logo

XX Aprilis AD

Az írásbeli szerződések megjelenési formái

Transscriptio a re inpersonam

Ebben az esetben a hitelező az adós terhére könyveli el kiadásként azt az összeget, mellyel neki az valamely jogalapból kifolyólag már amúgy is tartozik, és elkönyveli egyszersmind bevételként is, mintha a régi jogalapon járó követelést megkapta volna.
SZEMÉLYI úgy fogalmaz, hogy akkor beszélünk transscriptio a re in personamxól, ha a hitelező valamely címen, pl. vételhátralék címén fennálló követelését vezeti be a könyvébe olyképp, hogy azt a bevételek rovatában kiegyenlítettnek tünteti fel, és ugyanakkor ugyanolyan összeget ír a kiadások közé adósa terhére. Tehát a bejegyzett összeget credita pecunianék, vagyis olyannak tüntetik fel, mintha azt tényleg leolvasva átadták volna.

SAVIGNY felismerése szerint, az ókori rómaiak egy fikcióval dolgoztak, mely alapján azt színlelték, hogy az adós egy más jogalapból származó adósságát kifizeti a hitelezőnek, és ez pedig az adósnak ugyanezt az összeget most creditemként adja oda, annak ellenére, hogy a valóságban nem történik pénzmozgás.
Mindez persze az érdekelt felek megegyezése alapján történt. Fontosnak tartom kiemelni, hogy itt az adós személye ugyanaz marad, (ellentétben a transscriptio a persona in personammsk) a tartozási alap változik meg.

Tegyük fel, hogy Titius eladta a lovát Semproniusnak, a vételárat (100 sestertius) pedig hitelezi neki. Titius ilyenkor beíija főkönyve bevételi oldalára, hogy adásvételből 100-at kap Semproniustól, holott még nem kapott semmit, ugyanakkor beírta a kiadási oldalra, hogy 100-at adott Semproniusnak, holott nem adott ki semmit.
Hasonló bejegyzések történtek, természetesen megfordított értelembe, az adós, vagyis ez esetben Sempronius könyvébe. Ezzel létrejött egy kötelem a beírás alapján. Az adásvételi causa megszüntetésével most már csupán a beíráson alapuló kötelem áll fenn, így a hitelbe adott jószág vételára könyvadóssággá, stricti iuris negotiummá alakult át.


Transsriptio a persona in personam


Az előző vázlatpontban említett esetben a tartozási alap változott meg, az adós személye azonban ugyanaz maradt. A transscriptio ezen, második formájánál pont az a lényeg, hogy az adós személye változik meg.
A főkönyvbe való bejegyzés kellő megegyezés alapján olyan személy terhére is megtörténhetett, aki maga nem volt adós, hanem másnak az adósságát vállalta át. A hitelező a más tartozását átvállalni kész új adósának könyvtartozásaként könyveli el azt az összeget, mellyel neki régi adósa valamely jogviszonyból kifolyólag tartozik. A hitelező itt azt jegyzi be, mintha a követelést a régi adóstól megkapta, az új adósnak pedig kiadta volna.

Vegyük azt az esetet, hogy Titius, a hitelező nem akar további haladékot adni Semproniusnak, késedelmes adósának, de hitelezne Maeviusnak, az adós barátjának. A megállapodás szerint Titius beírja az összeget Sempronius hitelegyenlegébe és lezárja vele az ügyletet, és ugyanezt az összeget felírja Mevius tartozásaként. így Sempronius szabadul a kötelemből és Maevius lesz az írásbeli kötelezettje Titiusnak.


A transscriptiók jelentősége

A transscriptio a re in personam segítségével nemcsak már fennálló kötelmeket lehetett litterálobligációvá alakítani, hanem egészen új kötelmet is lehetett létesíteni, például ajándék, vagy hozomány céljából. Az írásbeli szerződések más eredményeket is szültek. Az effajta kötelemalapításnak az adott különös jelentőséget, hogy távollevő felek között is (inter absentes) lehetséges lett a kötelem alapítás. Ugyanis ekkor a szóbeli kötelmek használhatatlanok voltak, így gyakran a transscriptio volt a kötelemalapítás egyetlen módja. Itt azokra az időkre kell gondolni, amikor a reál- és konszenzuál kontraktusok még ismeretlenek voltak.
ROBY Theophilusra hivatkozva azt állítja, hogy kezdetben az írásbeli szerződéseket a stipulatiók pontos, meghatározott kérdései és feleletei mintájára kötötték. Ebből következően úgy gondolom, a stipulatióból eredő alakszerűség az írásba foglalás elterjedésével összekapcsolódva megfelelő alapot tudott teremtem a közhiteinek. Ez az írásbeli szerződések legalább olyan jelentős előnye, mint a távollevők közti szerződéskötés adta szélesebb lehetőségek biztosítása.

