logo

XX Aprilis AD

A tulajdonszerzés

Valamennyi dolog vagy mancipálható, vagy nem. A mancipálható dolgok az Itália földjén levő ingatlanok, mind a falusiak - mint amilyen a telek, mind a városiak - amilyen a ház. Ide tartoznak továbbá a mezei telki szolgalmak, mint az út, a gyalogút, a marhacsapás és a vízvezeték, valamint a rabszolgák és azok a négylábúak, amelyek megnyergelhetők vagy igába foghatók; mint a marhák, az öszvérek, a lovak és a szamarak. Más dolgok nem mancipálhatók. Az elefántok és tevék, noha igavonó és hátas állatok, mégsem mancipálhatók, minthogy a vadállatok közé tartoznak.
Ulpianus Tit. 19. 1.


Lényeges különbség van a mancipálható és a nem mancipálható dolgok között. A nem mancipálható testi dolgok ugyanis magával az átadással teljes joggal másé lesznek, feltéve, ha testi dolgok, és így átadhatók. Ha tehát ruhát, aranyat vagy ezüstöt adok át neked, vezéreljen bár eladási, ajándékozási vagy bármilyen más hasonló szándék, ha én magam is tulajdonos voltam, azonnal tiéd lesz a dolog.
Gai. Inst. 2.18-20.


Mancipálható dolog tulajdona mancipatio útján száll át másra: innen származik az elnevezés: mancipálható dolgok. A mancipatióval azonos joghatású az in iure cessio.
Gai. Inst. 2. 22.


A mancipatio, mint azt már fentebb említettük, jelképes adásvétel, amely a római polgárok sajátos ügylete, és a következőképpen történik. Nem kevesebb mint öt serdült római polgár tanúskodása mellett, továbbá egy, az előbbiekével azonos állású, mérlegtartónak nevezett személy jelenlétében - az, aki egy ércmérleget tart -, a mancipatióval szerző kezében egy ércdarabot tart, és a következőket mondja: „állítom, hogy ez a rabszolga a római polgárok joga szerint az enyém, ezért az ércért vettem, ezzel az ércmérleggel". Ezzel megkoccintja a kezében tartott fémmel a mérleget, és mintegy vételár gyanánt átadja annak, akitől mancipatio útján szerez.
Gai. Inst. 1.119.


Mint a tizenkéttáblás törvényből erről értesülünk, azért alkalmaztak rezet és mérleget, mert hajdan csak rézpénzeket használtak, nevezetesen az egy-, két-, fél- és negyed-asos címleteket. Nem volt még sem arany, sem ezüst pénzük, és a pénz értékét nem szám szerint, hanem súly alapján mérték: tehát egy as egy római font súly (327,45 gr), két as viszont 2 font, ennek alapján adódik, hogy a 2 garasost 2 fontosnak is nevezték - és ez az elnevezés napjainkig fennmaradt. A fél és negyed as értéket is a római fontsúlyhoz viszonyították, ennek megfelelően tehát, ha hajdan valaki pénzt ruházott át, azt nem leszámolta, hanem lemérte. Ezen az alapon nevezik dispensatoroknak, tehát mérlegelőknek azokat a rabszolgákat, akiknek megengedték, hogy pénzkezelő- számtartók legyenek.
Gai. Inst. 1. 122.


Elbirtoklás útján a mancipálható és nem mancipálható dolgok tulajdonjogát egyaránt megszerezhetjük. Az elbirtoklás ugyanis egy- vagy kétéves megszakítatlan birtoklás útján történő tulajdonszerzés: ingó dolog esetében egy-, ingatlan esetében kétéves folyamatos birtoklás.
Ulpianus Tit. 19.8.


Elbirtoklás útján egyébként, függetlenül attól, hogy a dolog mancipálhatónak minősül-e vagy sem, azokat a dolgokat is megszerezhetjük, amelyeket nem a dolgok tulajdonosától kaptunk, de csak abban az esetben, ha jóhiszeműek voltunk, tehát abban a hitben éltünk, hogy az átadó tulajdonos. Ezt azért fogadták így el, hogy a dolgok tulajdona ne maradjon hosszú időn keresztül bizonytalan, mivel az elbirtoklás egy-, illetve kétéves időtartama elég kell legyen a tulajdonosnak, hogy dolgát felkutassa.
Gai. Inst. 2. 43-44.


