logo

XX Aprilis AD

A praetori perrend

A praetori perrend kapcsán kell kiemelni, hogy itt jelent meg először a római jogban a személyi végrehajtás mellett a vagyoni végrehajtás intézménye. A személyi végrehajtás vagy civiljogi végrehajtás annyiban maradt érvényben, hogy a hitelező manus iniectióval fordulhatott az adós ellen azért, hogy vagy a követelés összegének ledolgozását, vagy az összeg kifizetését kikényszerítse. A vagyoni végrehajtás a praetori eljárásban univerzális, azaz „csődszerű” volt, tehát az adós teljes vagyona a hitelezői követelések kielégítésére szolgált. A szinguláris, vagyis az egyedi vagyoni végrehajtás intézménye csak a későbbiekben, a principátusban, a császári perrend kezdetén jelent meg.
A jogerős ítélet után a praetori perrend nem ismerte a rendes perorvoslat, azaz a fellebbezés intézményét a hitelező köteles volt kivárni a harminc napot. Ezen idő alatt az adósnak lehetősége volt önként teljesíteni. Ha a harminc nap eredménytelenül telt le, a hitelező a praetortól ius honorariumon alapuló actio iudicati kibocsátását kérte.
Az actio iudicati megadása nem függött attól, hogy az alapítélet legis actiós, formuláris vagy cognitiós perben született. Ha az adós elismerte a hitelező követelésének jogosságát, vagyis az actio iudicatin alapuló perben confessus vagy indefensus volt, a praetor azonnal megnyitotta a hitelező számára a végrehajtás foganatosításának lehetőségét.

Az adós vitathatta is a követelést, azonban ha ez sikertelen maradt, a marasztalás duplumra emelkedett vagyis megmaradt a civiljogi végrehajtási eljárásból ismert litis crescentia intézménye. Az adós a tartozás tényét tagadhatta, vagy exceptióval élhetett. Az adós in iure hivatkozhatott például arra, hogy az ítélet, amely alapján a hitelező a végrehajtást kérte, semmis. Ha exceptio dolival élt, akkor csak a hitelező által az alapperben tanúsított dolózus magatartásra hivatkozhatott, a jogerős ítélet után bekövetkezett újabb körülményekre nem. Szintén hivatkozási alap lehetett az actio iudicati alperesének, hogy ő csak cognitorként vagy procuratorként járt el az alapperben, és a végrehajtást a képviselttel szemben kell lefolytatni, vagy pedig a megítélt tartozás több személy között megosztásra kell hogy kerüljön.
Az actio iudicati tehát fellebbezési lehetőség híján egyúttal kontrollt is jelentett az alapítélet felett. A végrehajtás akkor nyílt meg, ha az adós in iure elismerte a tartozást, vagy az actio iudicatin alapuló perben marasztalták. Ilyenkor a praetor megnyitotta a hitelező számára mind a vagyoni, mind a személyi végrehajtás lehetőségét, amelyek egymás mellett is igénybe vehetőek voltak, vagyis nem minősültek egymás alternatíváinak.

A személyi végrehajtás keretében a praetor addictiót adott a hitelezőnek, ha az a tartozás összegét pontosan megadta. Ha az adós önként nem adta magát a hitelező hatalma alá, akkor a praetor engedélyezte, hogy a hitelező erő alkalmazásával magával vigye az adóst (ducere). Státusában az adós szabad ember marad, azonban a bilincshasználat még ebben a korban is megengedett volt.
Amennyiben képes volt rá, az adós ellátását a saját vagyonából fedezték, ha nem volt erre lehetőség, akkor lakhatásáról és ellátásáról a hitelező kötelezettsége volt gondoskodni. Arra vonatkozóan a források nem adnak egyértelmű támpontot, hogy az adósnak mennyi ideig kellett a hitelezőnél munkát végeznie, illetve arról sem, hogy ha a hitelező a követelése kielégítése után a magánfogságból az adóst nem engedte el, akkor erre az esetre nézve milyen eszköz állt rendelkezésre.

