logo

XX Aprilis AD

Írásbeli szerződések

Az írásbeli szerződések kialakulása

A rómaiaknak gazdasági életük minden tranzakcióját pontosan fel kellett jegyezniük, hogy áruikkal, pénzükkel kalkulálni tudjanak, és vagyonukkal mindenkor el tudjanak számolni, ugyanis csak így volt elérhető a helyes vagyoni besorolás, vagyis a census jelentette a központi fogalmat a könyvelés célját tekintve. Ezen körülményekből eredt az elszámolások és könyvelések gyakorlatának szükségessége, amely nemcsak a hivatalnokok felé jelentett bejelentési kötelezettséget, hanem a hétköznapi gazdasági életben is hasznossá és nélkülözhetetlenné vált.

Megállapítható, hogy a római könyvvitel, fejlődési szakaszait tekintve ugyanazokon a fokozatokon haladt végig, mint a kereskedelmi fejlődés a maga egészét nézve, és a könyvvitel lépésről lépésre követte a gazdaság fejlődését, így minden újítás egy kereskedelmi kihívásra adott válasznak tekinthető.
Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a rómaiak „virtuóz” jogalkalmazási technikája ugyanúgy lépést tudott tartani a változó gazdasági körülményekkel, amely nagyrészt a rómaiak velük született jogtudatával, és a minden területre kiterjedő szabályozási igényükkel magyarázható. Ennek eredményeként a könyvviteli módok fejlődése a kötelmi jog fogalmainak gazdagodását is előidézte, gyakran új jogintézményeket teremtve.

Bár nem sok az, amit a régi írásokból és művekből kiolvashatunk, de arra elég, hogy megcsodáljuk a régi rómaiak könyvelési kötelezettségeikhez való hozzáállását, és azt a kifinomult jogi érzéket, amellyel a könyvvitelt felhasználva kifejlesztették az írásbeli szerződéseket. Az írásbeli szerződések a házi könyvek vezetésének szokásából fejlődtek ki, amelyek görög hatásra honosodtak meg, feltehetően elsőként Itália déli részein.

A köztársaság utolsó századaira már általános szokássá vált, hogy a módosabb római polgárok a vagyonkezelés és háztartás körébe eső fontosabb dolgokról házikönyveket vezettek:

a) libellus familiae: amely tulajdonképpen egy vagyonleltár volt, mely az egyes vagyontárgyak (aktívák és passzívák) felsorolását tartalmazta elkülönített rovatok szerint.

b) adversaria: olyan napló, melybe napi bevételeiket, folyó kiadásaikat jegyezték fel és ide kerültek az üzletkötések előjegyzései is.

c) codex accepti et expensi, azaz a főkönyv: a vagyon minden változását, az adversariából ide vezették át, mely tulajdonképpen egy időszakonkénti átkönyvelés volt, többnyire havonta történt, célja, hogy vagyonuk mindenkori állapotáról tájékozódni tudjanak. Tehát míg az adversaria egy ideiglenes feljegyzés volt, a codex accepti et expensi egy végleges pénztárkönyvként szolgált.

d) kalendárium: kamatozó kintlévőségeik nyilvántartására a szolgált, melybe feljegyezték a kamatra kihelyezett pénzösszegeket és a kamathatáridőket.

e) codex rationum: a bankárok vezették a fenti könyvek mellett, mely lényegében véve a bankforgalmat tükröző főkönyv volt az ügyfelek folyószámláinak kezelésére.

A könyvelési folyamatban a codex accepti et expensinek sajátos helye volt: ez a páter familias saját kezűleg vezetett olyan összvagyoni állapotot követő „regisztere” volt, amelybe többnyire havonta jegyezték át a szolgák és prokurátorok által kezelt, egymással össze nem függő egyes feljegyzések adversariak tartalmát, és időrendi sorrendben tartalmazta a páter familias bevételeit, kiadásait, követeléseit és tartozásait. Elnevezése is ezt mutatja: az accepti pénzbevételt, az expensi pedig kiadást jelent, tehát ez egy pénztárkönyv.

