logo

XXII Aprilis AD

Iustinianus rendeleteiből

A színésznőktől sem esküt, sem kezest nem szabad követelni arról, hogy nem hagyják ott a foglalkozásukat Iustinianus császár Iohannész-nek, aki másodízben a keleti rész testőrparancsnoka, patrícius és volt consul.
Bevezető rész: Tudjuk, hogy a minap törvényt hoztunk, amely megtiltja, hogy bárki kezeseket merészeljen követelni a színi pályán működő nőktől azért, hogy ott maradjanak, és becstelen mesterségüket tovább űzzék, megfosztván őket attól a lehetőségtől, hogy jó útra térhessenek. Egyben súlyos büntetésekkel fenyegettük azokat, akik ilyesfajta kezességeket követelnek, és elrendeltük ezenfelül, hogy a kezesek mentesek minden kötelezettségtől. így nem kényszeríthetők arra, hogy ezeket a személyeket előállítsák.

Azt tapasztaljuk azonban most, hogy súlyosan és tűrhetetlen módon sértik meg azt az erkölcsösséget, amelynek megvalósítására törekszünk. Miután megtiltottuk nekik, hogy kezeseket szerezzenek, más utat eszeltek ki, amely még súlyosabb istentelenségeket eredményez. Megesketik ugyanis ezeket a nőket arra, hogy sohasem hagyják abba istentelen és erkölcstelen mesterségüket.
A szerencsétlenek pedig, rútul félrevezetve, azt hiszik, hogy nem istentelenül, hanem istenesen cselekszenek, és csupán esküjüket tartják meg azzal, hogy szemérmüket áruba bocsátják, holott tudhatnák, hogy kedvesebb az isten előtt az ilyesféle eskü megszegése, mint betartása. Ha ugyanis valaki arra esküszik meg, hogy például gyilkosságot, házasságtörést vagy valami más esztelenséget fog elkövetni, akkor nem köteles az ennyire istentelen, esztelen és veszélybe sodró esküt betartani. Éppen ezért szabad a nőnek is, még ha ilyen esküt tett is, megszegnie az eskü szigorát, és bántatlanul tisztességes életet kezdenie. Az esküszegés büntetése pedig (amennyiben egyáltalában erről szó lehet) azokat sújtsa, akik tőle az esküt követelték.


1. fejezet:
Ezért nyomban el is rendeljük, hogy tíz arany büntetést fizessen az, aki ilyen fajta esküt merészel követelni. Elrendeljük továbbá, hogy ezt az összeget maga a szerencsétlen nő kapja meg, hogy élete hátralévő részében tisztességben élhessen.
A büntetéspénzt a tartomány elöljárója hajtsa be, és adja át a nőnek. A hivatalnokok pedig vegyék tudomásul, hogy ha ezt elmulasztják, akkor hivataluk lejárta után is felelősek maradnak, sőt felelnek örököseik, utódaik is, és felelnek vagyonukkal azért, minthogy istenes cselekedetet mulasztottak el. Ha pedig maga a tartományi elöljáró követelné az esküt, akkor őneki is meg kell fizetnie az említett tíz arany büntetést, amit a tartomány katonai parancsnoka hajt be rajta, és ad át a nőnek. Amennyiben nincsen a tartománynak katonai parancsnoka, akkor a metropolita püspök vegye kezébe az ügyet. Miután pedig intézkedett, számoljon be erről nekünk, valamint a szomszédos tartomány legmagasabb rangú hivatalnokának.
Tehát akár hivatalnok, akár magánember legyen az, aki ezt elköveti, mindenképpen sújtsa az említett büntetés. A behajtott pénzt pedig a nőnek kell adni - aki ennek híján nem tudna a jövőben erkölcsösen élni -, hogy ne látsszék esküszegőnek.

Záradék:
Amit tehát eldöntöttünk, és a jelen szent törvényünkben kinyilvánítottunk, méltóságod tegye saját hirdetményeivel közismertté, hogy az emberek tudomást szerezzenek az erkölcsösség érdekében kifejtett császári törekvéseinkről.

DGy Nov. 51.



A fegyverekről

Iustinianus császár Baszilidésznek, a császári kancellária vezetőjének.

Bevezető rész:
A magasságos Isten és Üdvözítőnknek Jézus Krisztusnak segítségét kérvén szüntelenül arra törekszünk, hogy alattvalóinkat, akiknek kormányzását Isten reánk bízta, minden sérelemtől és károsodástól megoltalmazzuk. így tiltjuk a háborúskodásokat, amelyek meggondolatlanságból keletkezvén kölcsönös öldöklést eredményeznek, és ennélfogva kétszeres büntetést vonnak maguk után: mind azt, amit a hadakozók mérnek egymásra, mind pedig azt, amellyel törvényünk sújtja az ő esztelenségüket.

I. fejezet:
Minthogy az efféle öldöklésektől az embereket meg akarjuk szabadítani, úgy határoztunk, hogy egyetlen magánember sem készíthet fegyvereket, és csak azok állíthassanak elő fegyvert, akik az állami fegyverkészítő műhelyekben dolgoznak, a fegyvereket pedig készítőik nem adhatják el magánszemélyeknek. Sőt azoknak sem engedjük meg, hogy fegyvert készítsenek vagy bárkinek eladjanak, akik fegyverkovácsokként a katonai egységekhez vannak beosztva, akiket „küldötteknek" is neveznek, és akik a császári kincstárból húznak fizetést. Csupán azoknak a katonáknak a fegyvereit tarthatják karban, akikkel egy csapatban szolgálnak, ha pedig új fegyvert állítanának elő, [49] akkor azt el kell kobozni tőlük, és császári fegyvertárunkba kell bevinni az ott elhelyezett állami fegyverek közé.

