logo

XX Aprilis AD

Az öröklés

Tehetős római polgárnak végrendelkeznie illett. Amint ma megrójuk azt az embert, aki évek során összekuporgatott pénzét italra költi el, ugyanúgy a rómaiak is felelőtlenségnek tartották, ha valaki nem készített időben végrendeletet, vagyis közömbös volt számára, mi lesz a vagyonának sorsa halála után.
Előfordult természetesen, hogy a váratlanul érkező halál meghiúsította a végrendelkezést. Máskor hasztalanul végrendelkezett a lelkiismeretes polgár: tévedésből nem tartott be valami kötelező formaságot, például nem gondoskodott kellő számú tanúról, ezért végrendelete érvénytelen volt. Megesett az is, hogy a végrendeletben kijelölt örökös nem volt hajlandó átvenni az örökséget. Mindezekben az esetekben az elhalt rokonai, az úgynevezett törvényes örökösök kapták meg a vagyont.

A gondos római mindenesetre igyekezett elkerülni ezeket a veszélyeket, és ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga döntsön vagyona sorsáról. A végrendeletben mindenekelőtt az örökös személyét kellett meghatároznia, aki mintegy az ő helyébe lépett. Az örökös nem egyes vagyontárgyakat, például egy telket vagy egy gyűrűt kapott, hanem a vagyont mint egészet örökölte. Ez azzal a hátránnyal járt, hogy nemcsak a jogokhoz jutott hozzá, hanem az örökhagyó adósságait is ki kellett fizetnie.
Kit szoktak örökösnek kiszemelni? Forrásaink annyira tarka képet adnak, hogy lehetetlen lenne bárminő szabályt felállítani. Még az sem állapítható meg, hogy általában rokont vagy inkább jó barátot neveztek-e ki örökössé. A skála roppant széles. Gyakoriak az olyan esetek, hogy az apa vagy az anya - amint ez természetes - a fiát nevezi örökösének, de nem ritkán a hűséges rabszolgát jutalmazták felszabadítással és az örökséggel. Persze ilyenkor is „családi", pontosabban érzelmi kapcsolatról lehetett szó.
A rabszolga-örökös minden bizonnyal az örökhagyó élettársa vagy gyereke lehetett, amint ezt maguk a szövegek is sejtetik. A végrendelkező önkénye, szeszélye is érvényesülhetett. Néha meglehetősen furcsa feltételekhez kötötték az örökséget, például ahhoz, hogy az örökös vegye feleségül az örökhagyó unokahúgát. A jogtudósok arra törekedtek; lehetőleg az örökhagyó szándéka érvényesüljön, ezért tiszteletben tartották a különféle feltételeket - hacsak nem látszottak merő esztelenségnek.

A végrendelkezés fő célja gyakran nem is az örökös személyének a kijelölése volt. Gondoljunk azokra az esetekre, amikor az örökhagyó egyetlen fiát nevezte ki örökössé. Első tekintetre ez a végrendelkezés fölöslegesnek tetszhetne, hiszen a fiú törvényes örökösként egyébként is megkapná apja vagyonát. Az effajta végrendelet azonban mégsem volt fölösleges, mert a végrendelkezés nemcsak az örökös kinevezésére szolgált, hanem úgynevezett hagyományokat is tartalmazhatott. A hagyomány ajándék-féle volt, amellyel a végrendelkező egyes tárgyakat, egy pénzösszeget vagy például haszonélvezeti jogot juttatott az örökös terhére valaki másnak. A hagyományos, az örököstől eltérően, nem felelt az örökhagyó adósságaiért.
A végrendelkezés tehát lehetővé tette, hogy az örökhagyó egy-egy vagyontárgyat juttasson jóbarátainak, ismerőseinek vagy éppen egykori pártfogójának, aki politikai és hivatali pályáján támogatta. Sokan emlékeztek meg végrendeletükben - talán nem mindig önzetlen szeretetből - magáról a császárról is. Ismeretes, hogy Augustus hatalmas vagyonának nem csekély része éppen hagyományokból származott.
A rómaiak bőségesen éltek a hagyományozás lehetőségével. Az emberek egyenesen elvárták, hogy az örökhagyó valamennyi jó barátjáról megemlékezzék egy-egy hagyománnyal végrendeletében. Augustus császár idejében az öröklési jog a hitbizománnyal is bővült. Ez - bár neve a magyar olvasóban egészen más képzeteket kelt - voltaképpen a hagyományozásnak egy újabb, teljesen kötetlen formája volt, amely még végrendelet nélkül is, akár szóbeli közléssel létrejöhetett.

