logo

XX Aprilis AD

A keresztények zsidó vallásra való áttérésének akadályozása

A keresztény császárok a keresztény hit elhagyását szigorúan büntették. Az aposztaták legtöbbször a pogány vallásra tértek át, illetve ahhoz tértek vissza, de olyan rendeletek is születtek, melyek kifejezetten a zsidó vallásra való áttérést, illetve az ahhoz való visszatérést nyilvánították bűncselekménnyé.
Constantinus 315-ben úgy rendelkezett, hogy azt, aki a nép közül (quis ex populo) a zsidók „elvetemült szektájához” (nefaria secta) csatlakozik, méltó büntetésben (poena merita) kell részesíteni. II. Constantius pedig 352-ben azt az utasítást adta a keleti praefectus praetoriónak, hogy azok vagyonát, akik a keresztény hitről a zsidó hitre tértek át, kobozza el a kincstár javára.
Nagy Theodosius a pogány valláshoz visszatérő keresztényeket megfosztotta végrendelkezési képességüktől. Gratianus 383-ban azokkal szemben is e szankciót rendelte alkalmazni, akik a keresztény hitet elhagyva a zsidó vallásra tértek át (a rendelet az ilyen személyek végrendeletét peres úton megtámadhatóvá nyilvánította).

Érdemes megemlíteni, hogy azok a zsidók, akik csupán előnyök szerzése végett keresztelkedtek meg, büntetlenül visszatérhettek korábbi vallásukhoz. Honorius 416-ban a következő tartalmú rendeletet küldte Annás rabbinak és más zsidó vezetőknek: azok a zsidók, akik azért csatlakoztak az egyházhoz, hogy ezáltal büntetőeljárást vagy kényszerű közszolgálatot kerüljenek el, nem a hit által vezéreltettek, hanem csupán színlelték megtérésüket; ezért ezeknek a személyeknek, akiknek nem szilárd a hitvallásuk és akiket nem tölt el hittel a keresztség, a tartományi helytartók meg kell hogy engedjék a zsidó hitre való visszatérést.

A zsidóság hitterjesztő tevékenységét már a 2. században uralkodó pogány császárok is korlátozták: Antoninus Pius például büntetni rendelte azokat, akik nem zsidó származású személyeket körülmetéltek. A keresztény császárok szintén felléptek a zsidó vallás terjesztésével szemben.
A legtöbb rendelet e téren a kiszolgáltatott helyzetben lévő keresztény rabszolgák hitének védelmében született. A legnagyobb veszélybe egyértelműen azoknak a keresztény szolgáknak a hite került, akik zsidók tulajdonát képezték: a zsidó gazdák ugyanis szolgáikat a zsidó vallási szokások követésére kényszerítették.

Constantinus ezért 335-ben kimondta, hogy ha egy zsidó az általa megvásárolt keresztény vagy bármilyen más (nem zsidó) vallású rabszolgát (Christianum mancipium vel cuiuslibet alterius sectae) körülmetéli, a szolga ipso iure szabaddá válik. Néhány évvel később (339-ben) II. Constantius ugyanebben a tárgyban a következőképpen rendelkezett: ha egy zsidó egy másik valláshoz vagy másik néphez tartozó rabszolgát (mancipium sectae alterius seunationis) vásárol, a szolga feletti tulajdonjogát elveszti a kincstár javára.
Ha az illető körülmetéli a megvásárolt rabszolgát, azon túl, hogy elveszti a szolga tulajdonjogát, főbenjáró büntetést is kap. Ha olyan rabszolgákat merészel vásárolni, akik a tisztelendő (tehát a keresztény) hitet vallják (venerandae fidei conscia mancipia), büntetésül az összes szolgáját elveszti.

Nagy Theodosius 384-ben szintén kimondta, hogy a zsidók nem vásárolhatnak keresztény rabszolgát: ha mégis ezt tették, amellett, hogy elvesztették a szolga feletti tulajdonjogukat, megfelelő (a bűntettel arányos) büntetésben is részesültek. A zsidóknak a már tulajdonukban álló keresztény vagy keresztényből zsidóvá tett rabszolgáikat megfelelő áron el kellett adniuk keresztényeknek, hogy ily módon e szolgák megszabaduljanak méltatlan szolgaságukból.

Honorius 409-ben megtiltotta, hogy a keresztény misztériumokba beavatott személyeket a Római Birodalomtól idegen „zsidó fonákság” (perversitas Iudaica) átvételére kényszerítsék, s utasítást adott arra, hogy az ilyen bűntettek elkövetőit a korábbi császárok rendeleteiben meghatározott büntetéssel sújtsák.
A rendelet indoklása szerint rosszabb a halálnál és szörnyűbb a gyilkosságnál, ha valakinek a keresztény hitét a zsidó hitetlenség beszennyezi: „quippe cum gravius morte sit et inmitius caede, si quis ex Christiana fide incredulitate Iudaica polluatur.”
A nyugatrómai császár 415-ben engedélyt adott a zsidóknak arra, hogy keresztény rabszolgákat tartsanak, de csak azzal a feltétellel, ha hagyják, hogy a szolgák megtartsák vallásukat. A rendelet megszegőire a szentségtörés (sacrilegium) büntetését kellett kiszabni, ami egyértelműen főbenjáró büntetést jelentett.

