logo

XXII Aprilis AD

Mit hagyományoztak a Rómaiak

Minden ruházat vagy férfi-, vagy gyermek-, vagy női, vagy közös, vagy rabszolgaruházat. Férfiruházat az, amely magának a családapának készült, mint a tógák, az alsóruhák, a köpenyek, a kívül-belül gyapjas palástok, az útiköpenyek és más hasonlók. Gyermekruházat az, ami senki másnak, csak gyermeknek a használatára van rendelve, mint a bíborszegélyes tógák, a rövid felsőruhák, a kurta menték, az olyan köpenyek, amelyek gyermekeinknek készülnek.
Női ruházat az, amely a családanyák számára készült, amelyeket férfiak aligha viselhetnek anélkül, hogy megszólnák őket, mint a női hosszúfelsőruhák, a női köpenyek, a női alsóruhák, a női mellkendők, a női övék, a női fejkötők, amelyek többnyire a fej fedésére és nem díszítésére készülnek, a fátylak, az esőköpenyegek. Közös ruházat az, amelyet férfiak és nők vegyesen használnak, mint amilyenek az ilyen fajta köpenyek, esőköpenyek és más egyéb holmik, amelyeket férfi és nő egyaránt megrovás nélkül használ. Rabszolgaruházat az, amely a rabszolgák öltöztetésére készült, mint a kurta menték, a felsőruhák, az esőköpenyegek, a lenből készült ruhák, köpenyek és hasonlók.
Ulpianus D. 34. 2. 23. 2-3.


A férfiruha és a férfiruházat között különbség nincs, de nehézséget okoz a hagyományozó szándéka, ha maga is szokott viselni olyan ruhát, amely nőknek is alkalmas. Tehát mindenekelőtt azt kell mondani, hogy azt hagyományozták, aminek a hagyományozása a végrendelkező szándéka volt, és nem azt, ami valójában nőnek vagy férfinak való. Mert Quintus Titius is azt mondja, hogy tud egy bizonyos senatorról, aki lakomához női ruhát szokott hordani. Ha ez a senator női ruhát hagyományozott, nem tekinthető ügy, hogy ezen azt is értette, amit maga férfiruházati tárgyként használt.
Pomponius D. 34. 2. 33.


„Titiának, barátnőmnek, akivel hazugság nélkül éltem, öt font aranyat akarok adni." Kérdezem, vajon az örökösöket a teljes aranykészletnek a szolgáltatására kell-e kötelezni, vagy az értéknek és a mennyiségnek a megfizetésére. Paulus azt válaszolta, vagy az aranyat kell szolgáltatniuk, amelyről szó van, vagy az arany árát, amennyiért azt meg lehet vásárolni.
Paulus D. 34. 2. 35. pr.


"Az örökösök hitére meghagyom, hogy azt az aranypoharat, amelyet majd kiválaszt, az édes Seiának adják oda." Kérdés, ha a hagyatékban nincsenek csak ivóedények, serlegek, kancsók, ivócsészék, vajon Seia ezekből választhat-e. A válasz az, hogy mivel valamennyit ivás céljára készült pohárnak mondják, választhat ezek közül.
Scaevola D. 34. 2, 36.


Egy elhunyt asszony így hagyományozott ékszereket: „Összes ékszereimet Seiának, barátnőmnek akarom adni." Ugyanabban a végrendeletben ezt írta: „Azt akarom, hogy a férjem tetszése szerint temessenek el, és hogy a temetésemen az ékszerekből viseljek valamit, tegyenek rám két gyöngyfűzért és két karperecét smaragdokkal", de sem az örökösök, sem a férj, akire testének elföldelését bízta, nem adták a testére azokat az ékszereket, amelyeket megjelölt. Kérdés, vajon ezek azéi-e, akinek minden ékszerét hagyományozta, vagy az örökösöké. A válasz, hogy nem az örökösöket, hanem a hagyományost illetik.
Scaevola D. 34. 2. 40. 2.


Neratius úgy véli, hogy a kocsmaüzlet felszereléséhez az üzletvezetők is hozzátartoznak. De tekintetbe kell venni, hogy a kocsmahelyiség felszerelése és a kocsma felszerelése között különbség van, minthogy az üzlethelyiségnek a felszerelése az agyaghordók, az edények, a füles-hordók, a fazekak, a merítőkanalak, amelyeket a vacsoránál szoktak alkalmazni, hasonlóképpen az érckorsók, a kanná k, a meszelyesek, a hatod-meszelyesek és más hasonlók. A kocsmaüzlethez viszont, ami a kereskedésnek a neve, az üzletvezetők hozzátartoznak. Neratius véleménye az, hogy fürdőfelszerelés hagyományozása esetén abba a fürdőalkalmazottat is bele kell érteni.
Paulus D. 33. 7. 13.pr.-l.