A gondos római lehetőleg nem várta be a súlyos betegséget, a közelről fenyegető halált, hanem még élete virágjában elkészítette végrendeletét. Ha az istenek kegyesek voltak hozzá, akkor esetleg még évtizedekig élhetett. Ezalatt újabb barátokra vagy barátnőkre tehetett szert, újabb befolyásos emberekkel ismerkedett meg. Ezekről is illett volna megemlékeznie végrendeletében, de újat nem akart készíteni, mert változatlanul az eredetileg kiszemelt örökösre szándékozott hagyni a vagyonát. Nem megváltoztatni, hanem kiegészíteni akarta végrendeletét. Ilyen esetekre vezették be a fiókvégrendeletet. Ez, amint neve is mutatja, afféle pótvégrendelet, függelékféle volt, amely az eredeti végrendeletet kiegészíthette. Természetesen az örökös személyét csak újabb végrendelettel lehetett megváltoztatni, fiókvégrendelettel nem. Az utóbbi csak hagyományokat, hitbizományokat és rabszolga-felszabadításokat tartalmazhatott.
A sokféle hagyomány értelmezése, nem utolsósorban azért, mert az emberek akkoriban sem fejezték ki magukat eléggé pontosan, szép jogászi feladat volt, és a jogtudósok nagy kedvvel vállalták ezt a munkát. A hagyományokat értelmező szövegek azonban nem csupán jogászi szempontból érdekesek. Minthogy bármit lehetett hagyományozni, a jogi szövegekből sok érdekességet megtudunk a rómaiak mindennapi életéről. Némi túlzással azt mondhatnánk: forrásaink valóságos kis kultúrtörténetet adnak. Megtudjuk, miből állt egy fürdő vagy egy kocsma felszerelése, hogyan ruházkodtak a rómaiak, milyen ékszereket viseltek, melyek voltak egy római hölgy személyes holmijai. Szó esik arról is, miképpen gondoskodtak a közeli hozzátartozók eltartásáról a rómaiak. A római hétköznapokról kapunk képet, eleven cáfolatául annak a tévhitnek, hogy az öröklési jog száraz és elvont matéria.



Az öröklésről általában

Az örökös nem csupán az elhalálozott egyes dolgai fölötti tulajdont szerzi meg, hanem rá háramlanak át a meghalt összes jogai, minthogy a követelések is átszállnak rá.
Pomponius D. 29. 2. 37.


A hagyomány végrendeletileg hagyott ajándék.
Modestinus D. 31. 36.


A hagyomány a hagyaték olyan értelmű csökkentése, amellyel az örökhagyó abból, ami egészében az örökösé lenne, valamit másnak akar juttatni.
Florentinus D. 30. 116. pr.


A végrendelet akaratunk szerinti törvényes döntés arról, hogy halálunk után mi történjék.
Modestinus D. 28.1.1.


Kezdetben kétfajta végrendelet volt ismeretes: az egyik az ún. „comitia calata" előtt tett végrendelet. E népgyűlés kétszer évente éppen ezzel a céllal ült össze. A másik a csatamezőn tett végrendelet, melyet a hadba indulók a háború idején tettek. Ez utóbbi "készenléti végrendelet" elnevezése onnan származik, hogy a végrendeletet a bevetésre kész felszerelt hadsereg előtt tették. Az előbbit a béke és nyugalom idején, az utóbbit harcba indulva alkották.
Ehhez kapcsolódott azután a végrendeletek harmadik fajtája, melyet rézérccel és mérleggel, azaz a mancipatio szabályai szerint készítettek. Aki ugyanis sem a „comitia calata"-n, sem a csatamezőn nem végrendelkezett, ha a hirtelen halál sürgette, barátjának mancipatio-val adta vagyonát, felkérve őt arra, hogy halála után kinek milyen vagyontárgyakat adjon ki. Ezt a végrendeleti formát, mivel a mancipatio szabályai szerint történt, rézérccel és mérleggel való végrendelkezésnek nevezik.
Azon bizonyos kétfajta végrendelet-készítési módot azonban nem használták, úgyhogy valójában egy, a rézérc és mérleg által bonyolított végrendelkezés maradt használatban. Ámde most már ezt is másként bonyolítják, mint azt hajdan szokásos volt. Hajdan ugyanis a vagyonvevő, aki az örökhagyótól összes vagyonát mancipatio-val kapta, örökösi minőségben szerepelt, és erre tekintettel az örökhagyó őt bízta meg, hogy halála után kinek mit adjon ki a hagyatékból. Ezzel szemben most végrendeletileg már más örököst nevezünk, aki egyébként a hagyományokat is köteles kiadni, s a forma kedvéért, csak a régi jog utánzása érdekében szerepel a vagyonvevő.
Gai. Inst. 2.101-103.