Bizonyos esetekben a dolgok tulajdonát a ius gentium alapján szerezzük meg, melynek szabályai a józan ész alapján közösek minden népnél. Más esetekben viszont a ius civile, azaz a mi államunk saját joga alapján szerzünk tulajdont. Minthogy a ius gentium a régebbi, mivel együtt jött létre az emberi nemmel, helyes, ha előbb erről számolunk be. Tehát minden állat, amely a földön, a tengerben és a levegőben elfogható, vagyis a vadállatok, a halak s a madarak: az elfogóé lesznek.
GaiusD. 41. 1. 1.


Az a dolog, amely senkié, a józan ész szerint a foglalóé. Ebből a szempontból érdektelen az is, hogy a vadállatot vagy a madarat saját vagy idegen területen fogtuk- e. Ha viszont valaki nem a saját földjén akar vadászni vagy madarászni, a tulajdonos joggal megtiltja neki, ha akarja, hogy oda betegye a lábát. Az elfogott vad vagy madár, amíg őrizetünkben van, addig a miénk: de ha kiszabadulván őrizetünkből, természetesen szabadságát visszanyeri, tulajdonjogunk megszűnik, és ismét foglalható.
Gaius D. 41. 1. 3.


A természetes szabadság visszaszerzésén azt értjük, ha a vad vagy eltűnt már szemünk elől, vagy ha bár még látjuk is, mégis nehezen lenne üldözhető. Kérdéses, miénk-e már a vad, mihelyt úgy megsebeztük, hogy befogható. Trebatius szerint rögtön miénk: és miénk az alatt is, amíg üldözzük, de ha felhagytunk a vad üldözésével,] felhagytunk azzal, hogy miénk legyen, tehát aki ezután elfogja, megszerezheti. Ennek megfelelően, ha - miközben a vadat üldözzük - valaki a saját hasznára elfogja, lopást követ el velünk szemben. A többségnek más a véleménye, mondván, hogy csak akkor miénk a vad, ha már elfogtuk, hiszen oly sok minden meghiúsíthatja ezt - és ez a vélemény a helyesebb.
A méhek természetüket tekintve szintén vadak, ha tehát letelepednek a mi fánkra, akkor azelőtt, mielőtt kasba fogtuk volna be őket, épp oly kevéssé vannak tulajdonunkban, mint a fánkon fészkelő madarak. Ebből következik, hogy ha a méheket más fogja be, tulajdonosuk lesz. A méhek termelte lépes mézet is bárki birtokba veheti anélkül, hogy lopna; de amint azt már fentebb megjegyeztük, ha valaki érte idegen területre lépne, a telek tulajdonosa, ha jónak látja, a belépést megtilthatja. A kasunkból kirepült méhraj egészen addig a miénk, ameddig szemmel követni tudjuk, és üldözése nem ütközik akadályokba. Egyébként a befogóé lesz.
A pávák és a galambok természetük szerint vadak, és érdektelen, hogy szokás szerint elrepülnek, majd visszaszállnak, ugyanis a méhek is ezt teszik, bár már természet szerint vadak. Hasonlóképpen egyeseknek szelídített szarvasaik vannak. Ezek a szarvasok az erdőbe mennek, és onnan visszatérnek. Ennek ellenére azt, hogy ezek az állatok a természet szerint vadak, senki sem tagadja. Azoknak az állatoknak esetében pedig, amelyeknek az a szokásuk, hogy eljárnak, és visszatérnek, azt a szabályt fogadták el, hogy mindaddig a tulajdonunkban maradnak, míg hazatérő szokásuk fennáll. De ha felhagynak ezzel a szokással, akkor többé nem a miéink, és az elfogó ké lesznek. A hazatérési szándékkal való felhagyásról akkor beszélünk, ha a szokásos visszatérést abbahagyták.
Bár léteznek vad tyúkok és vadludak, nyilvánvaló, hogy a tyúkok és a libák természet szerint vadaknak nem tekinthetőek. Ezek szerint, ha a libáim és a tyúkjaim valamilyen módon megzavarva oly messze röpültek, hogy hollétük ismeretlen, mégis tulajdonosuk maradok. Ennélfogva tolvaj az, aki haszonszerzési szándékkal elfog közülük aká r egyet is.
Ami továbbá az ellenségtől elvett dolgokat illeti, ezek a dolgok a ius gentium alapján azonnal a zsákmányolóé lesznek.
...hozzátéve még, hogy szabad emberek is juthatnak rabszolgaságba, ők mégis,
miután az ellenség hatalmából elmenekültek, visszanyerik korábbi szabadságukat.
Gaius D. 41. 1. 5. és 41. 1. 7. pr.


