logo

XX Aprilis AD

A zsidók és a keresztények közötti ellenségeskedés felszámolása

A zsidók és a keresztények között a kereszténység születésétől fogva ellentétek feszültek. Máté evangéliuma szerint már Jézus is ezzel a figyelmeztetéssel küldte szét tanítványait: „Az emberekkel szemben legyetek óvatosak, mert bíróság elé állítanak és zsinagógáikban megostoroznak titeket! ”
Mint tudjuk, Saul, a későbbi Pál apostol azért indult Damaszkuszba, hogy az ott élő keresztényeket letartóztassa. A keresztények első üldözői a zsidók voltak. Ezért mondja azt Tertullianus, hogy a keresztényüldözések forrásai a zsidók zsinagógái: „synagogas Iudaeorum fontes persecutionum.” A zsidók a római keresztényüldözésekben is fontos szerepet játszottak.

A keresztény Jusztinosz a 2. század derekán a következőket írta a zsidó Trifónnak: „a velünk való rossz bánásmód okai ti vagytok... Jeruzsálemből kiválasztott férfiakat küldtetek szét az egész világra, ők a keresztényekről mint istentelen szektáról beszélnek, és elhintették mindazt, amit a bennünket nem ismerő emberek beszélnek." Órigenész szintén azt írta a pogány Kelszosznak, hogy a keresztények elleni rágalmak a zsidóktól erednek. E források szerint tehát a zsidók rágalmazó propagandatevékenységet folytattak, s ily módon uszították a pogány rómaiakat a keresztények ellen.
A constantinusi fordulattal véget ért e tevékenység, amikor azonban 361-ben Iulianus került a trónra, a zsidók újra megindították a keresztényellenes akcióikat. Mint tudjuk, Iulianus azért kapta az aposztata jelzőt, mert a keresztény hitét elhagyva visszatért a pogány valláshoz, és határozottan keresztényellenes politikát folytatott. Iulianus a keresztényekkel szemben nem csak a pogányokra támaszkodott, hanem a zsidókkal is szövetkezett. A zsidók ezen felbátorodva támadásokat indítottak a keresztények ellen és sok bazilikát felgyújtottak: Szent Ambrus szerint így jártak el többek között Damaszkuszban, Gázában, Aszkalonban, Bérütoszban és Alexandriában.

A mindössze két és fél évig uralkodó Iulianus halálát újabb fordulat követte: az államhatalom ismét (és ezúttal végleg) a keresztények oldalára állt. Ettől a keresztények felbátorodtak, s a helyett, hogy megbocsátották volna a rajtuk esett korábbi sérelmeket, bosszút álltak. Sorra támadták meg, fosztották ki és gyújtották fel a zsinagógákat.
A közrend megszilárdítására törekvő uralkodóknak emiatt egymás után kellett ki- bocsátaniuk a zsidókat védő rendeleteket: szigorúan megtiltották a keresztényeknek a zsidók bántalmazását, a zsinagógák megtámadását, és büntetni rendelték a zsidók ellen irányuló agresszió minden formáját.

Nagy Theodosius 393-ban arra szólította fel a keleti katonai főparancsnokot, hogy megfelelő szigorral tartsa féken azokat, akik a keresztény vallás nevében (sub Christianae religionis nomine) törvénytelen tettekre vetemednek, és zsinagógákat próbálnak meg lerombolni és kifosztani.
396-ban Arcadius azt az utasítást adta az Oriens dioecesis élén álló comesnek, hogy büntesse meg azokat, akik a nyilvánosság előtt sértő kifejezésekkel merészelik illetni az illustris zsidó pátriárkákat. Egy évvel később a keletrómai uralkodó arra utasította Illyricum praefectus praetorióját, tudassa a helytartókkal, hogy a zsidók bántalmazását meg kell akadályozni, s arra kell törekedni, hogy a zsinagógák megszokott nyugalma fennmaradjon.
412-ben Honorius szintén megtiltotta, hogy bárki megtámadjon vagy megszálljon zsinagógákat, mivel vallásra és kultuszra tekintet nélkül (sine intentione religionis et cultus) mindenkinek jogában áll a saját tulajdonát zavartalanul megőrizni.

Egy hónappal később II. Theodosius a következőkre hívta fel Illyricum praefectus praetoriójának figyelmét: senkit se bántsanak ártatlanul azért, mert zsidó; senkit ne bántalmazzanak a vallása miatt, bármilyen legyen is az; a zsidók zsinagógáit és lakásait ne gyújtsák fel, ne rongálják meg ok nélkül, sőt akkor sem, ha azok bűntetteket követnek el; ilyenkor állítsák őket bíróság elé, hiszen senkinek sincs joga bosszúra. A zsidókat pedig arra kérte figyelmeztetni a császár, hogy ne váljanak arcátlanná, s biztonságuk tudatában (védett helyzetükkel visszaélve) ne merészeljék a keresztény vallást megsérteni.

A keresztény vallás megsértésével kapcsolatosan érdemes itt egy kis kitérőt tennünk. A zsidók a mai napig fő ünnepeik közé sorolják purim ünnepét, melyen arra emlékeznek, hogy a Perzsa Birodalomban élő őseik Eszter jóvoltából megszabadultak a halálos veszedelemtől: ellenségüket, a népük teljes kiirtását tervező Ámánt a perzsa király keresztre feszíttette. E kivégzésre emlékezve a zsidók évről évre kereszteket égettek el.
Mivel ez az ünnepi szokás a keresztények vallási érzelmeit súlyosan sértette, II. Theodosius 408-ban parancsba adta, hogy a tartományi helytartók tiltsák meg a zsidóknak azt, hogy a keresztény hitet megsértve (in contemptum Christianae fidei), szentségtörő szándékkal (sacrilega mente) a Szent Kereszthez hasonló tárgyat (sanctae crucis adsimulatam speciem) égessenek el, s a keresztény hit jelét (fidei nostrae signum) összekössék ünnepi szórakozásaikkal. Arra kötelezte a zsidókat, hogy a keresztény vallás sérelme nélkül (citra contemptum Christianae legis) végezzék rítusaikat, s figyelmeztette őket, hogy elveszítik privilégiumaikat, ha nem tartózkodnak a törvénybe ütköző magatartástól.

