logo

XX Aprilis AD

A civiljogi perrend

Az archaikus kor általános végrehajtási eljárása Rómában a legis actio per manus iniectionem volt, amelynek legfontosabb forrásai számunkra a Gaius Institúciójában és Aulus Gellius Noctes Atticae (Attikai éjszakák) című művében olvashatóak. A legis actio per manus iniectionem a civiljogi per általános végrehajtás eljárása, ami ahogy az egész legis actiós rendszer állami kontroll alá vett önhatalmú jogérvényesítésként is meghatározható. Lényege abban áll, hogy a hitelező az adóst foglyul ejtette, fogságban tartotta, eladta rabszolgának a Tiberisen túlra, vagy akár meg is ölhette.
Követelését az eladásból kapott vételárból elégítette ki. Mindez szigorú formák közt, a nyilvánosság ellenőrzése mellett történt, vagyis az önhatalom gyakorlása garanciákhoz kötődött. Kezdetben valószínűleg a peres eljárás megszületése előtt, a delictumokból fakadó adósságok érvényesítésének eszköze volt. A későbbiekben viszont már a pénzbeli ítélet, illetve pénzbeli követelés végrehajtását is szolgálta.

A legis actio per manus iniectionem bizonyos kivételektől eltekintve nem peres eljárás. Célja az volt, hogy a hitelező a már vitán felül álló jogos igényének érvényt szerezhessen. Tehát a magistratus szerepe ebben az eljárásban már nem a jogszolgáltatás, hanem inkább a hatósági felügyelet volt.
Az a tény, hogy a manus iniectio csak likvid, illetve nem vitatott követelések végrehajtásánál volt alkalmazható, előfeltételezte, hogy a végrehajtás alapja egy jogerős ítélet legyen. A XII táblás törvény értelmében az adósnak harminc nap állt rendelkezésre a teljesítésre, illetve ezen időtartamon belül kerülhetett sor a tartozás elengedésére vagy az egyezség megkötésére is.

A jogerős ítéleten kívül egyéb esetekben is alkalmazható volt a manus iniectio. Így például ha az adós confessus, vagyis elismerte a követelés jogosságát, azaz a tartozást, akkor azonnal végrehajtásra kerülhetett sor. A Kaser-Hackl-kézikönyv idesorolja az adós önkéntes nexummal és sponsióval való alávetését, de a forrásanyag vitatott volta miatt ezekre bővebben nem tér ki. Megemlítendők azonban azok az esetek, amikor a követelés nyilvánvalóvá tételéhez nem volt szükség az apud iudicem eljárásra, mivel azok már a magistratus előtt az in iure szakaszban bizonyítást nyertek. Ezek közül elsősorban a depensum és a legatum per damnationem emelendő ki.
A depensum a következőt jelentette. A sponsiós kezes per aes et libram, vagyis mancipatio keretében teljesített a hitelezőnek, aminek keretében a hitelező szintén mancipatióval átruházta a hitelezőre az adós személyén fennálló jogát. Ilyenkor a kezes visszkereseti joga keretében manus iniectio pro iudicatóval léphetett fel az adós ellen. A kezes követelésének fennállását már a magistratus előtt bizonyíthatta a mancipatio tanúinak segítségével, vagy akár az adós is elismerhette confessio in iure keretében a tartozás fennállását.
A Kr. e. 3. és 2. század fordulóján keletkezett Lex Publilia alapján a magistratus hathónapos türelmi időt adott az adósnak, a kezes pedig actio depensit kapott tőle. A legatum per damnationem (vagyis a kötelmi hagyomány) esetén szintén lehetőség volt arra, hogy a mancipatiós végrendeletben (testamentum per aes et libram) történt hagyományrendelést már in iure bizonyítsák (ennek hiányában actio ex testamentóval lehetett perelni ).

A manus iniectióra továbbá csak akkor volt lehetőség, ha nemcsak a követelés jogalapja, hanem annak pontos összege sem volt vitatott. Ez az adós védelmét is szolgálta, lévén hogy így meghatározásra került, milyen összeg megfizetésével szabadulhatott vagy szabadíthatta meg más a manus iniectio nagyon szigorú, kegyetlen személyi következményeitől. Amennyiben a jogalap nem volt vitatható, de az összeg még nem került pontosításra, azt arbitrium litis aestimandae keretében állapították meg. Az arbitrium litis aestimandae iránti igényt az adós terjesztette a magistratus elé postulatio formájában.