Pomponius tárgyalja a következő esetet: kanászomtól a farkasok elragadták disznaimat. A szomszéd tanya bérlője izmos és bátor kutyáival, amelyeket nyája őrzésére tartott, üldözőbe vette a farkasokat, és a farkasoktól elragadta, illetve kutyái visszaszerezték a sertéseket. Kanászom visszakérvén az állatokat - felmerül a kérdés: azé lettek-e a disznók, aki visszaszerezte a farkasoktól, vagy a mieink maradtak, hiszen valamiféle vadászat útján tett rájuk szert. Úgy okoskodott pedig, hogy miként a szárazföldön és a vízen elfogott állatok, mihelyt természetes szabadságukat visszanyerik, megszűnnek a foglyul ejtő tulajdonában lenni, hasonlóképpen azok a javaink is, amelyeket tengeri és szárazföldi vadállatok rabolnak el, megszűnnek tulajdonunkban maradni, midőn a vadállat már elmenekült üldözésünk elől.

Akadna- e valaki, aki azt állítaná, hogy az, amit a tovaszálló madár szérűnk vagy földünk fölött átvitt, vagy amit tőlünk elragadott, az a miénk marad? Ha tehát nem marad a miénk, akkor a vadállatok torkából kimentő foglalóé lenne, éppúgy, mint a hatalmunk alól elszabadult hal, vadkan vagy madár, ami azé lesz, aki befogja. Mégis úgy véli Pomponius, hogy inkább a miénk marad, ameddig a visszaszerzésre lehetőség van, noha amit a madarakról, halakról és vadállatokról írt, az is igaz. Ugyancsak ő mondja azt is, hogy ha hajótörés esetén vesztenénk el valamit, nem azonnal szűnik meg az elveszett dolgon tulajdonunk, sőt ha azt valaki elrabolná, végtére a dolog értékének négyszeresére lehet büntetni.
Mindenesetre helyesebb úgy dönteni, hogy a farkas által elragadott, tehát rabolt dolog mindaddig a miénk marad, amíg az visszaszerezhető. Ezek szerint, ha tulajdonunk fennmarad, akkor úgy vélem, hogy lopási kereset is indítható, ámbár meglehet, hogy nem a lopás szándékával üldözte a farkasokat a bérlő, jóllehet, lehetett volna e szándéka is - mindazonáltal, ha felszólításra vissza nem adná, úgy azt a benyomást kelti, hogy magának akarja visszatartani és megtartani.
Ulpianus D. 41. 1. 44.


A kincs az a régen elrejtett pénz, amely már feledésbe merült, és így már nincs tulajdonosa. Ennélfogva a találóé lesz, hiszen már nem a másé. Ezzel szemben, ha valaki valamit akár kapzsiságból indíttatva, akár félelemtől vezérelve, vagy megőrzés céljából rejt a földbe, ez a dolog nem minősül kincsnek: tehát elvétele lopás.
Paulus D. 41.1.31.1.


Az isteni Hadrianus császár természetes igazságérzettől vezéreltetve, a saját telken talált kincset a találónak engedte át. Ugyanígy rendelkezett arra az esetre, ha valaki vallási célra felszentelt vagy temetkezési helyen véletlenül kincset talált. Ha viszont valaki idegen helyen, nem ezzel a céllal kutatván, véletlenül kincset talált, akkor annak felét a telek tulajdonosának ítélte. Arra az esetre, ha valaki a császár területén talál kincset, következetesen úgy intézkedett, hogy az felerészben a találót, felerészben a császárt illeti. Ennek a szabálynak felel meg az is, hogy ha a köz vagy a kincstár telkén találnak kincset, a kincs felerészben a találóé, felerészben a kincstáré vagy az államé.
Inst. 2. 1.39.


Ha valaki a saját területén idegen építőanyagból építkezik, ő tekintendő az épület tulajdonosának, ugyanis minden beépített dolog a telek jogi sorsát osztja. Az építőanyag gazdája mégis tulajdonosa marad anyagának, noha nem indíthat tulajdoni pert, és az anyag kibontását sem követelheti, hiszen a tizenkéttáblás törvényben megfogalmazott tilalom nem teszi lehetővé, hogy bárki is gerendája kiemelésére kényszerítse az épület tulajdonosát, viszont elrendeli, hogy annak kétszeres árat kell érte fizetni. Gerenda fogalmán itt minden olyan anyagot értünk, amelyből épületet lehet emelni. Viszont, ha valamilyen oknál fogva az épületet lebontják, az építőanyag tulajdonosa akkor már perelheti tulajdonát, és követelheti az anyagot.
GaiusD.41.1. 7.10.