Végrendelet hátrahagyása nélkül hal meg az, aki vagy egyáltalán nem készített végrendeletet, vagy nem a jogszabályoknak megfelelően készítette, illetve ha készített is végrendeletet, az megdől, vagy érvénytelen lesz, vagy akinek végrendelete alapján senki sem lett örökössé.
Inst. 3.1. pr.


A hitbizományt nem meghatározott szavakkal, hanem egyszerű kérő formában hagyják hátra. Ennélfogva nem a ius civile szigorán alapszik, hanem az örökhagyó akarata alapján juttatják.
Ulpianus Tit. 25. 1.


A fiókvégrendeletet nem ismerték el Augustus kora előtt; elsőként az a Lucius Lentulus vezette be, akinek nevéhez a hitbizományok alapítása is kapcsolódik. Ugyanis, amikor Afrikában meghalt, végrendeletileg megerősített fiókvégrendeletet készített, amelyben hitbizomány alapítása révén kérte Augustusi, hogy tegyen meg valamit. Amikor pedig az isteni Augustus teljesítette az ő kívánságát, a többiek, követvén a császári tekintélyt, szintén teljesítették a hitbizományokat, és Lentulus leánya olyan hagyományokat adott ki, amelyekkel jog szerint nem tartozott.
Állítólag Augustus jogtudósokat hívott össze, többek között Trebatiust is, akinek akkortájt legnagyobb volt a tekintélye, föladván nekik azt a kérdést, vajon elismerhető-e ez az intézmény, a fiókvégrendelet-alkotási gyakorlat nem mond-e ellent a jogelveknek. Trebatius azzal győzte meg Augustusi, hogy felhívta a figyelmét, milyen hasznos és szükséges ez az intézmény azon polgárok számára, akik a régieknél sokkal hosszabb és nagyobb utazásokat tesznek, melyek során, ha valaki nem tudott végrendeletet tenni, legalább fiókvégrendeletet készíthetett. Ettől fogva, minthogy maga Labeo is készített fiókvégrendeletet, mindenki számára kétségen felül álló lett, hogy a fiókvégrendelet jogilag elfogadott.

Fiókvégrendeletet nem csupán végrendelet alkotása után készíthetett valaki, hanem fiókvégrendeletben a végrendelet hátrahagyása nélkül elhalt személy is rendelhetett hitbizományokat. Papinianus véleménye szerint azonban ezek csak akkor érvényesek, hogyha külön is megerősítik őket. Ezzel szemben az isteni Severus és Antoninus császárok leiratukban azt rendelték el, hogy a végrendelet-alkotást megelőzően készített fiókvégrendeletben rendelt hitbizományt akkor lehet követelni, hogyha az utóbb alkotott végrendeletből egyértelműen megállapítható, hogy az örökhagyó fiókvégrendeletben kifejezett akaratát nem kívánta megváltoztatni.
Azért, hogy a végrendelet és a fiókvégrendelet ne legyen összekeverhető, fiókvégrendeletben nem lehet örökséget adni vagy elvenni, így tehát kitagadni sem lehet senkit. Fiókvégrendeletben közvetlenül örököst rendelni vagy örökségtől megfosztani nem lehet, ugyanis fiókvégrendeletben érvényesen csak hitbizomány útján rendelhetünk örökséget, hasonlóképpen a végrendeletileg nevezett örökösnek fiókvégrendeletileg feltételt nem szabhatunk, de közvetlenül helyettes örököst sem nevezhetünk. Bárki, akár több fiókvégrendeletet is készíthet, és azok készítése minden ünnepélyes formától mentes.
Inst. 2. 25.



Ki örököl és mennyit?