A codex eredetére vonatkozó kérdések a legelfogadhatóbb feltételezés szerint köztársaságkori census ad magyarázatot, a codex ezzel állt szoros összefüggésben. Eredetileg ez csak egy olyan leltár volt, amelyet azért állított össze a páter familias, hogy pontosan meg tudja számolni vagyona alapján fizetendő adóját.
A codex használata a követelések és tartozások tekintetében is elengedhetetlen volt, hiszen valahol nyomot kellett, hogy hagyjanak az ilyen aktívák és passzívák. Ahogyan a könyvvezetésben, úgy az írásbeli szerződések kialakulásánál is a codex accepti et expensi jut kulcsfontosságú szerephez.

A főkönyveknek kezdetben, még az írásbeli szerződések elterjedése előtt abban állt a jelentőségük, hogy igazán kézzelfoghatóak voltak. Ha például valaki egy kölcsönből kifolyólag pénzzel tartozott, egy esetleges jogvitában a hitelezőnek kellett bizonyítani a pénz kifizetését ha az adós nem akart fizetni. Ha a kölcsönt bejegyezték a főkönyvbe, a hitelező könnyebben tudott bizonyítani, a kötelem alapja viszont nem a könyvbejegyzés, hanem a pénz lefizetése volt (pecunia numerata).
Megállapítható, hogy az adós ugyan kötve van a bejegyzéshez, mégsem áll írásbeli kötelemben a főkönyv tulajdonosával, a főkönyv a könnyebb bizonyítást szolgálja. ROBY nagyon szemléletes példát hoz, amikor azt mondja, hogy a szélkakas segítségével ugyan könnyebben megállapíthatjuk a szélirányt, mégsem a szélkakas kelti a szelet. Ugyanígy, példánkban nem a főkönyvi bejegyzés létesíti a kötelmet, ezek függetlenek egymástól.


Az írásbeli szerződések létrehozatala

E körben lássuk elsőként azt, hogy századunk kutatásai milyen eredményekkel szolgáltak az írásbeli szerződések létrehozása, alkalmazása és jellemzői tekintetében. SELB szerint a klasszikus szerzőket a herculaneumi táblák győzték meg arról, hogy a korai köztársaság idején már léteztek írásbeli szerződések, hellenikus bankügyletek nyomán.

Az írásbeli kötelem alapítása úgy történt, hogy a hitelező - az adóssal való megállapodás szerint és az adós könyveibe történt szimmetrikus beírással együtt - bejegyzett a könyve kiadási oldalára (expensum) egy olyan tételt, melyet a valóságban nem adott ki. Hogy a hitelező ezt megtehesse anélkül, hogy a könyv egyensúlyát félrebillentené, beírta ugyanazt az összeget az acceptum oldalra fiktív bevételként, de ez nem vonja maga után a tetszés szerinti alapokból keletkező tartozások megszűnését, „csak” a szóbeli kötelem megszűnéséhez vezet.
Tehát az írásbeli szerződés azzal létesül, hogy a hitelező a maga követelési lapjára (expensi latum), az adós pedig a maga teherlapjára (accepti latum) úja fel a közös megegyezéssel kialakult különféle jogalapokon támadt követeléseket (pl. vételárként, bérként). Mivel a kötelemalapítás lényegében véve átírás (transscriptio), a létrejött követelés neve: nőmén transscriptitium, vagyis könyvtartozás.

Ezen könyvelési konstrukció további előnye, hogy a főkönyvek segítségével egy eredendően új kötelmet is lehet létesíteni, ez a cselekmény pedig az expensilatio. Ezzel a felek egy peresíthetetlen, tehát jogilag nem létező követelést (pl. formátlan ajándék - ill. hozományígéretet) tesznek peresíthetővé oly módon, hogy azt eleve könyvtartozásként hozzák létre.



Forrás: Babják Ildikó - Könyvelési szokások és a litterál-szerződések kapcsolata a Római köztársaság korában