atque uti priore aestate fluxit). Ulpianus közlése szerint így szólt a praetor: „Megtiltom, hogy olyat tegyél a közfolyón vagy annak partján, vagy olyat tegyél a közfolyóba vagy annak partjára, ami miatt a víz másképpen fog folyni, mint ahogy a korábbi nyáron folyt.”
Az interdictum céljáról Ulpianus ezt írja: „A praetor ezzel az interdictummal arról gondoskodott, hogy a folyók ne száradjanak ki engedély nélküli levezetésük miatt, illetve hogy a meder megváltoztatása ne okozzon valamilyen kárt a szomszédoknak.” A praetor ezt a tiltó interdictumot is kiegészítette egy helyreállítást elrendelő interdictummal. Ulpianus a praetor e szavait is idézi: „Ha olyat tettél a közfolyón vagy annak partján, vagy olyat tettél a közfolyóba vagy annak partjára, ami miatt a víz másképpen folyik, mint ahogy a korábbi nyáron folyt, helyre kell állítanod (az eredeti állapotot).”

A folyóparti telkeket a praetor egy másik interdictummal is védte (interdictum de ripa munienda). Ulpianus szerint ebben az esetben így fogalmazott a praetor: „Megtiltom, hogy erőszakkal gátoljanak bárkit abban, hogy a közfolyón vagy annak partján munkálatot végezzen a part vagy a part menti telek védelme céljából, ha azzal a hajózást nem nehezíti...” A jogtudós hozzáteszi ehhez, hogy „a közfolyók partjainak javítása és megerősítése a leghasznosabb dolog.”

A római történetírók műveiben sok helyen olvashatunk árvízvédelmi intézkedésekről. Suetonius szerint Augustus „az árvíz megfékezésére kiszélesíttette és kitisztíttatta a Tiberis medrét, melyet régtől fogva eltömött a törmelék, és elkeskenyítettek az épületek kiszögellései.”
Kr. u. 15-ben a Tiberis elöntötte a főváros nagy részét: „a folytonos esőktől felduzzadt Tiberis elárasztotta a város sík részeit; visszahúzódását épületek és emberek pusztulása követte” írja Tacitus. Tiberius császár ekkor ad hoc jelleggel megbízott két senatort azzal a feladattal, hogy dolgozzanak ki egy javaslatot a hasonló bajok megelőzésére. A két senator (Ateius Capito és Lucus Arruntius) azt a javaslatot terjesztette a senatus elé, hogy a Tiberist tápláló folyókat térítsék el. A senatus üléséről Tacitus a következőképpen számol be:

„Meghallgatták a municipiumok és coloniák követségeit is; a florentiaiak azt kérték, hogy a Clanist, megszokott medréből kimozdítva, ne vigyék át az Arnus folyóba, mert ez vészt zúdítana rájuk. Ezzel egyetértve az interamnaiak azt fejtegették, hogy tönkremennek Italia legtermékenyebb mezői, ha a Nar folyó, melynek vizét csatornákba készültek szétágaztatni, esetleg kiönt. A reateiek sem hallgattak, hanem tiltakoztak a Velinus-tónak a Nar torkolatánál való elzárása ellen, hiszen akkor vize a környező földekre zúdulna. Nagyon jól gondoskodott a halandók dolgairól a természet, minden folyónak megszabta a maga torkolatát, a maga medrét, eredetét csakúgy, mint a végét. Tekintettel kell lenni a szövetségesek kultuszaira is, akik hazai folyóiknak szentélyeket, ligeteket és oltárokat szenteltek.
Nyilván maga a Tiberis sem akarná, hogy mellékvizeitől teljesen megfosztva csekélyebb dicsőséggel folyjék. Akár a községek kérése, akár a szabályozás nehézsége, vagy a babonás hit hatott oly erősen: csatlakoztak Cnaeus Piso véleményéhez, aki előadta, hogy semmit sem kell változtatni.”