A minap a császár elé került a következő ügy. A végrendelkező némelyik örökös nevét kihúzta a végrendeletből. A nekik jutó részt ezért a császári kincstár magának követelte mint gazdátlanná vált örökséget. Soká kétség volt a hagyományok felől. Különösen azok sorsa látszott kétségesnek, amelyeket a kihúzott örökösök terhére rendelt. A többség úgy vélte, hogy a hagyományosok nem kapnak semmit. Én ezt a nézetét csak abban az esetben helyeseltem, ha az egész írást (tehát a hagyományosok nevét) is törölte az örökhagyó. Néhányan úgy gondolták, hogy enélkül is elvész az a hagyomány, ami a kihúzott örökösöket terhelte volna; a többiek szerint minden hagyomány érvényes marad. Nos, mi a helyzet? Vajon az, aki kihúzta az örökösök nevét, nem azt akarta elérni, hogy a törvényes örökösök örököljenek? De kétes esetben nemcsak igazságosabb, hanem biztonságosabb is a jóindulatúbb értelmezést elfogadni.
Marcus Aurelius császárnak Pudens és Pollio consulsága évében hozott ítélete így hangzik: "Minthogy Valerius Nepos megváltoztatván akaratát, feltörte végrendelete pecsétjét és kihúzta az örökösök nevét, isteni atyám rendelkezése értelmében nem kaphatják meg az örökséget azok, akik a végrendeletben szerepeltek." A császári kincstár ügyvédjeinek pedig ezt mondotta: „Nektek megvannak a saját bíráitok." Vibius Zeno így fordult a császárhoz: „Kérlek császár uram hallgass meg türelmesen. Mit határozol a hagyományokról?" Marcus Aurelius császár így válaszolt : „Szerinted érvényes az a végrendelet, amelyben törölték az örökösök nevét?" Cornelius Priscianus az egyik hagyományos ügyvédje ezt mondta: „Csak az örökösök nevét húzta ki." Calpurnius Longinus a kincstár ügyvédje viszont kijelentette:„Egyáltalában nem lehet érvényes az a végrendelet, amelyben nincs örökös." Priscianus így válaszolt erre: „Néhány rabszolgát felszabadított, és hagyományokat is adott." Marcus Aurelius császár elbocsátotta őket, amíg meghányta-vetette az ügyet, majd újra behívatta, és így szólt:
"A jelen ügy megengedi az emberségesebb értelmezést. Ezért úgy tekintjük, hogy a végrendelkező Nepos csak azt akarta érvényteleníteni, amit kihúzott." Egy rabszolga nevét is kihúzta, holott előzőleg a végrendeletben felszabadította. Marcus Aurelius leiratában úgy döntött, hogy a rabszolga ennek ellenére szabad. Ezt pedig azért rendelte így, hogy a szabadságnak kedvezzen.
Marcellus D. 28. 4. 3.


Iulianus is előadja művének harmincadik fejezetében, hogy ha valaki így nevezett örököst: „Titius a felerészre örökös legyen, Seius a felerészre. Amelyik részre Seiust rendeltem örökösül, ugyanarra a részre Sempronius legyen örökös" kétség támadt, vajon három részre akarta-e osztani a hagyatékot, vagy az egyik felerészt együttesen akarta-e Seius-nak és Semproniusnak juttatni. És ez a helyesebb megoldás, tehát ezeket együttesen kell örökösökké nevezetteknek tekinteni. Úgy legyen tehát, hogy Titius felerészt, ezek pedig egy-egy negyedrészt kapjanak.
Ugyanő ugyancsak ebben a fejezetben azt írta, ha Primust a felerészre, Secundust a felerészre nevezték örökösnek azzal, hogy ha Primus nem lehet örökös, Tertius a háromnegyedrészre helyettes örökös legyen, - eldöntendő kérdés merül fel. Helyesen mondják, ha Primus a hagyatékot elfogadja, egyenlő részeket kapnak, ha visszautasítja, a hagyaték tizenöt részre bomlik, amelyből kilenc Tertiust hat Secundust illeti.
Ulpianus D. 28. 5. 15. pr.-l.