Ezzel szemben, ha valaki saját anyagából, idegen földjére építkezik, és erről a körülményről tudott, az épület azé lesz, akié a föld, mert úgy tekintendő, hogy az építőanyag tulajdonjogát saját akaratából vesztette el. Ez esetben az építőanyagot még az épület lebontása után sem követelheti. Persze, ha a telek tulajdonosa követelné az épületet, és nem fizeti ki az építőanyag árát és a munkások bérét, akkor a rosszhiszemű eljárás kifogására hivatkozással lehet elhárítani, kiváltképp, hogyha az, aki az építményt emelte, nem tudott arról, hogy a telek másé, éppúgy, mintha saját földjén jóhiszeműen építkezett volna. Ugyanis, ha tudott róla, akkor neki róható fel a gondatlanság, amellyel olyan földre épített, amelyről tudhatta volna, hogy másé.
Ha más növényét saját földembe ültetem, akkor az enyém lesz, ezzel szemben, ha saját növényemet más földjébe ültetem el, akkor az ő tulajdonába megy át, feltéve mindkét esetben, hogy a növény már gyökeret eresztett: mielőtt még gyökeret vert volna, azé, akié volt. Ezzel egyezik az az eset, ha úgy ültetem el a szomszéd fáját, hogy az gyökereit az én telkembe ereszti; ezzel megszereztem a fát, hiszen nem lenne ésszerű másénak tekinteni a fát, mint azénak, akinek a földjében gyökerezik. Ezért ha két szomszéd közös határán álló fa mindkettőjük földjében gyökerezik, közösnek minősül.
Gaius D. 41.1.7.12-13.


Ha valaki idegen festő táblájára képet fest, egyesek úgy vélik, hogy a festőtábla a festmény sorsát osztja. Mások azon az állásponton vannak, hogy bármilyen is a festmény, a tábla járulékának tekintendő. Mi azt az állásfoglalást tartjuk helyesebbnek, hogy a festőtábla legyen a festmény járuléka, hiszen nevetséges is lenne, ha Apellesz vagy Parrasziosz festménye egy ócska fatáblának a jogi sorsát osztaná. Ennek megfelelően, ha a képet birtokló táblatulajdonostól a festő kéri művét, de nem fizeti meg a tábla árát, akkor a rosszhiszemű eljárásra hivatkozó kifogással utasítható el kérése. A következetesség viszont azt kívánja, hogy ha a kép a festő birtokában van, a festőtábla tulajdonosának perlési lehetősége legyen, ez esetben azonban, ha nem fizetné meg a festmény költségeit, akkor - feltéve, ha jóhiszemű birtokos volt a festő - a festő háríthassa el rosszhiszeműségi kifogással a tulajdonos keresetét. Az persze magától értetődik, hogy ha a festőtáblát akár a festő, akár más lopta volna, akkor a táblatulajdonos lopás címén perelheti.
Inst. 2. 1.34.


Ha valaki más anyagából újfajta dolgot állít elő, felvetődik a kérdés, hogy az új dolognak józan ész szerint ki lesz a tulajdonosa. Vajon az-e, aki előállította, vagy inkább az, aki az anyag tulajdonosa volt. Erről van szó példának okáért abban az esetben, ha valaki más szőlőjéből, olajbogyóiból vagy kalászos növényeiből bort, olajat készített, vagy gabonát csépelt, illetve más aranyából, ezüstjéből, rezéből házi eszközt öntött, továbbá idegen borából és mézéből csemegebort kevert, vagy más gyógyszereiből flastromot, szemkenőcsöt készített, vagy más gyapjúfonalából ruhát szőtt, más deszkáiból hajót, szekrényt vagy ülőalkalmatosságot fabrikált.
A sabinianus és proculianus iskola sok vitája után elfogadhatónak a közbenső megoldás látszott. Eszerint, ha a keletkezett új dolgot nyersanyagára lehet bontani, akkor az anyag gazdája tekintendő tulajdonosnak, de ha nem, akkor célszerűbb a feldolgozót tulajdonosnak tekinteni: példának okáért az aranyból, ezüstből, rézből öntött edények visszaolvasztható k nyers réz, ezüst, vagy aranytömeggé, ezzel szemben a borból, olajból, gabonából nem lehet szőlőt, olajbogyót vagy kalászost csinálni, és a csemegebort sem lehet ismét borra meg mézre szétbontani.
Ha valaki részben saját, részben idegen anyagból készít új dolgot, úgymint saját borából és más mézéből csemegebort, saját és idegen gyógyszerekből flastromot vagy szemkenőcsöt, vagy részben saját és részben idegen gyapjúból szőtt ruhát, nem kétséges, hogy ilyen esetekben a feldolgozó a tulajdonos, hiszen nem csupán a munkát végezte el, hanem övé az anyag egy része is.
Inst. 2.1.25.


Forrás: Diósdi György - A Római jog világa