Arra, hogy a zsidók helyenként szándékosan gúnyt űztek a keresztény vallásból és súlyos bűntetteket követtek el a keresztények sérelmére, Szókratész többször is utal. A konstantinápolyi egyháztörténet-író szerint a zsidók „mindig mindenütt ellenségei voltak a keresztényeknek”.
400-ban az alexandriai zsidók merényletet szerveztek a keresztények ellen, s számos keresztényt legyilkoltak. Másnap a város püspöke, Kürillosz (Szent Cirill) hatalmas tömeg kíséretében elfoglalta a zsinagógákat, a zsidókat kiűzte a városból, s a népnek megengedte, hogy elrabolja a zsidók javait.

415 körül a szíriai Inmesztárban „a zsidók szokás szerint játékokat rendeztek maguknak... A játékok során kigúnyolták a keresztényeket, sőt magát Krisztust is, kinevették a keresztet és azokat, akik a keresztre feszítettbe vetették reményüket, és efféle dolgokat találtak ki:
Megfogtak egy keresztény gyereket, és felkötözték a keresztre. Először csak nevettek rajta és kigúnyolták, nemsokára azonban - amikor kezdték elveszteni a józan eszüket - annyira bántották a gyereket, hogy bele is halt. Emiatt aztán súlyos összetűzésre került sor köztük és a keresztények között.” Az ilyen esetek a közrendet és a köznyugalmat súlyosan sértették. A zsidó-keresztény viszonyt ezért állami úton feltétlenül rendezni kellett.

II. Theodosius 423 februárjában egy újabb constitutiót bocsátott ki a zsidókkal kapcsolatban, melyben a következőket írta elő:
ezek után zsinagógát tilos a zsidóktól elvenni vagy felgyújtani; ha erőszakkal elfoglalnak vagy az egyház számára elvesznek egy zsinagógát, s azt felszentelik keresztény templommá, kárpótlásul egy olyan telket kell adni a zsidóknak, ahol felépíthetnek egy új - az elvesztett épületükhöz hasonló méretű - zsinagógát; a zsinagógából elvitt fogadalmi ajándékokat (donaria) szintén vissza kell szolgáltatni, ha azonban e tárgyakat már felszentelték, s így azok visszaadása már nem lehetséges, akkor azok árát kell megtéríteni; új zsinagógákat egyébként nem szabad építeni, a régieket pedig meg kell hagyni jelenlegi állapotukban.

Két hónappal később, miután a zsidók panaszt tettek a keresztények magatartása miatt, II. Theodosius arra utasította a keleti területek praefectus praetorióját, tudassa a zsidókkal, hogy a bántalmazásuk és üldözésük - amihez egyesek a keresztény vallást használták fel ürügyként - be lett tiltva, s ezért senkinek sem szabad elfoglalnia vagy felgyújtania a zsinagógákat. Majd újabb két hónappal később (423 júniusában) a császár ismételten megtiltotta, hogy a keresztények kezet emeljenek azokra a zsidókra és pogányokra, akik békességben élnek, nem zavarognak és nem szegik meg a törvényt.
A rendelet értelmében a nyugalomban élőkkel szemben erőszakot alkalmazókat bíróság elé kellett állítani, s rablás esetén nem pusztán az elvett javakat, hanem azok értékének háromszorosát és négyszeresét kellett visszaadni.

Hasonló rendeletek kiadására később már nem került sor, amiből arra lehet következtetni, hogy 423 után csökkent a zsinagógák elleni támadások száma. A zsidók és a keresztények közötti ellenségeskedés azonban nem szűnt meg. Jól kitűnik ez az amidai Sergius történetéből, melyet Efezusi János jegyzett fel a keleti szentekről szóló művének ötödik fejezetében. Sergius, a iustinianusi korban élő híres, fanatikus remete gyakran tett antijudaista kijelentéseket, majd egy éjszaka a társaival bement Amida városába, és az ottani zsinagógát felgyújtotta.
A zsidók keservesen siratták zsinagógájukat, az azzal együtt elpusztult könyveiket és bútoraikat. A helyi keresztények is rosszallták a történteket, azon keseregve, hogy Sergius akciója miatt a gyülekezetük jelentős bevételtől esett el. A zsidók később azzal torolták meg a rajtuk esett sérelmet, hogy Sergius és követői remeteházait felgyújtották. A remeték a leégett viskóikat gyorsan újjáépítették. A zsidók is megpróbálták újjáépíteni zsinagógájukat, többször is kísérletet tettek erre, de az elkészült épületet Sergius és társai minden alkalommal felgyújtották.

A zsidók és a keresztények közötti ellenségeskedés tehát az általam vizsgált korszak végéig (Iustinianus haláláig) nem szűnt meg. Egyik oldal sem tudott leállni, egyik oldal sem tudott megbocsátani. Mindkét oldalt fűtötte a gyűlölet és a bosszúvágy. Pedig könnyen felismerhették volna azt, hogy megoldást, békét csak a megbocsátás hozhat.



Sáry Pál