Lucius Titius után két különböző nemű gyermek maradt, s azokat örököseivé nevezvén, végrendeletéhez általános fejezetet toldott. Ennek értelmében örököseinek kötelezettségeknek kellett eleget tenniök, és rabszolga-felszabadításokat végrehajtaniuk. A végrendelet valamelyik részében azonban a fiúörökösétől azt kérte, hogy rendelkezéseinek minden terhét vállalja magára, mégpedig így: „Amit a hagyományok terén adni és szolgáltatni rendeltem, mindazt, úgy rendelkezem, Attianus fiam és örökösöm adja és szolgáltassa." Továbbá ahhoz a rendelkezéshez, amely lányára vonatkozott, ezeket a szavakat fűzte: „Mindazt, amit Paulinának, szeretett lányomnak életemben adtam, vásároltam, azt, úgy rendelem, tartsa meg magának, s megtiltom, hogy erről vita legyen, de kérem tőled, kedves leányom, ne haragudj, hogy fivérednek nagyobb vagyont hagytam.
Tudod, hogy nagy terheket kell viselnie és kötelezettségeknek kell eleget tennie, amelyeket a fentiekben rendeltem." Kérdezem, vajon az utolsó szavakból, amelyeket a leányához intézett, az következik-e, hogy az összes öröklési keresetek terhét a fiára hárította, vagy csupán azokról szólt, amelyek a hagyományokból folyó kötelezettségek miatt állanak fenn, s a hagyaték ellen irányuló kereseteket a hitelezőknek mind a két örökös ellen meg kell-e adni. Modestinus azt válaszolta, nem lehet képzelni, hogy a végrendeletet tevő úgy rendelkezett volna, hogy a hitelezők keresetei ellen egyedül a fiú védekezzék.
Modestinus D. 31. 34. 6.


Megtörtént eset a következő: Valaki két örököst nevezett, az egyiket a tartományokban, a másikat az Itáliában levő vagyonára, s mivel árukat szoktak Itáliába szállítani, áruvásárlás céljára a tartományba pénzt küldött. Az árut még életében vagy már halála után meg is vásárolták, de még nem hozták el Itáliába. Azt kérdezték, vajon az áru azt illeti-e, akit az itáliai, vagy azt akit a tartományi vagyon örökösévé neveztek. Azt mondtam, meg van engedve, hogy az örököst meghatározott dolgokra vonatkozóan nevezzék ki, és nem hiábavaló az ilyen örökös nevezés, de úgy, hogy a hagyaték megosztása ügyében eljáró bírónak hivatalból kell gondoskodnia arról, hogy az, akit valamely dolog örököséül neveztek, semmi többet ne kapjon, mint azt a dolgot, amelyre örökösül nevezték.
A dolgot tehát így kell érteni. Tegyük fel például, hogy két örököst neveztek, az egyiket a Cornelius-féle földre, a másikat a Livius-félére, és az egyik föld a vagyon háromnegyed részét, a másik a negyed részét teszi: bár egyenlő részekben lettek örökösként megnevezve, bírói részről mégis hivatalból kell gondoskodni arról, hogy mindegyiküknek az a föld ítéltessék, vagy adassék oda, amelyiket neki hagytak...
Ennélfogva, ha a tartományba áru vásárlása végett pénzt küldtek, és az árut még nem vásárolták meg, azt mondom, a pénz, amit olyan célra küldtek, hogy azért árut hozzanak Itáliába, az itáliai örökséghez számítandó. Ha ugyanis a tartományban való felhasználás céljára adták is, azokról a pénzekről, amelyek oda mennek és Itáliába visszajönnek, azt kell mondani, hogy az itáliai vagyonhoz tartoznak. Azt mondtam ezért, hogy az az elv érvényesül, hogy azok az áruk, amelyeket azért vásároltak, hogy Rómába hozzák, akár útnak indították azokat még az elhunyt [139] életében, akár nem, és akár tudott róluk, akár nem, azt az örököst illetik, akinek a végrendelkező az itáliai vagyont juttatta.
Ulpianus D. 28. 5. 35. pr., 4-5.


Pactumeius Androsthenes Pactumeia Magnát, Pactumeius Magnusnak a lányát egyedüli örökösévé tette, és helyettes örökösül az apját nevezte ki. Miután Pactumeius Magnust meggyilkolták, és olyan hír érkezett, hogy a lánya is meghalt, a végrendeletet megváltoztatta, és Novius Rufinust nevezte örökössé a következő bevezetéssel: „Mivel azokat, akiket akartam, nem sikerült örököseimmé tennem, legyen Novius Rufinus az örökösöm."
Pactumeia Magna kérelemmel fordult a császárhoz, és az ügy megvizsgáltatván, jóllehet az örökösnevezés érvényét az, hogy a helyzetet illetően tévedés van, lerontani nem szokta, a császár mégis úgy vélte, a végrendelkező akaratának megfelelően segítenie kell rajta. Úgy döntött tehát, hogy az örökség Magnát illeti, úgy azonban, hogy a későbbi végrendelet alapján a hagyományokat neki kell teljesítenie éppen úgy, mintha a későbbi végintézkedések szerint ő maga lett volna örökösül kijelölve.
Paulus D. 28. 5. 93.