Ha valakinek ágyasa volt, és annak adta használatra a korábbi ágyasának a ruháját, majd azt így hagyományozta: „a ruhát, amelyet az ő számára vettem, készíttettem." Cascellius és Trebatius tagadják, hogy a nőt illetné az, ami az előbbi ágyas részére készült, mivel más a helyzete, mint a feleségé. Labeo ezt nem tartja helyesnek, mivel ilyen hagyomány esetén nem a feleség joga az irányadó, hanem a szavak értelmezésére van szükség, és ugyanez a jogi helyzet, ha leányáról vagy más személyről van szó. Labeo véleménye a helyes.
Labeo, Iavolenus D. 32. 29. pr.


Valaki a feleségére ezekkel a szavakkal hagyakozott: „minden női pipere holmit, ékszert és mindazt, amit csak életemben neki adtam, ajándékoztam, az ő számára vásároltam, szereztem, mindazt neki akarom adni": felmerült a kérdés, vajon a nagy kerekű hálókocsi az öszvérekkel, amelyet mindig a feleség használt, őt illeti-e. Azt feleltem, ha az használatra nála volt, megilleti őt. Ugyanaz megkérdezte, vajon ennek a rendelkezésnek alapján a ruhát, amelyet ugyancsak a feleség rabszolganőinek vagy gyaloghintó-vivőinek számára vásárolt vagy szerzett, ki kell-e neki adni. Azt feleltem, ki kell adni.
Scaevola D. 34. 2. 13.


Méla azt mondja, ha fiúnak vagy leánynak ellenállást hagyományoznak, az a serdült korig jár. De nem igaz. Addig jár ugyanis, ameddig a végrendelkező akarta, vagy ha nem világos az, amit gondolt, egészen az életük végéig jár.
Bizonyára, ha az ellátást a serdült korig hagyományozzák, s valaki annak az ellátásnak a példáját kívánja követni, amelyet régen a fiúnak és a leánynak adtak, tudja meg, Hadrianus úgy rendelkezett, hogy a fiút tizennyolcadik életévéig, a leányt tizennegyedik életévéig kell eltartani, és ezt a Hadrianus által adott iránymutatást válaszában a mi császárunk is leiratában megerősítette. De ha a serdült kor [149] általában nem is ekként van meghatározva, mégis kizárólag az ellátás esetében, tekintettel a szeretetre, nem szabálytalan ezt a korhatárt betartani.
Ulpianus D. 34. 1.14. pr.-l.


Valaki fiókvégrendeletben fiának, az örökösének a terhére tíz pénzt hagyott Seiának és tanítványának, ezekkel a szavakkal: „Maevius nevű serdületlen tanítványomnak négyszázat akarok adni, amit, Seia, te vegyél át, és huszadik évéig neki évente öt uncia kamatot adj, továbbá vedd magadhoz, és védelmezd őt."
Felmerült a kérdés, vajon Seia, ha - miután megkapta a maga hagyományát - a tanítványnak hagyott pénzt felvenni nem akarja, vagy annak felvételével késedelmeskedik, kényszeríteni kell-e, hogy a végrendelkező halálának napjától kezdődően az ellátás terhét elismerje. Azt feleltem, hogy azok szerint, amit elmondtak, kényszeríteni kell a teljesítésre, mivel ez a hitbizományi rendelkezés. Ugyanaz megkérdezte még, vajon Seiának az örököse is tartozik-e a tanítványnak húszéves koráig ellátást nyújtani. Azt feleltem, hogy tartozik.
Scaevola D. 34.1.15. pr.


Az elhunyt Titia végrendeletében így rendelkezett: „Azt akarom, hogy minden felszabadított rabszolgámnak és rabszolganőmnek azt az élelmet és ruházatot adják és nyújtsák, amit életemben nyújtottam nekik." Azt kérdezték: mivel abban az időben, amikor élt, csak háromnak; nyújtott - amint az elszámolásokból kitűnik - élelmezést és ruházatot, vajon örökösét a többi felszabadított is perelheti-e, vagy csak a megnevezett hárommal kapcsolatban van kötelezettsége, akik az elszámolások szerint élelmezést és ruházatot kaptak? Azt feleltem, hogy valamennyivel kapcsolatban kötelezve van.
Scaevola D. 34.1.15. 2.


