logo

XX Aprilis AD

Császári perrend

A császári jog alternatívát kínált a hitelezők számára, akik választhattak a praetori perrendben tárgyalt, a császárkor első szakaszában változatlan formában létező univerzális végrehajtás és a császári extra ordinem cognitio szinguláris végrehajtása között. A császári végrehajtás azon alapult, hogy a hivatalnokbíró mind a személyi, mind a vagyoni végrehajtást külön kereset, actio iudicati nélkül, az ítéletre alapított hitelezői kérelemre megindíthatta. A személyi végrehajtás, amelynek elsősorban a komolyabb vagyonnal nem bíró réteg esetében volt szerepe, a praetori perrendben foglaltaknak megfelelően folyt le.

A Kr. u. 3. századra a szinguláris végrehajtás vált általánossá. A császári perben az ítélet már nemcsak pénzösszegre szólhatott, az adós egyszerűen kényszeríthető volt az ítéletben foglaltak végrehajtására. Ha az ítélet pénzösszegre szólt és azt az adós nem fizette meg, bizonyos vagyonelemeket hatósági eljárás keretében a követelés biztosítása érdekében zálog (zár alá vétel) alapú foglalás alá vonhatták (pignusin causa iudicati captum), és azokat (kényszer)értékesítették, majd az így befolyt összeget a hitelezői igény kielégítésére fordították. Erre az eljárási módra Antoninus Pius császár rescriptuma adott először lehetőséget.
Alapjául a jogerős bírói ítélet vagy a bíróság előtt tett tartozás elismerése szolgált (tartozás elismerő nyilatkozat), amely alapján a bíró a teljesítésre megadott határidő elteltével megnyitotta a végrehajtást. A bankárnál elhelyezett pénzösszeg közvetlenül foglalás alá vonható volt, és a hitelezői követelés kielégítésére lehetett fordítani. Ennek hiányában először az ingó vagyonelemek (elsősorban az arab szolgák és az állatállomány), majd az ingatlan vagyonelemek kerültek sorra, végül az adós követelései (fokozatosság).

A vagyonelemek kényszerértékesítésére nyílt árverésen került sor. Az így befolyt árverési összeget a hitelező kapta meg, a követelésen felül befolyt összeg a vételárból, vagyis a superfluum zálogjogról lévén szó az adóst illette. Ha az árverésen nem tettek érvényes ajánlatot (nem volt érvényes licit), a hitelező megszerezhette magának (végrehajtás kérő általi átvétel a követelés fejében) a dolognak a tulajdonát is (ami a lex commissoria egy sajátos érvényesülési formája volt).

A császárkorban alakult ki az actio Pauliana, amely a hitelezőket védte az adós dolózus, őket megkárosító vagyon elidegenítéseitől (in fraudem creditorum). Később az actio Paulianát kiterjesztették azok ellen is, akik jóhiszeműen kötöttek a marasztalt alperessel olyan ügyleteket, amelyek a hitelezőket megkárosították. A vagyont jóhiszeműen megszerzők ellen actio Pauliana utilis volt indítható. Az actio Pauliana segítségével nem csupán a dolózusan elidegenített értékeket, hanem azok gyümölcseit is vissza lehetett szerezni.
A iustinianusi jog nagyjából követte a császárkori végrehajtás elveit és gyakorlatát, vagyis teljes egészében hatósági eljárásként kizárta az önhatalom mindenfajta érvényesülését, és kizárólag az állami kényszer érvényesülhetett.
Általánossá vált a szinguláris, az adós egyes vagyontárgyaira vezetett végrehajtás, univerzális végrehajtásra csak az adós fizetésképtelensége esetén került sor. A személyi végrehajtásnál előtérbe lépett a fennmaradó infamia mellett már a posztklasszikus korban is az állami erővel alkalmazott kényszer.

A személyi végrehajtás szigora a válsággal sújtott korokban erősödött. Az adós önkéntes teljesítésére lehetőséget adó határidőt Iustinianus négy hónapban határozta meg, valamint csökkentette az erre az időszakra a posztklasszikus korban számított igen magasnak tekinthető kamat mértékét. A végrehajtás a hitelező írásbeli kérelmére indult. Iustinianus felelevenítette az actio iudicatit, de egészen más tartalommal, mint amivel az a praetori jogban bírt, már nem peres eljárást jelentett, hanem a végrehajtás feltételeinek, jogalapjának bírói úton történő felülvizsgálatát (jogorvoslat).

Amennyiben az ítélet egy adott dolog átadására szólt és ennek az adós nem tett önként eleget, akkor a végrehajtó azt manu militari foglalás alá vonta és átadta a hitelezőnek. Ha az ítélet pénzösszeg megfizetésére szólt, akkor a végrehajtó foglalás alá vonta az adós vagyontárgyait (pignoris capio), és az azok kényszerértékesítéséből befolyt összegből került a hitelezői igény kielégítésre.
Az univerzális végrehajtás az adós túladósodottsága, fizetésképtelensége esetén kapott szerepet, azonban a foglalás alá vont vagyon ellentétben a formuláris eljárással nem mint egy önálló vagyontömeg került kényszerértékesítésre, hanem vagyonelemenként (distractio bonorum). Az állami segédlet erőteljesebb jelenléte jellemzőbbé vált, mint a megelőző korszakok esetében.

A iustinianusi jogban jelent meg először nevesítetten a bírósági végrehajtó (executor) intézménye és személye. Az univerzális végrehajtás esetén akárcsak a praetori perrend esetén is sor került a hitelezők birtokba utalására, és amennyiben erre szükség mutatkozott, curator bonorumot is jelöltek. Amennyiben egy adott hitelező nem jelentette be követelését azonnal az eljárás megindulásakor, akkor ezt követően két évig, ha pedig más tartományban lakott, mint az adós, akkor négy évig csatlakozhatott az eljáráshoz e határidők jogvesztőnek minősültek.
A kényszerértékesítésre csak a két-, illetve négyéves időszak eltelte után kerülhetett sor. A befolyt összeg elosztása a követelések arányában történt a privilegizált követelések figyelembevételével. Amennyiben superfluum keletkezett, azt a tabularius (közjegyző) jelenlétében okirat kiállítása mellett lepecsételték és egyházi őrizetbe adták, hogy a később jelentkező hitelezők követelései ebből kerüljenek kielégítésre.

A cessio bonorum intézményét, amely korábban a nem önhibájából fizetésképtelenné vált adóst mentesítette az infamiától és a személyi végrehajtástól, a késő császárkor korlátozta, és csak abban az esetben adott rá lehetőséget, ha az adós vis maior folytán vált fizetésképtelenné. Könnyítésnek tekinthető azonban, hogy a cessio bonorum keretében az adós megtarthatta a létfenntartásához elengedhetetlenül szükséges dolgokat.
Iustinianus a cessio bonorum helyett ötéves moratoriumot, vagyis fizetési haladékot vezetett be mint lehetőséget, amire vagy a császár engedélye, vagy a hitelezők többségének hozzájárulása alapján kerülhetett sor annak kikötése mellett, hogy amennyiben a fizetésképtelen adós telekkel rendelkezett, a hitelezők azt kötelesek voltak természetbeni teljesítésként elfogadni.


Forrás: Pataki János István Adalékok a bírósági végrehajtáshoz a római jogban