logo

V Sextilis AD

Az ármeghatározás jogkövetkezményei

Az ármeghatározás tárgyalása során nem mellőzhető az adásvétel perfektuálódásának, azaz mint kötelmi jogviszony hiánytalan megvalósulása, illetve ezzel összefüggésben a veszélyátszállás kérdésének vizsgálata sem, hiszen amíg nem teljesül a határozott ár kívánalma, az ügylet egyik lényeges alkatrésze hiányában nem beszélhetünk emptio perfectaról és így nem száll át a veszély sem a vevőre. Tovább növeli a pretium szerepét e téma kapcsán az is, hogy a veszélyviselés az adásvételnél éppen vételár-fizetési kockázatként jelenik meg: a periculum viselésére kötelezettnek annak ellenére ki kell fizetnie, illetve vissza kell szolgáltatnia a vételárat, hogy az áru megsemmisülése, illetve megrongálódása egyik félnek sem róható fel.
A vételár meghatározottsága, az ügylet perfektuálódása és a veszélyátszállás kapcsolata a legszemléletesebben talán az ún. emptio ad mensuram esetében mutatható be. Ha ugyanis a merxet helyettesíthető dolgok pl. gabona, bor, olaj képezik, melyek súly, szám, mérték szerint vannak meghatározva, a felek előtt két lehetőség áll: megállapíthatják a pretiumot átalányárként, összárként, de akár az áru lemérésére alkalmas mértékegységben is, azaz egységárként, darabárként.


Gaius D. 18. 1. 35. 5:
In his quae pondere numero mensurave constant, veluti frumento vino oleo argento, modo ea servantur quae in ceteris, ut simul atque de pretio convenerit, videatur perfecta venditio, modo ut, etiamsi de pretio convenerit, non tamen aliter videatur perfecta venditio, quam si admensa adpensa adnumeratave sint. Nam si omne vinum vel oleum vel frumentum vel argentum quantumcumque esset uno pretio venierit, idem iuris est quod in ceteris rebus. Quod si vinum ita venierit, ut in singulas amphoras, item oleum, ut in singulos metretas, item frumentum, ut in singulos modios, item argentum, ut in singulas libras certum pretium diceretur, quaeritur, quando videatur emptio perfici. Quod similiter scilicet quaeritur et de his, quae numero constant, si pro numero corporum pretium fuerit statutum. Sabinus et Cassius tunc perfici emptionem existimant, cum adnumerata admensa adpensave sint, quia venditio quasi sub hac condicione videtur fieri, ut in singulos metretas aut in singulos modios quos quasve admensus eris, aut in singulas libras quas adpenderis, aut in singula corpora quae adnumeraveris.


„Azon dolgok esetén, amelyek súly, szám, mérték szerint vannak meghatározva, mint például gabona, bor, olaj, vagy ezüst, vagy ugyanaz érvényes, mint másoknál, hogy amint megegyeztek a vételár felől, az adásvétel perfektnek tekintendő. Vagy ellenkezőleg, habár megegyeztek az árban, az adásvétel mégsem tekinthető perfektnek addig, amíg a lemérést, kimérést vagy a leszámolást el nem végzik. Ha ugyanis az összes bort, olajat, gabonát vagy ezüstöt, akármennyi is az, átalányáron adták el, ugyanaz a szabály érvényes, ami az egyéb dolgoknál. Ha azonban a bort úgy adták el, hogy az árát amphoránként, az olajét mérőnként és az ezüstét fontonként határozták meg, kérdés, hogy mikor kell az adásvételt perfektnek tekinteni. Hasonlóképp vetődik fel a kérdés azoknál a dolgoknál, amelyeket leszámolnak, ha a vételárat darabonként határozták meg. Sabinus és Cassius szerint az adásvétel akkor perfekt, amikor megtörtént a leszámolás, kimérés, lemérés, mert az adásvétel mintegy azzal a feltétellel megkötöttnek látszik, hogy minden egyes mérőre, amit lemérsz, vagy minden egyes fontra, amit kimérsz, vagy minden egyes darabra, amit leszámolsz.”


