logo

V Sextilis AD

A szabad alku

Kiindulópontként azt a romanisztikában is általánosan elismert tételt fogadhatjuk el, miszerint a klasszikus római jog direkt módon nem avatkozott be a felek közötti alkufolyamatba, nem kívánta meg az ár-érték ekvivalenciát, ugyanis természetesnek tartotta, hogy a szerződő partnerek a vétel során kölcsönösen ügyeskedve igyekeznek a számukra legkedvezőbb vételárat kialkudni. Ebben a tekintetben tehát nem beszélhetünk a vételár igazságosságáról, a iustum pretium követelményéről sem. A vételárral kapcsolatos előírások után kutatva így a szakirodalomban és az antik forrásokban is csupán a pénzbeliség, a határozott (certum pretium) és valóságos ár (verum pretium) kívánalmát találjuk. Az igazságos ár, a iustum pretium előírásával általában „csak” a feléntúli sérelem (laesio enormis) szabályának bevezetése, illetve annak középkori tovább élése kapcsán találkozunk.
E tanulmány szakítva ezzel a metodikával, a szerződés egészének dogmatikai alapjával, az adásvétel szünallagmatikus, bonae fidei jellegével összefüggésben mindenekelőtt azt vizsgálja meg, hogy miként is érvényesült valójában a mindennapi ügyletkötés során az ár-érték viszony irrelevanciáját kimondó klasszikus jogelv, illetve, hogy a felek kölcsönös ügyeskedései mennyiben egyeztethetők össze a bona fides-szel. Hol volt, illetve volt-e egyáltalán határa a másik rászedésének, léteztek-e olyan befolyásoló tényezők már a laesio enormis szabályának bevezetése előtt, amelyek a felek közti alkufolyamatot valamiféle „igazságosabb” vételár elérése felé terelték?

Mindenekelőtt kiemelendő, hogy az antik Rómában nem volt egy olyan törvényesen meghatározott ár, amely adott áru vonatkozásában szubszidiáriusan érvényesült volna a felek ebbéli kikötése hiányában. A contrario nem volt lehetőség hallgatólagos ármeghatározásra; a kölcsönös alkudozásnak minden ügyletkötés folyamán egy objektíve meghatározott pretium formájában kellett eredményre jutni.
Jóllehet legtöbbször a források is az összegszerűen megállapított vételárat értik a certum pretium követelménye alatt, a határozott ár kívánalma külső, objektív körülményekre (pl. a piaci árra) utalással is teljesült, a döntő az objektív meghatározottság volt. Ugyanez a feltétel érvényesült akkor is, ha a felek harmadik személyre bízták a vételár megállapítását. Ahhoz, hogy a vételi szerződés érvényesen létrejöjjön, a pretiumnak a pénzbeliségen és a meghatározottságon túlmenően valóságosnak (verum pretium) is kellett lennie, azaz ténylegesen az áru ellenértékeként kellett megjelennie.

Eltekintve azonban e feltételektől, a felek látszólag teljesen szabadon ügyeskedhettek. A circumscription, a másik szerződő fél rászedésének lehetőségét több forráshely is megemlíti:
Paulus D. 19. 2. 22. 3:

…in emendo et vendendo naturaliter concessum est, quod pluris sit, minoris emere, quod minoris sit, pluris vendere, et ita invicem se circumscribere.

„... az adásvételnél természetszerűleg meg van engedve, hogy ami többet ér, azt olcsóbban vegyük meg, s ami kevesebb értékű, azt drágábban adjuk el, és így kölcsönösen rászedjük egymást.”

Ulpianus-Pomponius D. 4. 4. 16. 4:
Idem Pomponius ait in pretio emptionis et venditionis naturaliter licere contrahentibus se circumvenire.

„Ugyanazt mondja Pomponius, a vétel és az eladás áránál természetszerűleg meg van engedve a szerződő feleknek, hogy rászedjék egymást.”

Ennyiben tehát tényleg igazságtalan lehetett a megállapított vételár az egyik vagy a másik félre. Joggal teszi fel a kérdést Mayer-Maly egy korai művében: miért is kötöttek újabb és újabb visszterhes ügyleteket, ha tudták, hogy az egyik szerződő fél természetszerűleg naturaliter pórul jár, becsapják, rászedik. E probléma megoldását az jelentheti, hogy adott szolgáltatás a szerződő partnerek számára más-más szempont szerint lehet értékes. Ezért lehetséges, hogy egy visszterhes szerződésből mindkét félnek valamilyen haszna származzon, még akkor is, ha a szolgáltatás jelen esetben az áru objektív értékét tekintve egyikük „pórul jár”. Genzmer az áruforgalom természetes velejárójaként említi a vételár és az áru objektív értéke közti aránytalanságot.