Az adós fizetésképtelenné válása univerzális vagyoni végrehajtást eredményezett (azért, hogy a totális végrehajtást elkerülje, az adós többnyire inkább a teljesítést választotta). A végrehajtás foganatosítási szakasza érdemben azzal kezdődött, hogy a praetor a harminc nap letelte után peren kívüli jogsegéllyel beutalta a hitelezőt az adós vagyonába.
A birtokba utalás célja az adós vagyonának megőrzése volt, valamint annak megakadályozása, hogy az adós a rendelkezésére álló vagyont a követelés alól elvonja (missio in bona rei servandae causa, illetve missio in possessionem rei servandae causa). A birtokba utalásra nemcsak a iudicatus-szal, vagyis a jogerősen marasztalt adóssal szemben került sor, hanem abban az esetben is, ha az adós az actio iudicatin alapuló perben indefensusként viselkedett, illetve akkor is, ha eltűnt, nem lehetett megtalálni.

A birtokba utalásra a tényállás megvizsgálása után a hitelező kérelmére decretum formájában kibocsátott jogsegéllyel került sor, azonban nem feltétlenül foglalta magában a vagyon értékesítésére vonatkozó engedélyt is (pl. a serdületlenek vagy az államügyek miatt távol lévő személyek vagyona esetén). A birtokba utalás a tényleges birtoklás megszerzését jelentette, ami magában foglalta legtöbbször a haszonélvezetet (ususfructus) is, célját a források az „observatio et custodia” fordulattal jelölik.
A possessio magában foglalja az adós telkének bérbe adását (fundum locare) és a gyümölcsök elidegenítését (fructum vendere). A praetor actio in factummal védte a birtokba utalt hitelezőt e jogainak gyakorlása, valamint a birtok tárgyainak dolózus elvonásával szemben. Amennyiben a hitelező elmulasztotta a gyümölcsöztetést, szintén actio infactummal lehet ellene fellépni, amennyiben a befolyt hasznot nem adta át a curator bonorumnak vagy az eljárás felfüggesztése esetén az adósnak. A birtokba utalás azonban nem jelentette minden esetben egyúttal az adós kizárását a birtoklásból.
A jogtudósok nemegyszer egyenesen a pignus praetorium kifejezést használták a birtokba utalt hitelező helyzetének leírására. A hitelezőt megillette a birtokon jóhiszeműen tett szükséges és hasznos beruházásainak megtérítése is. A missio in possessionem tényét proscriptióban tették közzé azért, hogy az összes hitelező tudomást szerezhessen a közelgő csődeljárásról.

A birtokba utalás időtartama általában harminc nap volt (amennyiben az adós már meghalt, és ha a beutalás örököseinek javaiba történt, akkor tizenöt). Bizonyos esetekben ezen idő meghosszabbíthatóvá vált (például ha az adós hadifogságban volt, ha közügyben volt távol, ha meghalt és az örökösi pozíció még nem vált tisztázottá). Mind a rövid időre szóló, főképp pedig a hosszabb időtartamú missio in possessionem szükségessé tette a „csődgondnok”, a curator bonorum kijelölését.
Ha a hitelezők többsége követelte, a praetor egy vagy akár több curator bonorumot is kijelölhetett, azonban a curator bonorum nem volt szükségszerűen a hitelezők egyike. Feladatai közé tartozott a (csőd)vagyon kezelése, a szükséges elidegenítések megtétele, az időközben lejárt követelések behajtása, illetve adott esetben az adós bizonyos lejárt tartozásainak a kiegyenlítése is. Eljárásjogi szempontból a curator bonorum úgy járt el, mint cognitor in suam rem, általa és ellene akárcsak a birtokba utalt hitelező által és ellen a felsorolt esetekben actio in factum volt indítható.

Amennyiben a harminc, illetve tizenöt nap anélkül telt el, hogy a hitelezők követeléseit az adós kielégítette volna, megkezdődött a vagyon értékének becslése, valamint az adóst is ettől az időponttól kezdődően sújtotta a praetori infamia. A hitelezők ekkor a praetor felhatalmazása alapján maguk közül magister bonorumot választottak, aki előkészítette a vagyon értékesítését. A magister bonorum átvette a csődvagyon kezelését, valamint megállapította annak eladási feltételeit (lex bonorum vendendorum). Ezt követően ismét be kellett szerezni a praetor hozzájárulását ahhoz, hogy a venditio bonorumra sor kerülhessen, illetve hogy azt nyilvánosan ki lehessen hirdetni.
A forrásokból nem teljesen egyértelmű, hogy a venditio bonorumra, vagyis a vagyon nyilvános árverésen (kényszerértékesítés) történő eladására mennyi idő állt rendelkezésre nagy valószínűséggel negyven, az örökösöknél lévő csődvagyon esetén húsz nap. A vagyont az az árverező kapta meg, aki a hitelezői követelések legnagyobb részének kielégítésére tett ígéretet, ugyanakkor bizonyos privilegizált személyek előnyt élveztek az árverés során (kielégítési sorrend) valószínűleg miután világossá vált, hogy mennyi a legmagasabb ígért összeg, a legnagyobb követeléssel bíró hitelezőket, az adós rokonait, valamint az előkelőbb árverési résztvevőket megkérdezték, hogy hajlandók-e ugyanezen árért megvásárolni a vagyont (vagyontárgy átvétele a végrehajtást kérő által).