Ha majorságot hagyományoznak a felszereléssel együtt, a leghelyesebb az a nézet, hogy ez a bútorra nem vonatkozik. Servius azt a választ adta, hogy ha a szőlőskertet és felszerelését hagyományozzák, a szőlőskert felszerelése semmi. Aki tőle tanácsot kért, Corneliusra hivatkozott, aki azt mondta, hogy a karók, a rudak, a kapák, a hosszúnyelű kapák a szőlőskert felszerelései. Ez a helyesebb nézet.
Valaki a földet, amelyen maga is lakott, úgy, ahogyan fel volt szerelve, a feleségének hagyományozta. Amikor megkérdezték a gyapjúfonó rabszolganők felől, vajon azok a felszereléshez tartoznak-e, azt felelte: nem azért, mert a földnek felszerelései, hanem, mert maga a családapa hagyományozott, aki a földön lakott, nem lehet kétséges, hogy mind a rabszolganők, mind az egyéb dolgok, amelyekkel a családapa azon a földön el volt látva, mind hagyományozottaknak tekintendők.
Alfenus D. 33. 7.16.


Az örökhagyó a hagyaték egy részére örökössé nevezett Seiának, ha majd örökös lesz, a felszereléssel ellátott földeket a majorosokkal és más bérlőkkel együtt előre kiadta és a fiókvégrendeletben ezt írta:
„Azután jutott eszembe, hogy a földeket, amelyeket Seiára hagytam, ahogyan fel vannak szerelve gazdasági eszközökkel, bútorral, barommal, majorosokkal és más gazdákkal, neki akarom juttatni, s hogy az éléstár is az övé legyen." Megkérdezték, vajon az is a hagyományhoz tartozik-e, ami a földön a gazda mindennapi használatára szolgált. A felelet az, hogy a végrendelet szerint, ahogyan előadták, Seiának a hagyományozott földön felül nem jár több, mint ami a fiókvégrendeletből nyilvánvalóan kitűnik (amelyet tényleg a végrendeletben írtakat elfeledve, utóbb készített), amit a felszerelés elnevezésen érteni akart.
Valaki a felszabad ítottjának ezekkel a szavakkal hagyományozott telkeket: „Seiusnak, felszabadított rabszolgámnak ezt és ezt a földet adom, hagyományozom úgy, ahogyan fel van szerelve, a bérlők szolgáltatásaival és hátralékaival és az erdőkerülőkkel, élettársaikkal, fiaikkal, leányaikkal": kérdezték, vajon a Stichus nevű rabszolga, aki közülük az egyik telket művelte, és nagy összeggel volt hátralékban, a hitbizományi juttatás alapján Seiust illeti-e. Azt feleltem, ha nem a gazda bizalmából, hanem bér ellenében művelte a földet ahogyan az idegen földművelők szokták, nem illeti őt meg.

„Gaius Seiusnak, tanítványomnak ezeket és ezeket a földeimet, ahogyan fel vannak szerelve, s a felső házat akarom juttatni": felmerült a kérdés, a házat is felszereléssel akarta-e adni. A felelet az volt, hogy azok szerint, amit előadtak, úgy tetszik, felszereléssel adta, hacsak az, akitől követelik, be nem bizonyítja, hogy a végrendelkező másként gondolta. Ám, ha a lakás, azaz a ház felszerelését hagyományozta, ahhoz nem járnak a munkára vagy más célra rendelt rabszolgák.
Az örökhagyó a földeket, ahogyan fel voltak szerelve, a bérlőktől és a majorosoktól járó szolgáltatásokkal és hátralékokkal; rabszolgákkal és minden marhával hagyományozta, a rabszolgák különvagyonával és a felügyelőkkel együtt. Felmerült a kérdés, vajon a bérlők hátralékai, akik a bérlet lejártával óvadék ellenében a bérleményből eltávoztak, az előbb írott szavak szerint a hagyományhoz tartoznak-e. Azt feleltem, nem lehet az örökhagyót úgy tekinteni, hogy ezekre a hátralékokra gondolt.
Ugyanez megkérdezte, hogy a felügyelő hagyományozása esetén annak a felesége és a leánya is a hagyományhoz számít-e, mivel a felügyelő nem a földeken, hanem a városban tartózkodott. Azt válaszoltam, semmit nem lehet felhozni, miért tartoznának oda.
Ugyanaz megkérdezte, ha a végrendelkező a végrendelkezés után vidékre utazott, vajon azok a tulajdonában levő rabszolgái, akik elutazása vagy halála után a hagyományozott földekre bárki felhatalmazása nélkül, saját elhatározásukból mentek, azért, hogy a rokonaikat és ismerőseiket meglátogassák, a hagyományhoz számítanak-e. A válasz az volt, nincsenek hagyományozva azok, akik véletlenül vagy jártuk-keltükben mentek át oda.