Mindazonáltal ki kell emelni, ahogy az idézett fragmentumokból is kitűnik, a klasszikus jog a másik „rászedését” csak a pretium tekintetében tartotta megengedhetőnek. Ha ugyanis a kölcsönös ügyeskedések egyben az eladó szolgáltatásának hiányos teljesítésére is kiterjedhettek volna, ez már feloldhatatlan ellentmondásba kerülne a kellékszavatosságra vonatkozó előírásokkal. A vevő ugyanis, aki az áruért ellenértéket adott, jogosan várhatta, hogy pénzéért teljes értékű dolgot kapjon. Az aediles curules ediktumai alapján ezért nem csupán az elállási jog (actio redhibitoria) illette meg hat hónapon belül az emptort az áru rejtett hibája esetén, hanem utóbb, de egy éven belül a rejtett hibával arányos vételárrészlet visszatérítését is követelhette (actio quanti minoris).
A kellékszavatosság körében érvényesíthető vételár-csökkentési lehetőséggel tehát a római jog biztosította, hogy csekélyebb értékű áruért ne kelljen az eredetileg kialkudott vételárat kifizetnie a vevőnek. Ugyanakkor figyelemmel volt a felek szerződéses akaratára is, hiszen a rejtett hibának megfelelő pretium-részletet azaz a hibátlan és a hibás áru objektív értékének különbözetét - a szerződő partnerek által megállapított vételárból vonták le.

A kölcsönös alkufolyamatot és így a vételár igazságosságát befolyásoló faktorok körében kiemelendő továbbá az is, hogy a vásárok rendjéért felelős magisztrátusok nem csupán a rejtett hibákért való felelősséget helyezték teljesen új alapra, hanem egyes ediktumok már bizonyos ár-maximáló szabályokat is tartalmaztak. Az uzsorások elleni küzdelem adminisztratív eszközei között így a hatósági ármeghatározás is szerepelt, különösen a gabona és az olajkereskedelemben.
Úgyszintén az elemzett fragmentumokkal kapcsolatban felmerülő kérdés: a „circumscribere” kifejezés magába foglalja-e a dolosus magatartást is vagy sem, azaz hol a határa a kölcsönös ügyeskedéseknek, a másik rászedésének? Ezt a kérdést ugyanis mindkét, a circumscriptiot megengedő forráshely nyitva hagyja.
Megállapítható, hogy a felek becsaphatták egymást, de nem korlátok nélkül: hiszen a lényeges ténybeli tévedés, a kényszer, illetve a megtévesztés az adásvételt érvénytelenné tették. Az eladó tehát feldicsérhette az árut a minél magasabb vételár elérése érdekében, hiszen a vevő számára is adott volt, hogy alulértékelje a merxet, és így a venditort alacsonyabb árra szorítsa rá, azonban az emptor csalárd megtévesztésének nem volt helye. Abban azonban, hogy a felek érdekeik különbözőségét kihasználva a lehető legnagyobb haszon elérésére törekedtek, nincs semmi kivetnivaló.

Látnunk kell, hogy a legfőbb korlátja a másik becsapásának az adásvétel bonae fidei jellege. Az elsőrendű értékmérő tehát, ami gátat szabott a kölcsönös ügyeskedéseknek Földi András megkülönböztetésével élve az objektív értelemben vett bona fides volt. A circumscriptio tehát ebben az esetben Wacket idézve „fides-konform” módon értelmezendő. Így a felek nemcsak azzal tartoznak egymás irányában, amit a szerződésben kifejezetten felvállaltak, hanem ezen felül még mindazzal, amit a bona fides a forgalmi tisztesség, az ügylethűség az adott helyzetben megkíván.

Az ár-érték arányra hatással lévő tényezők közül a bírói ár mérséklés lehetőségét kell végül, de nem utolsósorban megemlíteni. A civiljogi út is adott volt tehát, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén a bíró beavatkozzon egy „igazságosabb” vételár érdekében. A iudex hivatalból, kivételesen mérsékelhette ugyanis a vételárat, ha például valaki jóhiszeműen megvásárolt egy olyan ingatlant, amelyen már haszonélvezete állt fenn.

Pomponius Paulus D. 18. 1. 16. 1 D. 18. 1. 17:
...Nec tamen emptioni obstat si in ea re usus fructus dumtaxat ementis sit: officio tamen iudicis pretium minuetur.

„...Mégsem akadálya a vételnek, ha a vevőnek a dolgon haszonélvezete van: mindazonáltal hivatalból mérsékelheti a vételárat a bíró.”

Hasonlóképp fennállt a bírói árcsökkentés lehetősége abban az esetben, ha egy közös tulajdonban levő dolgot vásárolt meg az egyik tulajdonostárs, úgy azonban, hogy nem tudott a tulajdonrészéről. Természetesen a vevő egyik esetben sem élhet jogszavatossági igénnyel, hiszen a dolgon nem harmadik személynek áll fenn tulajdonjoga, illetve idegen dologbeli joga, hanem saját magának. Így a sérelem orvoslásának, az ár-érték ekvivalencia részleges helyreállításának egyetlen módja a bírói ár mérséklés lehetősége: hiszen az, hogy a bíró a haszonélvezeti jog illetőleg a tulajdonrész értékének megfelelően mérsékli a pretiumot, egy igazságosabb árat eredményez, annyiban, hogy a vevő nem fizeti meg még egyszer azt, ami már az övé.


Forrás:
Jusztinger János: Ármeghatározás a római adásvételnél
Debreceni Jogi Műhely, 2008. évi (V. évfolyam) 1. szám, Különszám (2008. január)