Az idézett fragmentumban a szabiniánus Gaius kézenfekvően csak Sabinus és Cassius véleményét megemlítve, arról ír, miszerint ha a szerződő partnerek a vételárat a szolgáltatandó dolog mennyisége vagy darabszáma szerint állapították meg pl. a borét amphoránként, az olajét mérőnként -, addig, amíg ez a mennyiség vagy darabszám nem meghatározott, nem beszélhetünk emptio perfectaról.
A veszélyviselés szempontjából ez azt jelenti tehát, hogy átalányáron történő értékesítés esetén az ügylet a megegyezéssel perfektuálódott és ezzel átszállt a veszély a vevőre, ha viszont egységárban állapodtak meg a felek, azaz darabonként, hordónként stb. történt az ármeghatározás, a veszélyt a lemérésig, leszámolásig az eladó viselte, hiszen eddig az időpontig nem perfektuálódott az adásvétel.

A szakirodalomban eltérő nézeteket találunk a tekintetben, hogy a vételár megállapításához szükséges lemérés dogmatikailag az ügylet felfüggesztő feltételének minősül-e? Wolfgang Ernst azt hangsúlyozza, hogy emptio ad mensuram esetén a pretium meghatározásához szükséges lemérést, szemben azzal, ahogy azt a romanisztikában elterjedt álláspont szerint Sabinus és Cassius képviselte, dogmatikailag nem tekinthetjük az ügylet felfüggesztő feltételének, csupán arról van szó, hogy ezesetben a veszélyviselés időpontja kitolódik a mensura ill. az ezt követő traditio megtörténtéig.
Bessenyő András álláspontja szerint márcsak azért sem tekinthetjük a mensurát dogmatikailag felfüggesztő feltételnek, mert az eladó jelen esetben nem tartózkodni köteles a lemérés megakadályozásától, épp ellenkezőleg, a vevő együttműködése mellett el kell végeznie azt. Márpedig egy condicio suspensiva bekövetkezését egyik fél sem köteles előidézni, épp ellenkezőleg, köteles tartózkodni annak megakadályozásától. Jakab Éva arra hívja fel a figyelmet, hogy számos más, e kérdéskört interpretáló fragmentummal szemben egyedül Gaius az, aki az árklauzulát összekapcsolja az ügyleti feltétel és ezzel együtt a perfecta emptione tanával.

Az egymásnak gyakorta ellentmondó irodalmi álláspontok „sűrűjében” mindenesetre konklúzióként annyi megállapítható, hogy a mensurat akár condicio suspensivanak tekintjük, akár nem, a gyakorlati eredmény mindkét esetben ugyanaz. Ha a felek átalányárban állapodtak meg, és így nincs szükség a lemérésre, a veszély nyomban átszáll a vevőre vagy azért, mert felfüggesztő feltétel, mint az ügylet esetleges alkatrésze hiányában elfogadjuk az azonnali perfektuálódás és az ennek következtében megvalósuló periculum-átszállás tételét, vagy azért, mert ilyenkor a vételár, mint lényeges alkatrész megállapításához nem szükségeltetik a lemérés, és így nincs akadálya az azonnali veszélyátszállásnak.
Ha viszont egységáron történik az értékesítés, a lemérésig az eladó viseli a veszélyt akár azért, mert úgy tekintjük, hogy a mensura mint felfüggesztő feltétel bekövetkezésével lett csak perfekt az ügylet, akár azért, mert a veszélyátszállás időpontját kitoljuk a vételár, mint lényeges alkatrész megállapításához szükséges lemérés időpontjáig.

Úgyszintén jól szemlélteti az ármegállapítás és a veszélyátszállás kapcsolatát, egyben a vételárnak, pontosabban a pénzbeli ellenszolgáltatás meghatározási módjának az adásvétel és a bérlet elhatárolásában játszott szerepét is kiemeli a következő ulpaniusi eset az adásvétel és a dologbérlet határairól.


