logo

XX Aprilis AD

A tulajdon

A rómaiakat kevéssé vonzották a tisztán elméleti kérdések, így a tulajdonjog fogalmán sem voltak hajlandók töprengeni. Megelégedtek azzal, hogy nagyjában tisztázták, melyek a tulajdonos jogosultságai. Erejüket inkább arra fordították, hogy a tulajdon megszerzését és védelmét dolgozzák ki részletesen.
Meghökkentően hangzik, hogy éppen ez a gyakorlatias szemlélet vezette a római jogászokat a jog történetének egyik nagy jelentőségű elméleti felfedezéséhez. Miközben a tulajdon praktikus kérdéseinek megoldásával bajlódtak, következetes jogászi logikájuk szinte akaratuk ellenére arra kényszerítette őket, hogy a jog történetében elsőként felismerjék a tulajdonjogban a jogi látszat és a jogi valóság kettősségét.

Ha bekukkantunk egy parasztház udvarába, és ott egy középkorú embert látunk, amint otthonosan tesz-vesz, minden bizonnyal azt gondoljuk: a ház tulajdonosát pillantottuk meg, hiszen láthatóan úgy viselkedik, mint aki a sajátjában van. Ez a látszat. Ám lehetséges, hogy valójában nem ő a tulajdonos, hanem évek óta jogtalanul tanyázik a házban, a tulajdonos pedig külföldön él. A jogi valóság szerint tehát a ház és az udvar a külföldön élő tulajdonosé, jóllehet, ténylegesen nem gyakorolja a jogát. Ez a felismerés önmagában még nem kíván különösebb jogászi találékonyságot.
A rómaiak azonban nemcsak a tényleges és a jogi helyzet, a látszat és a valóság ellentétét észlelték, hanem a tényleges helyzethez, a látszathoz jogi következményeket is fűztek. Ráébredtek arra, hogy pusztán azért, mert valaki ténylegesen a hatalmában tart egy dolgot, tehát látszólag tulajdonos, védelemre érdemes. A jog megakadályozná azt, hogy a példánkban szereplő lakót valaki elüldözze a házból. Ha viszont hazatér a tulajdonos, és bebizonyítja, hogy a ház és a telek az övé, akkor azt természetesen neki ítélik oda. Végső soron tehát a jogi valóság diadalmaskodik a látszat fölött, a jogi helyzet erősebbnek bizonyul a tényleges helyzetnél.

A jogi látszatot, azt a helyzetet, amikor valaki egy dolgot ténylegesen a hatalmában tart, a rómaiak "birtok"-nak, „birtoklás"-nak nevezték, és megkülönböztették a tulajdontól. A tulajdonosnak mindenképpen joga volt a dologhoz, akár a saját hatalmában tartotta, akár más birtokolta. Minthogy a látszat és a valóság a gyakorlatban többnyire egybeesik: az emberek saját lakásukban laknak, saját ruháikat hordják - védelmet kapott a mindenkori birtokos is, mert így az esetek nagy többségében egyszersmind a tulajdonost védték. A tényleges helyzet védelme egyébként is összhangban volt a rómaiak valóságérzékével.
Ha összeütközésbe került a jogi helyzet a tényleges helyzettel, vagyis nem a tulajdonos birtokolta a dolgot, akkor tulajdoni perre került sor. Ezt pedig csak akkor lehet eldönteni, ha a jog szabályai világos útmutatást adnak a bírónak arra nézve, kit kell tulajdonosnak tekinteni. Ezért dolgozták ki a rómaiak gondosan a tulajdonszerzés szabályait. Ha például két vadász összeveszett a zsákmányon, mert egyikük megsebezte ugyan a vadat, de a másik ejtette el, akkor az dönti el a vitát, hogy az első „találat", a megsebezés jelent-e tulajdonszerzést, vagy pedig a halálos lövés és a zsákmány birtokbavétele. Ilyen és más hasonló esetekkel bőségesen találkozunk a szemelvényekben.
A római jog mesterei azonban nemcsak a tényleges és a jogi helyzet elválasztását dolgozták ki, hanem arra is lehetőséget teremtettek, hogy más valaki legyen a tulajdonos, és megint más a dolog használatára és jövedelmére jogosítva. Felmerültek olyan esetek, hogy például a férj gondoskodni akart özvegyéről, de a rokonságát sem akarta kisemmizni az örökségből. Ez úgy valósulhatott meg, hogy a tulajdonjog a rokonokra szállt át a férj halála után, de az özvegynek élete végéig haszonélvezeti jogot biztosítottak. Voltaképpen az özvegy használta a dolgot, a föld termése, a bérbe adott lakás bére és az egyéb hasznok őt illették meg, a tulajdonosoknak türelmesen várniuk kellett a sorukra. Amíg élt az asszony, csupán a tulajdonosi címmel vigasztalódhattak. A haszonélvezet szabályai két évezred alatt alig változtak. Aligha akad magyar parasztember, aki ne tudná megmondani, mit kell érteni haszonélvezeten. De bizonyára nem sejti, hogy gyakorlati tapasztalatai egyben római jogi ismeretek.


Forrás: Diósdi György - A Római jog világa