logo

XX Aprilis AD

A zsidók keresztény vallásra való áttérésének előmozdítása

A keresztény római császárok legfőbb valláspolitikai célja a birodalom krisztianizálása és katolizálása volt: az uralkodók annak elérésére törekedtek, hogy a birodalom lakosságának minél nagyobb része keresztelkedjen meg, és a kereszténységen belül a katolikus irányzathoz csatlakozzon. Ennek érdekében - vallási diszkrimináció útján - nyomást gyakoroltak a nem keresztényekre (vagyis a pogányokra, a zsidókra és a szamaritánusokra), valamint a keresztény eretnekekre.
Kimondták például azt, hogy ügyvéd és állami hivatalnok csak ortodox keresztény lehet. Azok a pogány, zsidó, szamaritánus vagy eretnek vallású személyek tehát, akik ügyvédek vagy állami hivatalnokok szerettek volna lenni - vagy azok szerettek volna maradni -, kénytelenek voltak áttérni a katolikus keresztény hitre. Az ilyen rendelkezések valószínűleg tömeges formális, látszatáttéréseket eredményeztek.

Azt egyébként nem tudjuk, hogy az ilyen rendeleteket a birodalom különböző részein milyen szigorúan hajtották végre. Soha nem szabad összekevernünk a jogalkotás szintjét a végrehajtás szintjével.
Arra például számos jel utal, hogy a pogányellenes rendeletek végrehajtása helyi szinten gyakran elmaradt: e rendeleteket ezért többször meg kellett ismételni, és a végrehajtásért felelős helyi hivatalnokokat egyre súlyosabb szankciókkal kellett megfenyegetni. Egészen biztos, hogy a zsidókra vonatkozó rendeleteket sem hajtották mindig végre.
Az 5. század első felében több olyan rendelet született, mely megtiltotta, hogy a zsidók új zsinagógákat építsenek. Ennek ellenére a régészeti leletek szerint az 5-6. század során számos új zsinagóga épült a birodalom területén.

Az állam a keresztény vallásra áttérő zsidókat különleges védelemben részesítette. Constantinus 315-ben tűzhalállal rendelte büntetni azokat a zsidókat, akik a megkeresztelkedett társaikat „köveket ragadva vagy más őrült módon” (saxis aut alio furoris genere) megtámadták.
Húsz évvel később a császár ismételten megtiltotta, hogy a zsidók háborgassák és bántalmazzák azokat, akik a zsidó vallást elhagyva keresztény hitre tértek: a 335-ben kiadott rendelet értelmében az elkövetőket a tettükkel arányos büntetéssel kellett sújtani.

A keresztény hitre tért zsidók öröklési jogainak védelmében III. Valentinianus alkotott rendeletet 426-ban. E jogszabály megtiltotta, hogy a zsidó (vagy szamaritánus) szülők, illetve nagyszülők végrendeletükben kitagadják vagy mellőzzék kikeresztelkedett gyermekeiket, illetve unokáikat. Az ilyen lemenőkre legalább a törvényes örökrészüknek megfelelő vagyonrészt kellett hagyni. A jogszabálysértő végrendelet - a benne foglalt rabszolga-felszabadítások kivételével - érvénytelennek minősült.
A keresztény hitre tért lemenőt csak akkor lehetett köteles részre szorítani (ami a törvényes örökrész egynegyede volt), ha büntetőeljárás során bizonyítást nyert, hogy az illető súlyos bűntettet követett el a felmenőjével szemben.

Fontos kiemelni, hogy a katolikus államhatalom a zsidókra soha nem gyakorolt olyan erős nyomást, mint a pogányokra, az eretnekekre és a szamaritánusokra. Több iustinianusi rendelet kimondta, hogy a pogányok, az eretnekek és a szamaritánusok vagyona mind ajándékozás, mind öröklés útján csak katolikusokra szállhat át: katolikus örökös hiányában az említettek hagyatékára az állam tarthatott igényt.
A pogány, eretnek és szamaritánus családapákat az állam ily módon rákényszerítette arra, hogy gyermekeiket (a leendő örököseiket) - a család vagyonának megmaradása érdekében - kereszteltessék meg és a katolikus hitre neveljék. Az ilyen jellegű rendeletek a zsidókra nem vonatkoztak.

Azt is érdemes kiemelni, hogy Nagy Theodosius híres rendelete, mely 380-ban a katolikus hitet államvallássá nyilvánította, csak a keresztényekre vonatkozott: azt mondta ki, hogy minden keresztény köteles a katolikus irányzathoz csatlakozni. Ez a rendelet tehát sem a pogányokra, sem a zsidókra, sem a szamaritánusokra nem vonatkozott.
Iustinianus 529-ben minden pogány családfőt arra kötelezett, hogy feleségükkel, gyermekeikkel és házuk egész népével együtt sajátítsák el a keresztény hit alapjait és keresztelkedjenek meg: az ellenszegülőkre vagyonelkobzás és száműzetés várt. A zsidókra ez a rendelet sem vonatkozott. A zsidókat tehát a keresztény római császárok nem kényszerítették ősi vallásuk elhagyására.
Vajon miért nem? Ennek volt egy vallási-teológiai oka és volt egy fiskális oka. Egyrészt a katolikus császárok a zsidó vallást - a pogány vallással és az eretnek keresztény irányzatokkal ellentétben - tiszteletben tartották: tisztelték az Ószövetséget, Mózest és a prófétákat.

Másrészt azt is tudnunk kell, hogy a zsidók mind a pogány, mind a keresztény korban egy külön adót fizettek évente a császári kincstár számára. E külön adó fejében megtarthatták ősi vallási előírásaikat, s nem voltak kötelezhetők olyan magatartásra, mely vallási szabályaikkal ellentétes lett volna. A zsidó vallás felszámolása ezért jelentős bevételtől fosztotta volna meg a császárokat. A zsidókkal szemben mutatott nagyobb tolerancia mögött tehát fiskális érdekek is meghúzódtak.



Sáry Pál