Ulpianus D. 19. 5. 20. 1:
Item apud Melam quaeritur, si mulas tibi dedero ut experiaris et, si placuissent, emeres, si displicuissent, ut in dies singulos aliquid praestares, deinde mulae a grassatoribus fuerint ablatae intra dies experimenti, quid esset praestandum, utrum pretium et merces an merces tantum. Et ait Mela interesse, utrum emptio iam contracta an futura, ut, si facta, pretium petatur, si futura, merces petatur...


„Mela továbbá vizsgálja, ha öszvéreket adtam neked kipróbálásra azzal, ha megtetszenek, megveszed, ha nem tetszenek, akkor minden napért valamennyit fizetsz. Az öszvéreket ezután a próbaidő alatt útonállók ellopták. Mit kell megfizetni, a vételárat és a bérleti díjat is, vagy csak a bérleti díjat. Mela azt mondja, attól függ, hogy az adásvételt már megkötötték-e, vagy pedig csak a jövőben akarták megkötni, hisz ha már megkötötték, vételárat lehet perelni, ha csak a jövőben akarták, akkor a bérleti díjat.”

Ulpianus példájában öszvéreket adtak át kipróbálásra azzal, hogy ha azok elnyerik a másik fél tetszését, megveszi, ha viszont nem, akkor minden napért meghatározott összeget fizet. Az állatokat azonban a próbaidő alatt útonállók ellopták, így kérdésessé vált, hogy mit is kell megfizetni: a vételárat és a bérleti díjat is, vagy csak a bérleti díjat. Mela szerint az elhatárolásban a döntő mozzanat az, hogy az adásvételt már megkötötték-e, vagy pedig csak a jövőben akarták megkötni. Ha létrejött a contractus, apretiumot, ha még nem, akkor pedig a bérleti díjat lehet követelni.

Knütel az adásvételi és a bérleti szerződés kapcsolódási pontjait elemezve a fenti példát az ún. „alternatív kombináció” esetkörébe sorolja: a két szerződés érintkezése tehát vagylagos, a felek között vagy adásvétel vagy bérleti megállapodás jön létre önálló szerződésként. E szerint az ulpianusi példa elkülönítendő tehát azoktól az esetektől, amikor a bérleti megállapodás pusztán az adásvételhez kapcsolódó mellékkikötés (pactum adiectum), illetve az ún. „kumulatív kombináció” példáitól, amikor is a vevő a vételár teljes kiegyenlítéséig bérbe veszi a dolgot, tehát két önálló, párhuzamos teljesítési kötelezettséget vételár illetve bérleti díj szolgáltatását megalapozó szerződésről van szó.
Mela a jogesetben tehát két variáció között különböztet: a felek megkötötték az adásvételt, vagy csak a jövőben akarták az ügyletet megkötni. Az első esetben a szerződő partnerek közt létrejött megállapodás nem más, mint próbára való vétel, azaz a pactum displicentiae járulékos mellék-megállapodása mellett megkötött adásvétel. Mivel ez esetben a kikötés si displicuissent („ha nem tetszenek”) felbontó feltételnek (condicio resolutiva) minősül, a vétel a megállapodással perfektuálódott, a veszély átszállt a vevőre, így az viseli az áru az öszvérek erőhatalom (vis maior) útonállók támadása következtében történő pusztulásának, elvesztésének a kockázatát. Ha viszont csak a jövőben akarták megkötni az adásvételt mivel a forrás az ügyletkötésről egyéb adatokkal nem szolgál -, szintén két eset lehetséges. Ha a felek nem állapodtak meg a szerződés lényeges elemeiben, tehát az öszvérek ellenértékét nem rögzítették, az adásvétel létre sem jött: sine pretio nulla venditio est.

Ahogy azt Misera és Wacke is kiemeli, a próbaidő ilyenkor az ún. inspiciendum dare esetkörében az áru kipróbálása illetve szemrevételezése mellett épp a vételár reális megállapításához nyújt segítséget a vevőnek. Az öszvérek átadása tehát ad pretium explorandum történik. Ez esetben függetlenül attól, hogy kinek az érdekében történt az átadás a veszélyt a tulajdonos viseli. Természetesen ilyenkor a vételár esetleges megfizetésének kérdése márcsak azért sem merül fel, mert a felek még meg sem állapodtak benne.