Rabszolgákat örökösökké nevezhetünk, sajátjainkat felszabadítással, az idegeneket felszabadítás nélkül, a közös tulajdonban levőket pedig szabadsággal vagy szabadság nélkül.
Ulpianus Tit. 22. 7.


Lucius Titius katona gyorsírójának végrendeletírás végett jegyzeteket diktált, és mielőtt az írásbafoglalásra sor került volna, meghalt. Kérdezem, vajon ez a diktálás érvényes végrendelet-e. Azt válaszoltam, a katonáknak meg van engedve, hogy úgy végrendelkezzenek, ahogyan akarnak és ahogyan tudnak, de mégis olyan módon, hogy annak megtörténte törvényes bizonyítással kimutatható legyen. Annak a végrendeletére vonatkozóan, aki a katonai jog szerint végrendelkezett, s rabszolgáját, aki bár feltételesen, örökséget érdemelt ki, azt feleltem, hogy a rabszolga a végrendelet alapján a szabadságot is követelheti.
Lucius Titius katona így végrendelkezett: „Pamphila rabszolganőm kizárólagos örökösöm legyen"; egy másik fejezetben pedig ugyanezt a Pamphilát Sempronius nevű katonatársának hagyta, és annak becsületére bízta, hogy szabadítsa fel. Kérdezem, vajon örökös lesz-e Pamphila, és közvetlenül elnyeri-e a szabadságot. Azt feleltem, meg kell érteni, hogy a katona, aki rabszolganőjét örökösévé nevezte, nem tudhatta, hogy azt örökössé nevezés folytán a szabadság is megilleti, és ezért alap nélkül kívánja katonatársától, hogy bocsássa szabadon. Mivel az előbbi rendelkezés alapján a nő felszabadult, és örökössé lett, a végrendelkezőnek az elhatározását nem érinti az, hogy érvénytelenül hagyományozta rabszolganőjét.
Paulus D. 29. 1. 40. pr.-2.


Caius Cassius Longinus veterán végrendelete

Caius Cassius Longinus veterán, akit tisztességgel bocsátottak el a misenumiak praetorianus csapatából, végrendeletet készített. Úgy rendelkezem, hogy a harmincadik évét betöltött rabszolganőm, Marcella, és az ugyancsak harmincadik évét betöltött Cleopatra nevű rabszolganőm szabaduljanak fel, és mindketten örököseim legyenek egyenlő részben. A többieket mind kitagadom az örökségből.
Mindketten akkor vegyék át az örökségemből a maguk részét, mihelyt megtudják, és tanúk előtt ki tudják jelenteni, hogy az örököseim. Megtiltom, hogy az örökrészüket eladják vagy elzálogosítsák. Ha pedig a fent írott Marcellát utolérné az emberek végzete, akkor azt akarom, hogy az ő örökrésze szálljon egyenlő arányban Szarapiónra, Szókratészre és Longusra. Ami pedig Cleopatrát illeti, azt akarom, hogy az ő örökrésze Neiloszra szálljon át. Bárki is válik az örökösömmé, köteles legyen mindazt adni, megtenni és nyújtani, ami ebben a végrendeletemben írva van, és ezt az illető becsületére bízom.
Felszabadított rabszolganőm - Cleopatra - leánya: Szarapiasz rabszolgalány legyen szabad, és hagyományként öt árura szántóföldet juttatok neki, amelyet Karanisz falu mellett birtokolok a Sztruthónak nevezett helyen. Ezenkívül hagyományozok neki egy és negyed árura völgyben fekvő földet, továbbá házam egyharmadát, valamint egyharmadát annak a háznak, amelyet annak idején Prapetheutesz anyjától Thaszeutesztől vásároltam, végül pedig annak a datolyaültetvénynek az egyharmadát, amelyet a Régi Ároknak nevezett völgy mellett birtokolok.
Azt akarom, hogy az eltemetésemről és a végtisztességemről az örököseim kegyelete gondoskodjék. Ha pedig én ezen írást követően sajátkezűleg bármilyen rendelkezést írnék, azt mindenképpen érvényesnek kell tekinteni....
FIRA III. 50.