A hitelezők ezt követően a bonorum emptortól követelhették az általa megígért arányban követeléseik kielégítését, azonban az esetlegesen fennmaradó követelés erejéig az adós változatlanul kötelezett maradt, és tőle ez a hányad követelhető volt későbbi vagyonszerzése esetén. A bonorum emptor egyetemes jogutódként megszerezte a vagyont, valamint a praetor birtokszerző interdictumot bocsátott rendelkezésre azokkal szemben, akiknél a vagyon egyes elemei megtalálhatóak voltak, illetve akik azok birtokán dolózusan túladtak.
A bonorum emptornak a praetor utilis actiók formájában keresetet adott az adósdologi és kötelmi igényei tekintetében is (követelés foglalás alá vonása). Az actio Rutiliana intentiójában az adós, condemnatiójában a bonorum emptor szerepelt, az actio Serviana pedig fikciót alkalmazva az adós örököseként határozta meg a bonorum emptort. Ugyanezzel a két keresettel léphettek fel a hitelezők a bonorum emptorral mint az adós egyetemes jogutódjával szemben az általa ígért hányad erejéig.

Amennyiben az adós birtokában voltak olyan dolgok is, amelyek más tulajdonában álltak, ezen dolgok tulajdonosa rei vindicatióval léphetett fel az adós vagy a vagyon birtokába beutalt hitelezők, a curator bonorum, utóbb a magister bonorum, illetve ezt követően a bonorum emptor ellen.
Bizonyos in personam keresettel bíró hitelezők előnyt élveztek a többivel szemben. Ilyen privilégium illette meg többek között a fiscust, az egyéb közjogi jogalanyokat, a temetési költség hitelezőit, a létre nem jött vagy érvénytelen házasság esetén a feleséget a hozomány (dos) visszakövetelésére, a gyámoltat és a gondnokoltat, az épület helyreállítására kölcsönt folyósító hitelezőt, a bankárt.

Az univerzális végrehajtás szigorát enyhítette a valószínűleg Augustus nevéhez kötődő Lex Iulia, amely lehetővé tette, hogy a totális végrehajtás ellenére ne sújtsa az adóst a személyi végrehajtás és az infamia (cessio bornorum). Erre abban az esetben nyílt mód, ha az adós nem maga tehetett fizetésképtelenségéről (sine vitio), és vagyonát önként a hitelezők rendelkezésére bocsátotta. A cessio bonorumot az adósnak kellett kérnie a magistratustól, aki beutalta a hitelezőket a vagyon birtokába, de mentesítette az adóst a személyi következményektől.
Az adós későbbiekben szerzett vagyona ebben az esetben is a hitelezői követelések kielégítését szolgálta. A végrehajtás univerzális voltát a praetori jog enyhítette bizonyos alanyi kör tekintetében is. Ha az adós örököse gyám nélküli serdületlen, a praetor a pupillus által még birtokba nem vett vagyon tekintetében engedélyt adott a végrehajtás lefolytatására, de az esetlegesen fennmaradó összeg a pupillust illette meg. Ezen eljárás a distractio bonorum ex edicto.
A jogtudósok utóbb ezt a gondnokkal nem bíró őrültekre (furiosi) és tékozlókra (prodigi) is kiterjesztették. A disctractio bonorum ex senatus consulto ezzel szemben azt tette lehetővé, hogy a szenátori rangú családok tagja elleni végrehajtásnál a végrehajtás csak bizonyos vagyontárgyakra terjedjen ki, és az érintett személyek egyúttal az infamia alól is mentesüljenek.


Forrás: Pataki János István Adalékok a bírósági végrehajtáshoz a római jogban