II. fejezet:
Mindezeket a rendelkezéseket pedig azokra is alkalmazni akarjuk, akik a hajítógépek kezelőinek csapataihoz tartoznak, amelyeket a különféle városokban helyeztünk el, és ezekben a csapatokban olyanok is szolgálnak, akik a fegyverek gyártásához is értenek. Ezek kizárólag az állami fegyvertárakban elhelyezett állami fegyvereket javíthatják és tarthatják karban. Ha pedig valamiféle új fegyvert készítenének, akkor azt is adják át az állami fegyvertárba, és semmiképpen se adják el senki másnak.

IV. fejezet:
Annak érdekében pedig, hogy nyilvánvalóvá váljék az: mely fegyverek gyártását tiltjuk a magánszemélyeknek és bárkinek, kivéve azokat, akik a mi császári fegyverműhelyeinkben dolgoznak, illetve mely fegyverek eladását tiltjuk magánosok részére, helyesnek tartjuk ezeket a jelen törvényben felsorolni.
Tilos tehát magánszemélyeknek előállítaniuk és vásárolniuk íjakat és nyilakat, kétélű kardokat és kardokat (amelyeket rövid kardoknak is neveznek), mellvérteket, amelyeket páncélnak is neveznek, továbbá pikákat és bármilyen fajtájú és formájú lándzsákat, az izauriaiaknál „monocontia"-nak nevezett lándzsákat, hajítódárdákat, amelyeket hajítófegyvereknek is neveznek, ezenkívül pajzsokat, sisakokat; ugyanis ezek gyártását sem engedélyezzük azokon kívül, amelyeket a mi császári műhelyeinkben állítanak elő.
Magánosok számára csupán a rövid tőrök gyártását és eladását engedélyezzük, mert ezeket a csatában nemigen lehet használni. Jelen általános érvényű törvényünket pedig méltóságod ebben a királyi városban, valamint birodalmunk többi városaiban is tegye közzé, hogy valamennyien ismerjék és betartsák azt, amit elrendeltünk.

V. fejezet:
Értesítsed továbbá az ilyen fegyvertárak élén álló chartulariusokat és az említett műhelyek élén álló scriniariusokat a mondottakról, mert mulasztásuk esetén nem csupán pénzbeli, hanem testi büntetésben is részesülnek, és elveszítik hivatalnoki minőségüket, azonfelül, hogy ők maguk többé nem lehetnek scriniariusok, hanem a műhelyek vezetését másokra bízzuk.

Záradék:

Amit pedig elrendeltünk, és a jelen törvénnyel kinyilvánítottunk, méltóságod, és azok, akik a jövőben fogják ezt a hivatalt betölteni, megvalósítani törekedjenek, mert haragunkat vonják magukra, ha az állam számára ennyire fontos ügyet nem kezelnek kellően.

Nov. 85. pr.-l-2-4-5.



Azokról a colonusokról, akik más földjén lakókkal kötnek házasságot
Iustinianus császár Ladzarosznak, a keleti tartomány helytartójának.


Bevezető rész:
A különféle utakon nekünk tett jelentésekből tudomást szereztünk arról, hogy Mezopotámiában, valamint Osroena tartományban a mi korunkhoz méltatlan bűnöket követnek el. Ott ugyanis szokásos, hogy különböző földbirtokokról származók házasodnak össze.
Most azonban a földesurak már megkísérlik a korábban megkötött házasságokat felbontani, és az ezekből származott gyermekeket a szüleiktől elvenni, és ilyenformán valamennyiüket a saját földbirtokuk colonusainak a nyomorúságos sorsára juttatni; erőszakkal választván el egymástól a férjeket és a feleségeket, sarjaikat pedig, akiket azok a világra hoztak, elragadván tőlük. És egyedül mi törődünk ezzel az üggyel.


1. fejezet:
Elrendeljük tehát, hogy a jövőben a földbirtokosok úgy őrizzék azokat a colonusokat, akik törvényesen őhozzájuk tartoznak, ahogyan akarják, hogy ne léphessenek házasságra más földbirtokról származókkal. A már megkötött házasságok azonban érvényesek legyenek, és senki sem választhatja el azokat, akik a korábban uralkodó szokásnak megfelelően már együtt élnek, és senki sem kényszerítheti őket arra, hogy az ő földjét műveljék.
Tilos továbbá elvenni a gyermekeket szüleiktől azon a címen, hogy colonusi jogállásúak. Ha pedig kitudódna, hogy ilyesmi esetleg már bekövetkezett, akkor tetesd azt jóvá, és gondoskodj arról, hogy visszaadják, akár a gyermekeket, akár az asszonyokat vették el a szüleiktől illetőleg a férjüktől. Aki pedig ezután merészel ilyet tenni az magát a földet is veszítse el.
A házaspárok pedig szabaduljanak meg attól a rettegéstől, amely eddig beárnyékolta őket, és a szülők tartsák meg gyermekeiket ennek a rendelkezésünknek az értelmében. A földbirtokosok nem firtathatják ezeket az ügyeket, továbbá nem ragadhatják el a gyermeket vagy az élettársat. Az pedig, aki ilyet merészel tenni, veszítse el azt a földet, amelynek colonusaiként perelni próbálja őket.

Záradék:
Amit tehát eldöntöttünk, és a jelen ünnepélyes törvényünkkel kinyilvánítottunk, azt méltóságod és beosztottjai, valamint azok, akik a jövőben ugyanezt a tisztséget be fogják tölteni, valósítsák meg, és gondoskodjanak betartásáról, minthogy három font arany büntetés fenyegeti mindazokat, akik ezt a törvényt megszegni próbálják.
Nov. 157.


Forrás: Diósdi György - A Római jog világa