A császár ezután egy állandó bizottságot hozott létre a Tiberis partjainak és medrének felügyeletére (curatores riparum et alvei Tiberis). Dio Cassius szerint az öt senatorból álló bizottságnak arról kellett gondoskodnia, „hogy a folyó ne áradjon ki télen, illetve ne apadjon ki nyáron, hanem mindig — amennyire lehetséges — azonos mennyiségben folyjon.”410
102-ben Traianus császár csatornát épített a Tiberis vizének levezetésére árvízvédelmi célból. Ennek ellenére 107-ben vagy 108-ban ismételten nagy árvíz volt Rómában és környékén: a Tiberis és az Anio egyaránt kilépett medréből. Az eseményekről az ifjabb Plinius így számol be egyik levelében:
„Mifelénk folyton zuhog az eső és egymást érik az árvizek. A Tiberis kilépett medréből, és öles hullámokban zúdul át az alacsonyabb töltések felett: bár vizéből sokat levezet a csatorna, amit oly előrelátóan építtetett a princeps, elönti a völgyeket, ott hömpölyög a mezőkön, s ahol síkföld volt, most a víz síkja látszik. (.) Az Anio, noha a világ legkedvesebb folyója., javarészt letarolta és elsodorta a tükrének árnyat adó lugasokat; dombokat mos alá., házakat dönt össze, aztán átcsap, átözönlik a romok felett is. Szemtanúk szerint, akiket kiemelkedőbb pontokon ért utol az ítéletidő, egy helyt luxustárgyak és pompás bútorok, másutt meg paraszti holmik, emitt ekék, ökrök és hajtóik, amott meg szétszórt és gazdátlanul maradt nyájak, köztük fatörzsek, épületgerendák és tetők sodródtak szanaszét egymás hegyén-hátán az árban.”

Az ilyen helyzetbe került, s vagyontárgyaik birtokát visszaszerezni akaró tulajdonosokat a praetor interdictummal védte. Ulpianus a következőket írja: „Trebatius elmondja, hogy amikor a Tiberis kiöntött és sokak számos dolgát mások épületeibe sodorta, a praetor interdictumot adott ki, megtiltva, hogy erőszakkal gátolják a tulajdonosokat a saját dolgaik elvitelében.”
A tartományi helytartók szintén védelemben részesítették azokat, akiknek a tulajdonjogát árvíz során megsértették. „Ha a folyó kiöntése a telek határait elmossa, és így az áradás alkalmat ad arra, hogy (egyesek) elfoglalják azokat a helyeket, melyekhez nincs joguk, a tartomány helytartója megparancsolja, hogy tartsák távol magukat attól, ami másé, és a tulajdonosoknak adják vissza azt, ami az övék, s egy földmérő jelölje ki a határokat” — írja Ulpianus.

A 161-ben vagy 162-ben pusztító árvízről a következőket olvashatjuk a Historia Augusta című császári életrajzgyűjteményben: „A császárok boldog nyugalmát megzavarta a Tiberis első áradása, amely a legsúlyosabb volt egész uralkodásuk alatt. Az árvíz következtében számos ház összedőlt, igen sok állat elpusztult, és pusztító éhínség keletkezett. Mindezeket a bajokat Marcus és Verus személyes beavatkozásukkal, gondos intézkedésekkel enyhítették.”

Az árvízkárosultak élelmiszerrel való ellátásáról Ammianus Marcellinus is említést tesz a 374-es árvízről beszámolva: „az Örök Városban Claudius praefectus alatt a Tiberis... a túlságos esőzések folytán kiáradt..., és csaknem mindent elborított. Víz alatt álltak a városnak azok a részei, amelyek az egyenletes síkságon terülnek el; csupán a hegyek és a magasabban levő háztömbök voltak védve a közvetlen veszélytől. Hogy az emberek, akik a magas vízállás miatt sehová sem tudtak eljutni, éhen ne pusztuljanak, csónakokon és dereglyéken vittek nekik bőven élelmiszereket.”


Forrás: Sáry Pál: Vízjogi szabályok az ókori Rómában