A másik lehetőség, hogy a szerződő partnerek már kialkudták a vételárat, de a contractus ennek ellenére sem jutott a végső perfektuálódás fázisába, mert azt feltételhez kötötték. A „si placuissent” („ha megtetszenek, megveszed”) kitétel ugyanis értelmezhető felfüggesztő feltételként (condicio suspensiva) is, melynek függése alatt nem beszélhetünk emptio perfectaról, így a veszélyt az eladó viselte. Thomasés Misera álláspontja alapján ebben az esetben is próbára való vételről annak kivételes, felfüggesztő feltételes alakzatáról van szó. Pennitz szerint azonban egyfajta pactumról, egy do ut facias jellegű „gemischter Vertrag”-ról, azaz vegyes szerződésről beszélhetünk, ahol az ügylet tárgyának elvesztése miatt csak a bérleti elemek érvényesülnek, tehát csak a bérleti díj követelhető.
Túllépve a forráspélda második esetkörének eltérő jogirodalmi minősítésén megállapítható, hogy ha a felek megkötötték a szerződést, tehát megállapodtak a pretiumban és a vétel mint kötelmi jogviszony hiánytalanul megvalósult, meg kell fizetni a vételárat. Ha viszont csak a jövőben akarták megkötni, pretium helyett bérleti díjat kell fizetni, vagy azért, mert még nem alkudták ki a vételárat, vagy, mert noha megállapították az ellenértéket, de az adásvételi ügylet perfektuálódását feltételhez kötötték, amely nem következett be.

Az útonállók támadása tehát eltekintve most attól az esettől, amikor az öszvérek átadása a vételár megállapítása nélkül történt mindkét változatnál meghiúsítja a felbontó illetve felfüggesztő feltétel bekövetkezését. Míg azonban az első esetben a veszélyt a már perfekt adásvételből következően a vevő viseli, a másodikban nem, hiszen a feltétel függése alatt történt az annak bekövetkeztét megakadályozó esemény, ami egyben át is fordította az ügyletet locatio conductiová.
Az eladó/bérbeadó a bérkockázat elvének megfelelően természetesen ilyenkor csak a vis maiornak minősülő rablótámadást megelőző napokért követelhet mercest, hiszen a periculum rá hárul. Látható, hogy az ulpianusi példában a felek adásvételre irányuló és így a vételárra is kiterjedő konszenzusának fennállása vagy fenn nem állása dönt az ügylet jogi karakteréről, ezzel együtt pedig a megfelelő pénzbeli ellenszolgáltatásról.

Az elemzett példát az adásvételi és a bérleti elemeket kombináló jellegénél fogva hasonlóképp egy gaiusi esethez a viadalra átadott gladiátorokról50 több romanista is, főleg az olasz romanisztikában a modern atipikus contractusok közé sorolandó lízingszerződéssel hozza összefüggésbe. Azonban látnunk kell, hogy a lízingmegállapodással ellentétben itt nem egy egységes contractus kétféle lehetséges variációjáról van szó, hanem két önálló szerződés hipotetikus egymás mellett állásáról, amelyek közül az egyik fennállása a másikat kizárja.
A pénzbeli ellenszolgáltatás oldaláról ez azt jelenti, hogy a lízingszerződéssel ellentétben, ahol is az ügylet atipikus jellegéből következően a lízingdíj is kettős természetű jogintézmény egyrészt a lízingtárgy használatáért fizetett összeg, egyfajta használati díj, másrészt, a lízing vételi jogot biztosító ügyleti karakteréből adódóan, a lízingtárgy ellenértékét is képviseli -, az elemzett példában adott állat vonatkozásában vagy bérleti díj, vagy vételár megállapítása és szolgáltatása történik.

Forrás:
Jusztinger János: Ármeghatározás a római adásvételnél
Debreceni Jogi Műhely, 2008. évi (V. évfolyam) 1. szám, Különszám (2008. január)