logo

XX Aprilis AD

Az antik könyvvitel alapjai - az írásbeli szerződések külső formája

A felhasznált alapanyagok

Jelen fejezet főként SCHUBART század eleji művén alapul, mely az ókori görög és római írásbeliséggel foglalkozik.

A rómaiak által legkorábban megismert írásra használt anyag, amelyet a görögök is használtak és valószínűleg a hettitáktól vettek át a fabula (cera, ill. fabula cerate-ként is említik), ami tulajdonképpen egy négyszög alakú megemelt peremű fatábla, melynek keretei közé viaszhoz hasonló anyagot öntöttek. A táblák nagysága 14x12 cm-től 27,5 x 23,5 cm között változott. A táblákra hegyezett fémrudacskákkal (stílus) írtak (pontosabban véstek), melynek másik végével ki is törölhették az írásjeleket.

Általában a két vagy több fatáblát kapcsokkal vagy lyukakba fűzött szalagokkal kapcsoltak össze a hosszabbik oldalak mentén, és az így kialakult „könyveket” diptychonnak, triptychonnak vagy polyptychonnak nevezték.
Általában a belső oldalakra írták a szöveget, le is pecsételték, így próbálva megakadályozni a hamisítást. Gyakran előfordult, hogy a szó szerinti szöveget a külső oldalra is rávezették és ezt „kettős” (dupla) okiratnak nevezték. A táblák természetéből adódóan az oldalak száma csak ésszerű határok között mozoghatott, és sehol nem találni arra példát, hogy tíz táblánál többet összefűztek volna az említett módszerekkel.

A rómaiak az összekapcsolt táblákat „codexnek” vagy egyszerűen „tabulae”-nak nevezték. Az etruszkok idejéből származó oszlopokon, domborműveken gyakran ábrázolt codex arra mutat rá, hogy nemcsak a görögöknél, hanem Rómában is már a korai időkben is ismert volt e fogalom.
Annak ellenére, hogy a viaszostáblák használata a Kr.e. VI. századig is visszanyúlik, arról, hogy összefűzött pergamenlapok (membranae) is szolgáltak codexül egy Kr.e. I. századból származó forrás tanúskodik, amelyről SCHUBART szerint Asconius beszámolója alapján van tudomásunk.

A Kr.e. 52-ben meggyilkolt Publius Clodius után maradt feljegyzések pergamenkódex („codices librariorum”) formájában maradtak az utókorra. SCHUBART szerint akkoriban még nem volt általánosan elterjedt az a szokás, hogy a pergameneket a viaszostáblák mintájára codexként kapcsolják össze, csupán a költők, drámaírók és jogtanítók körében találkozunk ezzel.
Bár a pergamenkódexek a Kr.e. I. században megjelentek, még a következő évszázadban sem vált használatuk általánossá. A még mindig széles körben használatos viaszostáblák mellett a pergamenkódexek „csak” jegyzetfüzetekül szolgáltak, mígnem lassan kezdtek megmutatkozni a lapok nyújtotta előnyök: a pergamenfüzetek sokkal kézenfekvőbbnek bizonyultak és a hosszú összefüggő szövegek akár feltekerve is könnyebben tárolhatók voltak. A Kr.u. III. századra a pergamenkódexek használata teljesen elterjedt és lassan feltűntek a papiruszkódexek is, amelyeket papiruszlapokból kapcsoltak össze könyvekké.

Azt is SCHUBART kutatásai alapján tudjuk, hogy a papiruszra általában a charta kifejezést használták, és mint írásra való anyagot tekercs vagy könyv (volumen) formájában tárolták. A papirusztekercseket ugyanúgy, mint a viaszostáblákat elszámolásokra, leltározásokra is használták. KÜBLER vizsgálatai azt mutatják, hogy pergamenből és papiruszból készített ún. librik mellett egészen a Kr.u. II. század végéig a „tekercs formát öltő” könyvek voltak általánosan használatosak.

A „membranae” kifejezés pedig, amelyet a források a Kr.u. I. század második felében kezdenek emlegetni, füzetszerűen összekapcsolt pergamenlapokat jelentett, de csak esetlegesen használt jegyzetfüzetként jelent meg a gyakorlatban, és még nem tekinthető codexnek.


Az írásbeli szerződések eltűnése a gyakorlatból

Ahogyan az a herculaneumi táblák alapján kiderült, a Vezúv kitörésének idején (Kr. u. 79.) még mindig használták az írásbeli szerződéseket, bár a főkönyvek használatával együtt a klasszikus kor vége felé már kihalóban voltak. Csak a bankárság körében tartotta fenn magát hosszabb ideig, de ahogy THILO-tól megtudjuk, a bankárok azon kiváltsága, hogy rendesen vezetett könyveik (rationes) a törvény előtt „kiváló” hitelességgel rendelkeznek, a könyveknek csak a bizonyító és nem a kötelemalapító erejére értendő.
BEIGEL szerint a „kötelemalapítás”, vagyis az expensilatio a bankárok köreiben ius speciale-ként jelent meg, és míg a birodalom nyugati felében a „polgári életben” teljesen felhagytak a codex accepti et expensi alkalmazásával, addig ugyanezt a bankárok továbbra is használták, és segítségével ugyanúgy alkalmazták az expensilatiot, transscriptiót, mint korábban, és könyveik ugyanolyan bizonyító erővel rendelkeztek, mint a jogintézmény virágzása idején.
A birodalom keleti felében viszont, az erősödő hellenikus hatás következtében, amely az egyszerűbb ügyleti formáknak kedvezett, nem nézték már annyira a szerződések létrejöttének körülményeit, mint a klasszikus időkben. Az írásbeli szerződések helyébe lejegyzett, okiratba foglalt stipulatio lépett.
KASER szerint nemcsak a lejegyzett stipulatio vált az írásbeli szerződések helyett általánossá, hanem az addig csak a peregrinusok okiratainak számító cheirographum és syngrapha is egyre inkább elteijedt .

Végül érdemes megemlíteni, hogyan alakult a gyakorlatból eltűnő írásbeli szerződések sorsa a jusztiniánuszi jogban. Míg a klasszikus korban az okiratok kiállításától számított 5 éven belül lehetett ezek tartalmát megtámadni, addig ezt Justinianus csak 2 éven belül engedte meg, bár minden forrás azt állítja, hogy nála már nem lehet az írásbeli szerződések alkalmazásáról beszélni.
Csak miután eltelt a 2 év, aztán válik az írásbeli nyilatkozat kötelező erejűvé, és csak emiatt sorolják Justinianus Institutiói a kötelemalapító tényállások közé. Az írásbeli szerződéssel kapcsolatos fragmentumokat végül Justinianus mellőzte és a rá vonatkozó szövegeket vagy nem vette fel a kompillációba, vagy átalakította.


Forrás: Babják Ildikó - Könyvelési szokások és a litterál-szerződések kapcsolata a Római köztársaság korában