"Pamphilának, felszabadított rabszolganőmnek akarom adni a Titius-féle földet, felszereléssel és mindazzal, ami ott lesz akkor, amikor meghalok." A kérdés az volt, ha a Stichus nevű rabszolgát a végrendelkező halála előtt egy évvel arról a földről elvitték, hogy tanuljon, s az a földre többé nem jött vissza, az vajon szolgáltatandó-e. A válasz az volt, ha tanulás céljából küldték el, és nem máshová vitték át a földről, akkor szolgáltatni kell.
„Tyranna nővéremnek a Graecius-féle földemet istállóval és minden mezőgazdasági felszereléssel együtt hagyományozom." Kérdés, vajon a föld elnevezésen a legelő is értendő-e, amely a földdel egyszerre lett az övé, és amely mindig ennek a birtoknak a használatára szolgált, s így a hagyományhoz számít-e. Azt felelte, ha a legelőt a Graecius-féle földhöz úgy kapcsolta, hogy a föld elnevezésen ezt is érteni kell, akkor oda számít.
Házak felszereléssel hagyományoztatván, Titia halála idején az aranyozott ezüst tetejű nyugágyat nem találták meg, hanem az sokáig a csűrben volt elrejtve. Kérdés, vajon azt is át kell-e adni. Azt feleltem, ha a házban szokott lenni, és azért vitték a csűrbe, hogy biztonságosabb helyen legyen: ki kell adni.
Scaevola D. 33. 7. 20. pr.-8.


Hasonlóképpen festőfelszerelés hagyományozása esetén a viasztáblák, a festékek és az ezekhez hasonlók a hagyományhoz számítanak; ugyanígy az ecsetek és a kagylók. Aristo a halászfelszereléshez tartozónak mondja a csónakokat, amelyek halfogás céljára készültek; de ide tartozóknak kell tekinteni a halászokat is. Fürdőfelszerelés hagyományozása esetén, azt mondják, a fürdős úgy tartozik a fürdőfelszereléshez, ahogyan az erdőkerülő és a kertészek a földbirtok felszereléséhez, az [153] üzletvezető a kocsmai felszereléshez, mivel a fürdők nem alkalmasak használatra fürdősök nélkül.
Marcianus D. 33. 7. 17.


Ha az egyiknek élelmet, a másiknak bort hagyományoztak, a bor kivételével minden egyéb élelem a másik hagyományost illeti. Ha száz amfora bort azzal hagyományoztak neked, hogy azok a tieid, amelyeket kiválasztasz, akkor a végrendelet alapján perrel követelheted, hogy engedjék meg neked azok megkóstolását.
Pomponius D. 33. 6. 2.


Amikor valaki bort a boros edényekkel együtt hagyományozott, Trebatius tagadta, hogy ez arra is vonatkoznék, ami hordókban van, és úgy vélte, más a végrendelkező gondolata és mások a szavai: különben a boros edények a hordókat nem foglalják magukban. Én, bár a hordók nem tartoznak a boros edények közé, mégsem adnék igazat Trebatiusnak, aki szerint a bor, amely a hordókban, tehát nem a boros edényekben van, ne volna hagyományozva.
Azt tartom helyesnek, hogy akiknek a bort edényekkel együtt hagyományozták, azoknak hagyományozták az amforákat, amelyekben a lefejtett bort tartjuk; a bort ugyanis amforákba és boroskorsókba azzal a szándékkal fejtjük le, hogy azokban legyen, amíg a felhasználás céljára megvizsgálják. A hordókba más célból töltjük be, tudniillik azért, hogy azokból utóbb amforákba vagy boroskorsókba fejtsük le, vagy a hordók nélkül eladjuk.
Proculus D. 33. 6. 15.


Valaki végrendeletében ezt írta: „A Graviscanusok községére hagyom arról a helyreállítandó útról való gondoskodást, amely az ő településükön keresztül az Aurelia útig húzódik." Felmerült a kérdés, vajon érvényes-e ez a hagyomány. Iuventius Celsus azt válaszolta: ez az Aurelia-féle út gondozására vonatkozó rendelkezés majdhogynem tökéletlen ugyan, mivel a pénzösszeg nincs odaírva.
Mégis akkora összeget lehet hagyományozottnak tekinteni, amely erre a dologra szükséges: hacsak a pénzösszeg nagyságából, vagy annak a pénzforrásnak a szerény voltából, amelyet a végrendelkező hátrahagyott, nem nyilvánvaló, hogy a végrendelkező akarata más volt. Ekkor ugyanis a bírónak a vagyon és a hagyomány becsértéke szerint lehet a mennyiséget megállapítania.
Celsus D. 31. 30.


Forrás: Diósdi György - A Római jog világa