Feltételhez kötött öröklés

Ez a kifejezés „bárki" „mindegyik"-et jelent; Labeo is azt írja, hogy ha így szól a rendelkezés: „Amekkora részben engem Titius és Seius, örökösévé nevezett, olyan részben örökösöm legyen", hacsak mindketten nem nevezték örökösükké az örökhagyót, egyikük sem lesz az ő örököse, minthogy szavai mindkettőjükre vonatkoznak; s ebben, úgy vélem, a végrendelkező szándékát kell tekintetbe venni. De mégis emberségesebb, hogy az, aki a végrendelkezőt örökösévé nevezte, a kijelölésnek megfelelő részben örökös legyen, azt pedig, aki nem jelölte ki örökösül, nem kell az örökséghez hozzájuttatni.
Pomponius D. 28. 5. 29.


A családapa végrendeletében két örököst nevezett meg, és azokat bizonyos időn belül síremlék felállítására kötelezte. Majd ezt írta: „Ha valamelyikük ennek nem tesz eleget, akkor az öröklésből mindketten ki vannak rekesztve." Az egyik örökös nem tartott igényt az örökségre, a megmaradt örökös pedig, mivel a síremléket maga felépítette, tanácsot kért, vajon most, hogy az örököstársa a hagyatékot nem fogadta el, örököl-e. A jogtudós azt válaszolta, hogy senkit a más ténykedése miatt kötelezni vagy a hagyatékból kirekeszteni nem lehet, hanem bármelyikük, ahogyan teljesítette a feltételt, örökössé lett akkor is, ha rajta kívül a hagyatékot senki sem fogadta el.
Alfenus D. 28. 5. 45


Valaki végrendeletében azzal a feltétellel nevezett örököst, „ha földi maradványait, a tengerbe dobja". Azt kérdezték, ha az így örökössé nevezett a feltételnek nem tesz eleget, vajon kirekesztendő-e az öröklésből.
Modestinus azt a választ adta, hogy inkább megdicsérni, mint vádolni kell azt az örököst, aki az örökhagyó földi maradványait nem dobta annak akarata szerint tengerbe, hanem emlékéhez illően az emberi követelmény szerint eltemeti ette. Hanem előbb azt is meg kell vizsgálni, vajon az az ember, aki ilyen feltételt szab, eszénél van-e. Ha pedig ezt a gyanút alapos mérlegelés után el lehet vetni, a törvényes örökös az örökséget illetően végrendeleti örökössel nem vitatkozhat.
Modestinus D. 28. 7. 27. pr.

Ha valaki végrendeletében azt írta, „ha fiam Titiust örökbe fogadja, örökösöm legyen: ha nem fogadja örökbe, az öröklésből legyen kirekesztve", és a fia kész lévén az örökbefogadásra, Titius azt nem akarja, a fiú örökös lesz, úgy, mintha a feltételt teljesítette volna.
Iulianus D. 28. 7. 11.


„Testvéreim közül az egyik, aki unokanővérünket feleségül veszi, háromnegyedrészben, aki nem veszi feleségül, negyedrészben legyen örökös." Előfordulhat, hogy a lány férjhez megy máshoz, vagy nem akar férjhez menni. Ha közülük az egyik az unokanővért feleségül vette, megkapja a háromnegyedet, a másiké egynegyed lesz.
Ha egyik sem vette feleségül, nem azért, mintha maguk nem akarták volna elvenni, hanem mert ő nem akart férjhez menni, az örökségre mind a ketten egyenlő részben jogosultak, mert az ilyen feltételt: „ha feleségül vette", „ha adta", „ha tette", többnyire úgy kell megítélni, hogy akkor teljesíti, ha nem rajta múlik, hogy valakit feleségül vesz-e, vagy valamit ad vagy tesz-e.
Marcellus D. 28. 7. 23.