Ugyanebben az időszakban (415 őszén) a birodalom keleti felében II. Theodosius azt a parancsot adta Aurelianus nevű praefectus praetoriójának, hogy kíméletlenül alkalmazza a törvény szigorát azzal a zsidóval szemben akár magáról Gamáliel pátriárkáról van szó, akár más az elkövető -, aki megpróbál egy keresztény vagy más (nem zsidó) vallású személyt akár szabadon születettet, akár rabszolgát a zsidó jellel (Iudaica nota) beszennyezni, vagyis körülmetélni. A császár egy constantinusi rendeletre hivatkozva arra is utasítást adott, hogy azokat a keresztény rabszolgákat, akiket a zsidó pátriárka a szolgálatában tartott, adják az egyház tulajdonába (ecclesiae mancipentur).

417 tavaszán II. Theodosius egy újabb constitutiót bocsátott ki, melyben a következőket rendelte el: a zsidók nem vásárolhatnak és nem kaphatnak ajándékba keresztény rabszolgát; a tilalom megszegése esetén a rabszolga feletti tulajdonjogukat elveszítik, és a szolga ily módon szabaddá válik; igaz valláshoz (recta religio) tartozó (vagyis keresztény) rabszolgák egyébként állhatnak zsidók tulajdonában, ha már korábban szerezték őket, s ezután is szerezhetnek keresztény szolgákat öröklés vagy hitbizomány (fideicommissum) útján, de csak azzal a feltétellel, ha nem térítik át őket sem akaratuk ellenére, sem beleegyezésükkel, mert ha ezt teszik, főbenjáró büntetésben (capitalis poena) és vagyonelkobzásban részesülnek.

Hat évvel később (423 áprilisában) a keletrómai uralkodó elrendelte, hogy azt a zsidót, aki egy keresztényt körülmetél vagy erre parancsot ad, vagyonelkobzással (proscriptio bonorum) és örökös száműzéssel (exilium perpetuum) büntessék. Ugyanekkor ismételten megtiltotta, hogy bármely zsidó keresztény rabszolgát merészeljen vásárolni: „Christiana mancipia Iudaeorum nemo audeat comparare.”
A császár e tulajdonszerzési tilalmat azzal indokolta, hogy szörnyűség a legvallásosabb rabszolgákat a legistentelenebb vevők tulajdonjogával beszennyezni: „nefas enim aestimamus religiosissimos famulos impiissimorum emptorum inquinari dominio.” A rendelet megszegőire az uralkodó utasítása szerint minden késedelem nélkül ki kellett szabni a megfelelő büntetést.

Iustinianus a korábbi szabályokat kiterjesztve és általánosítva a zsidókon kívül a pogányoknak, az eretnekeknek és a szamaritánusoknak is megtiltotta, hogy keresztény rabszolgát tartsanak. A császár valószínűleg 534-ben bocsátotta ki azokat a (keltezés nélkül fennmaradt) rendeleteit, melyek értelmében a pogányok, zsidók, szamaritánusok és eretnekek tulajdonában álló keresztény rabszolgák ex lege szabaddá váltak. Ez azokra a szolgákra is vonatkozott, akik a rendelet kihirdetése után keresztelkedtek meg, de csak abban az esetben, ha az ortodox hitet választották.
Az így felszabadult (jogilag szabaddá vált) szolgák érdekében (ha visszatartották s ténylegesen továbbra is rabszolgákként kezelték őket) a helytartókhoz, az egyház defensoraihoz és a püspökökhöz lehetett fordulni. Ilyen esetben a volt tulajdonosokat pénzbüntetéssel kellett sújtani. Ha a volt tulajdonos később maga is ortodox keresztény hitre tért, volt szolgáját nem hívhatta vissza a szolgaságba; arra, aki volt szolgáját ennek ellenére mégis visszakényszerítette a szolgai állapotba, főbenjáró büntetést kellett kiszabni.
Végül említést érdemel még, hogy Iustinianus 535-ben miután seregei visszafoglalták Észak-Afrikát egy külön rendeletet bocsátott ki az afrikai egyház helyzetének rendezéséről: e novella ismételten kimondta, hogy a zsidók nem tarthatnak keresztény rabszolgákat.

A felsorolt rabszolgákkal kapcsolatos jogszabályokon túl egyértelműen a keresztény vallás védelmében született az a Nagy Theodosius által kibocsátott rendelet is, mely 388-ban szigorúan megtiltotta, hogy zsidó férfi keresztény nővel, vagy keresztény férfi zsidó nővel házasságot kössön.
A rendelet értelmében a vegyes házasság érvénytelennek minősült, és a feleket a házasságtörés (adulterium) büntetésével kellett sújtani, ami ebben a korban valószínűleg éppen a mózesi törvények mintájára halálbüntetést jelentett. A házasságot kötő felek ellen a házasságtörés esetére vonatkozó általános eljárási szabályoktól eltérően bárki vádat emelhetett. A rendelet azt kívánta megakadályozni, hogy a zsidóval házasságot kötő keresztény idővel házastársa és annak rokonai hatására áttérjen a zsidó vallásra.

Fontos ehhez hozzátenni, hogy e tilalom a másik oldalról nézve is fennállt: a zsidók és nem zsidók közötti vegyes házasságokat a mózesi törvények is szigorúan tiltották S talán azt is érdemes megemlíteni, hogy a zsidók és a keresztények közötti relatív házassági akadály a kánonjogban már jóval korábban megjelent, mint a római jogban: a 300 körül tartott Elvirai Zsinat egyik határozata megtiltotta, hogy a keresztény családapák zsidó férfiakhoz adják feleségül leányaikat.



Sáry Pál