A végrehajtást kezdeményező hitelező az adóst a magistratus elé idézte, illetve vitte, és ott ünnepélyes szavak kíséretében megragadta (manum inicere). A megragadás végrehajtása előtt a magistratus értelemszerűen megvizsgálta, hogy a manus iniectiónak adottak-e a feltételei. A szimulált fizikai erőszaknak az adós maga nem állhatott ellen, vagyis nem lökhette le magáról a hitelező kezét (manum sibi depellere).
Ezt csak egy harmadik személy, a vindex tehette meg, ahogy ezt már a XII táblás törvény és a Lex Ursonia is jelezték. Ha vindex lépett fel, az adós megszabadult, és helyette a vindex vitte tovább az ügyet a hitelezővel szemben. Eljárásával a vindex tagadta a hitelező eljárásának és az adós feletti hatalmának jogosságát, az adós helyébe lépett, és ha nem tudta bizonyítani igazát, ellene vált foganatosíthatóvá a végrehajtás.
A vindex nem a végrehajtásban szereplő alapösszeg tekintetében vált felelőssé, hanem annak kétszereséért (duplum), vagyis azáltal, hogy vitatta a követelést, az összeg amint a Lex Ursonia rögzítette megkétszereződött. Ennek a jelenségnek a neve a litis crescentia, ami nagy valószínűséggel a legtöbbször a nyilvánvaló tartozás esetlegesen rosszhiszemű vitatásának volt a büntetése.

Ha az eljárásnak ebben a szakaszában nem lépett fel a vindex, és a magistratus a hitelező eljárását jogszerűnek ítélte, akkor megadta a hitelezőnek az addictiót, azaz az államhatalom képviselőjeként jóváhagyta a hitelező által gyakorolt formális önhatalmat, amivel megkezdődött a végrehajtás tényleges realizációja, a végrehajtás foganatosítási szakasza. A hitelező ekkor házába vitte az adóst, megkötözhette vagy bilincsbe verhette (a bilincs súlyának legalább tizenöt fontnak kellett lennie).
A hitelező köteles volt az adóst élelmezni napi egy font kenyérrel, ha az nem tudta saját ellátását biztosíttatni. Ettől az időponttól számítva hatvan napon át fogságban tarthatta az adóst, ha eközben valaki más nem egyenlítette ki a tartozást (pacisci), vagy nem került sor a tartozás elengedésére vagy egyezség megkötésére. Ezt követően három egymást követő vasárnapon a magistratus elé kellett vinnie az adóst, és a tartozás összegét kikiáltva lehetőséget kellett adnia arra, hogy valaki teljesítsen az adós helyett.
Ha a harmadik vasárnapon sem került sor a tartozás kiegyenlítésére, eladhatta rabszolgának a Tiberisen túlra (trans Tiberim), azaz külföldre ebben az időszakban a Tiberis képezte Róma határát -, vagy akár meg is ölhette. A magánfogság ideje alatt az adós státusát tekintve még szabad ember volt, vagyis capitis deminutiója csak az eladással következett be. Ahhoz, hogy teljesítés esetén a hitelező elbocsássa a fogságból, nem volt szükség manumissióra.

A XII táblás törvény tartalmaz egy olyan rendelkezést is, hogy a harmadik vasárnapon az adós feldarabolható (partis secanto), és nem jogellenes, ha valaki nagyobb darabot vág magának. Ennek a szabálynak az értelme a római jogi szakirodalomban vitatott. Az elfogadott álláspont szerint nem az adós feldarabolásáról lehetett szó, hanem az érte kapott értékről, a darabolás pedig például a nyersérc darabolását jelentette. Nem kizárt továbbá az sem, hogy már a XII táblás törvény idején szokásba jött, hogy a rabszolgának való eladás helyett az adós a hitelező magánfogságában dolgozhatta le tartozását.
A Kr. e. 326. évben a Lex Poetelia Papiria nagy valószínűséggel eltörölte az adósrabszolgaság intézményét, tehát ettől kezdve általános gyakorlattá vált az, hogy az adós a hitelező magánfogságában a tartozása erejéig munkavégzéssel törlesztett.

Az archaikus kor másik, rendkívüli végrehajtási eljárása a legis actio per pignoris capionem volt. Ennek tartalmáról szintén Gaius Institúciói szolgálnak forrásként. Számos jellemzője különbözteti meg az egyéb legis actióktól. Nem a magistratus jelenlétében került rá sor, továbbá az ellenérdekelt fél távollétében is végre lehetett hajtani. Ellentétben a legis actio per manus iniectionemmel, amely bármilyen jogerős ítélet vagy elismert tartozás végrehajtására alkalmas volt, a legis actio per pignoris capionemet kizárólag közjogi és szakrális természetű követelések végrehajtására alkalmazták.

A legisactio per pignoriscapionem keretében bizonyos privilegizált követelések fejében a hitelező foglalás alá vonhatta az adós egyes vagyontárgyait. Ilyen privilegizált követelésnek számított például a katona zsoldkövetelése, az áldozati állat vételára, a katonai célú lovak vásárlására rendelt összegek. Az így foglalás alá vont értékkel bíró vagyonelemek, amennyiben a kiváltásukra megszabott határidő eredménytelenül telt el, a zálogjogát érvényesítő fél, a hitelező tulajdonába kerültek.

Az archaikus kor, vagyis a civiljog végrehajtási rendje kapcsán megállapítható, hogy abban a privilegizált követelések végrehajtásától eltekintve kizárólag a személyi végrehajtásnak volt helye, az önálló vagyoni végrehajtás ebben a korszakban még nem kapott semmiféle szerepet.


Forrás: Pataki János István Adalékok a bírósági végrehajtáshoz a római jogban