Ha a fiút feltételesen nevezték örökössé, és az unokákat jelölték ki helyettes örökösökké, mivel a fiút nem lehet bármilyen feltétellel örökössé nevezni, a végrendelet csak annyiban érvényes, ha a fiúnak a feltétel teljesítése módjában van. Vizsgáljuk meg, vajon mi érdek fűződik a kikötött feltételhez, és olyan-e a feltétel, hogy azt a halálán levő fiú nem tudta teljesíteni, mint az ilyent: „ha Alexandriába megy a fiam, örökös legyen", és az Rómában meghalt, vajon teljesíthette-e, vagy „ha Titiusnak tízet ad, a fiam örökös legyen". Ez a feltétel a fiú nevében más által is teljesíthető.
A fentebbi feltétel hozzájuttatja a hagyatékhoz az unokákat még a fiú életében, aki, ha nincs helyettes örökös, mikor meghal az apa, törvényes örökös lenne, s ezt alátámasztja, amit Servius mond el. Valakiről ugyanis azt adja elő, hogy azzal nevezett örököst, ha az felmászik a Capitoliumra, ha nem mászik fel, hagyományt ad neki, az pedig, mielőtt felmászott volna, meghalt. Erre nézve Maxentius és Constantinus császár bazilikájának romjai a Forum Romanum-on. Itt folytak a bírósági tárgyaláson Servius azt a szakvéleményt adta, hogy a feltétel a halál miatt nem következett be, és ezért elhalálozásával a teljesítésre kitűzött nap is sikertelenül múlt el.
Papinianus D. 28. 7. 28.


Severiana Proculának apja végrendeletében meghagyta, hogy rokonához Aelius Philippushoz menjen férjhez. Ugyanennek a lányának, ha Aelius Philippusszal házasságot köt, hitbizományként egy telket hagyott. Ha nem kötne házasságot, a telket Philippusnak kívánta adni. A lány még férjhezmenetelre alkalmatlan korában meghalt. Azt a választ adtam, mivel a végrendeleti feltételek tekintetében inkább az örökhagyó szándékát, mint a szavait kell vizsgálni, Aelius Philippusnak a hitbizományi juttatást, úgy tetszik azzal adta, hogy ha Procula, az elhunyt lánya, nem akarna hozzá menni. Ezért mivel a lány, mielőtt házasságra alkalmas lett volna, eltávozott az élők közül, a feltételt megvalósultnak tekinteni nem lehet.
Papinianus D. 35.1.101. pr.



Értelmezési gondok

"Feleségem, Attia válasszon: Philargyrus rabszolgafiú és Agathea rabszolganő között, akik az enyéim lesznek, amikor meghalok." Az, aki végrendelkezett, Agatheát, aki a végrendelkezéskor az övé volt, eladta, majd azután rabszolganőket vásárolt. Ezek közül az egyiket Agatheának nevezte el. Felmerült a kérdés, vajon ezt a rabszolganőt is hagyományozta-e. Az volt a válasz, hogy hagyományozottnak kell tekinteni.
Paulus D. 35. 1. 28. 1.


Valaki így rendelt hagyományt: "a Cornelius-féle földet és azokat a rabszolgákat, akik halálomkor azon a földön vannak, örökösöm adja Titiusnak." Az egyik rabszolganő, aki azon a földön szokott lenni, a halál idején szökésben volt, s közben gyermeket szült. Kérdés, vajon ő maga vagy gyermeke a hagyományhoz tartozik-e. Azt feleltem: a rabszolganőt, habár szökevény volt, éppúgy a földhöz tartozónak kell tekinteni, mintha a családapa halálakor azon a földön lett volna: ebből következik, hogy az újszülött is az anyját követi, és éppen úgy a hagyományhoz tartozik, mintha azon a földön született volna.
Iulianus D. 30. 84. 10.


Valaki végrendeletben vagy fiókvégrendeletben így hagyatkozott: "Négyszáz aranyat Pamphilának akarok adni úgy, ahogy alább írva van: Iulius felügyelőtől X aranyat, ami a hadseregtől jár nekem, X aranyat, s készpénzben, ami az enyém, X aranyat": sok év múltán, amikor már minden összeget más célra használtak fel, szándéka mellett megmaradván, meghalt. Kérdés, vajon teljesíteni kell-e ezt a hitbizományi juttatást.
Azt feleltem, valószínűbb, hogy a családapa inkább meg akarta az örökösök számára jelölni azt, honnan tudják a négyszáz aranyat a családi vagyon minden sérelme nélkül összeszedni, mintsem hogy a hitbizományi juttatást akarta volna feltételhez kötni, amit kezdetben feltételtől mentesen adott. Ezért Pamphillának jár a négyszáz.
Iulianus D. 30. 96. pr.


Forrás: Diósdi György - A Római jog világa