A bemutatott főkönyvi alakiságok jól tájékoztatnak arról, hogy milyen főkönyveket tartottak közhitelesnek, de érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az adósok nem mindig használtak főkönyvet, vagy nem teljes főkönyveket használtak. Természetesen a hitelezők nagyobb bizalommal fordultak azon adósok felé, akik legalább olyan teljes és precíz könyvvitelt végeztek, mint ők maguk, ugyanis jogosan tarthattak egyes adósok hanyagságától, tisztességtelenségétől.
ROBY a transscriptio további előnyének tartja, hogy lehetővé vált a korábban ismeretlen novatio. Bár ez a kifejezés nem fedi teljesen a valóságos eseményeket, mégis bizonyos esetekben újításként hatottak, vagyis megszüntették az előző kauzális kötelmet és egy új absztrakt kötelmet létesítettek. Transscriptio a re in personam esetén a bejegyzés azért nováló hatású, mert a régi adós kötelezettsége alól szabadul, a transscriptio eredménye a tartozásátvállalás, ha azonban a régi adós tartozása nem könyvtartozás volt, egyúttal nováló hatása is volt.


Az írásbeli szerződések peresítése

Az írásbeli szerződés alapján egyoldalú stricti iuris kötelem keletkezik, mely mindig határozott pénzösszegre (certa pecunia) szól. Az írásbeli szerződések újabb előnyének lehet tekinteni, hogy az adósi és hitelezői igények mérlegelése, és a viszont-keresetekkel való pereskedés helyett itt mindkét fél (de különösen a hitelező) érdekében csak egyféle igény, egyféle kereset van a meghatározott pénzösszeg megszerzésére. A jog akkoriban úgy kezelte a könyvbejegyzésekkel kapcsolatos pereket, mintha pénzkölcsönt peresítenének, így az írásbeli szerződések keresete is condictio certae creditae pecuniae lett.
KASER szerint azért ugyanazt a keresetet alkalmazták, mert az írásbeli szerződések fiktív pénzkifizetéseken alapultak. Éppen a peresítés lehetősége volt az, ami az írásbeli szerződések kialakulásánál domináns volt, hiszen a felek az expensilatióval egy peresíthetetlen követelést peresíthetővé tudtak tenni azzal, hogy bejegyzéseket tettek a főkönyvekbe, és mivel ezáltal stricti iuris kötelem keletkezik, mint formális jogügyletet szigorú jogvédelemben részesítették.
Előfordult azonban, hogy nem a felek formátlan, írásba foglalt megegyezésével volt a probléma. Bár erről kevés információnk van, valószínűleg általános jelenség volt, hogy fondorlatos módon használták ki a könyvbejegyzések nyújtotta előnyöket. A rómaiak ezen intézményt például a színlelt ügyletek bejegyzésére használták fel, vagy úgy „hozták rendbe” könyveiket, hogy az igazi könyvelések „csak” átjegyzésként jelenjenek meg. ROBY szerint az írásbeli szerződések eredeti bejegyzését vélelmezték, de az eredetiség nem mindig létezett.

VALERIUS MAXIMUS révén ismerünk egy olyan történetet, amely épp egy ilyen esetről szól. CICERO egyik unokabátyja, C. Visellius Varró, amikor nagyon megbetegedett, tekintettel közelgő halálára, 300.00 sestertiust akart szeretőjének, a szép Otaciliának juttatni, akit egyébként Inventius Laterensis feleségeként ismertek. Ehhez azonban nem a legatum formáját választotta, hanem debitumnek álcázta az összeget, tehát Varró megengedte, hogy Otacilia őt könyvbejegyzés útján 300.000 sestertiussal az adósává tegye.
Célja az volt, hogy ha ő meghal, Otacilia keresetet indíthasson azért, hogy megkapja ezt az összeget az örökségből. Ez tulajdonképpen egy könyvbejegyzéssel véghezvitt, írásbeli szerződést keletkeztető mortis causa donatio volt, bár erről egy szót sem szólnak a források.

Otacilia legnagyobb sajnálatára Varró felépült és az asszony beperelte a pénzért. A híres jogász, C. Aquilius volt a bíró, és a szavazóbírák között is volt néhány befolyásos személyiség, akik információikra támaszkodva elutasították Otacilia keresetét. Ha ez a jogeset azután került volna elő, amikor már alkalmazni lehet az exceptio dolil, a bírói döntést könnyű lenne megérteni, ugyanis ez a kifogás biztosította volna az igazságos döntést.
Az adomány becstelen alapja egyértelműen igazolva lenne, mert ellenkezik a lex Cincia és a mortis causa donatio szabályaival. Valerius Maximus arra is rámutat, hogy kifelé az örökösök felé (ül. velük szemben) nem úgy néz ki, mintha Varró ingyenesen juttatna Otaciliának, hanem úgy, mintha egy tartozását fizetné vissza az asszonynak. Ez a megegyezés azzal a nyilvánvaló céllal jött létre, hogy a tisztán üzleti kapcsolat látszatát megőrizve biztosítsa egy olyan (természetesen csak színlelt) kölcsön visszafizetését, amelyet egy kényszerű stipulatioval alapoztak meg.


Az írásbeli szerződések és a codex kapcsolata

Ahogyan az már kiderült, az írásbeli szerződéseket a codex segítségével hozták létre, ezért az írásbeli szerződéseket csak a könyvvitellel együtt lehet megvizsgálni. Az írásbeli szerződések kutatásakor felmerülő problémák azzal szélesedtek ki, hogy maga a codex ül. a codex vezetése jóval rejtélyesebb, mint maguk az írásbeli szerződések, ugyanis nincs pontos tudomásunk arról, hogy milyenek is voltak ezek valójában.
Csak annyi bizonyos, hogy valamilyen összefüggésben álltak a páter familias könyvvitelével. Hogy pontosan milyen célokat szolgált, milyen körülmények között jött létre és miért tűnt el a gyakorlatból, a korabeli források hiánya miatt nem tudjuk. Egyetlen példány sem maradt ránk ezekből a főkönyvekből, a kivételt talán a Herculaneumból származó „Petrefakts” jelenthet, amelyről ARANGIO-RUIZ számolt be elsőként. Tehát érthető módon a codexek kérdése legalább annyira nyugtalanítja a kutatókat, mint az írásbeli szerződések.

A római könyvvitel megértéséhez lényeges azt a körülményt is tekintetbe venni, bár az irodalomban e kérdéssel csak ritkán találkozunk, hogy a köztársasági kor közepe óta, ill. azon idők óta, amikor PLAUTUS először adott hírt a könyvvitel lényegéről, a vagyonkezelés és üzletvezetés többnyire rabszolgák és prokurátorok kezében volt.

A jómódú polgárok háztartásában élő rabszolgák számának növekedése azt az áttörést hozta, hogy a vagyonkezelés egyre specializálódó részterületei különböző, sajátos felelőséggel felruházott, képzett rabszolgák kezébe került. Ez viszont szükségessé tette az ellenőrzési rendszer kiépítését, azért, hogy minden egyes ilyen rabszolga tevékenysége felülbírálható legyen. Ahol nem volt elegendő a házi intéző vagy az úr saját, direkt felügyelete, ott elkezdték az ún. elszámolásokat, a rationesl használni.

Ahogy a klasszikus kor forrásaiból kiderült, a dominus, az úr, bizonyos időközönként megvizsgálta ezen elszámolásokat és subscriptióval ismerte el azok helyességét. A nagyobb háztartásokban feltehetően a rationes ilyen felülvizsgálatát az ún. dispensatona ruházták át, aki ennek eredményeit saját elszámolásába jegyezte fel, majd egy háztartási „össz-számadás” formájában teijesztette dominusa elé.
Minél nagyobb és szerteágazóbb volt egy vagyon, annál teijedelmesebb és ezért áttekinthetetlenebb kellett, hogy legyen a könyvvitel ezen módja. Ilyen esetekben a mindennapok gyakorlata oda vezetett, hogy az egyes elszámolások eredményeit elkülönítetten összefoglalják, így korlátozhatták az aprólékos, kisebb volumenű elszámolások tömegét. E módszerrel követték nyomon a vagyoni helyzet változásait, vagy folyamatosan hiteles leltárt állíthattak össze, mindezt úgy, hogy a korlátozások ellenére a valós vagyoni állapot változatlan maradt.


Forrás: Babják Ildikó - Könyvelési szokások és a litterál-szerződések kapcsolata a Római köztársaság korában