logo

XX Aprilis AD

A jogtudomány története

A római jogtudósok zöme idegenkedett a jogtörténettől. Az i. sz. II. századának két érdekes egyénisége: Gaius, az egyetlen ránk maradt római jogi tankönyv szerzője és Pomponius azonban másképp vélekedtek. Mindketten úgy gondolták, hogy a jog alapos megismeréséhez az előzmények tanulmányozása is szükséges. Ennek köszönhető, hogy Pomponius megírta a római jog- tudomány rövid történetét, és ebben minden egyes fontos jogtudósról megemlékezik.
A Digesta szerkesztői szerencsére arra érdemesítették Pomponius írását, hogy szerepeljen a jogtudományi művek nagy gyűjteményében. Kevésbé örvendetes, hogy az eredeti szöveget valószínűleg alaposan átdolgozták. Ennek ellenére, a Digestában fennmaradt változat - ha nem is hiteles minden részletében - nagyjában elfogadható és összefüggő képet rajzol a jogtudomány történetéről - Pomponius koráig.

Több jogtudósról - nem annyira tudományos munkásságuk, mint inkább politikai szerepük miatt - a történetírók is megemlékeztek. Pomponius beszámolóját ezért kiegészítettük két, történeti munkából való szemelvénnyel. Tacitus a gerinces és nagy tudású jogtudósról, Labeóról, valamint az Augustus császárhoz törleszkedő ellenlábasáról, Capitóról ír.
A másik szövegben az egyik legnagyobb római jogtudós, Papinianus meggyilkolásáról olvashatunk. Végül idéztünk Iustinianus császárnak abból a rendeletéből, amelyben a jogtudományi művek összegyűjtését: a Digesta összeállítását határozta el. Jóllehet a császár stílusa mai ízlésünknek szinte barokkosán túl ékesített és helyenként dagályos, mégis őszinte és megkapó tanúbizonysága annak a megbecsülésnek, amelyet a klasszikus jogtudósok több évszázaddal haláluk után élveztek.

Sajnos, több neves jogtudós nem szerepel a lefordított szövegekben. Pomponius beszámolójából természetesen hiányzanak kortársai és az utána élt kiváló jogtudósok. Hadd pótoljuk ezt a hiányt azzal, hogy a már említett Gaiuson kívül emlékeztetünk három jeles jogászra, akiknek nevével sűrűn találkozunk e könyv szemelvényei között tallózva. Pomponius kortársára, az elegáns és éles eszű Salvius Iulianusra (akinek csak nevét említi), valamint az i. sz. III. század két termékeny és nagy tudású jogtudósára: Paulusra és Ulpianusra gondolunk.
A jogtudománnyal igen sok és nagyon kiváló férfiú foglalkozott hivatásszerűen. Meg kell itt emlékeznünk közülük azokról, akik a római nép előtt a legnagyobb tekintélynek örvendettek, hadd tűnjék ki, kik és milyen kiváló férfiak által keletkezett, alakult és maradt fenn jogunk. Az első, aki hagyományaink szerint a nyilvánosság előtt jogtudósként fellépett, Tiberius Coruncanius volt. A többiek vagy a ius civile szabályai mögött névtelenül húzódtak meg, vagy inkább a tanácsot kérőknek, mintsem a tanulni vágyóknak álltak rendelkezésére. A legkorábbi tudósok közé tartozik Publius Papirius, aki rendszerbe foglalta a királyi törvényeket.

Következik Appius Claudius, a tíztagú testület tagja, akinek a legnagyobb része volt a tizenkéttáblás törv ény megalkotásában. Ezután a legnagyobb jogtudós az ugyanebből a nemzetségből való Appius Claudius, akit százkezű melléknévvel tiszteltek. Ő építette ki a Via Appiát, a Claudius-vízvezetéket, ő hozta a határozatot, hogy Pyrrhust a városba nem engedik be, egy azóta elveszett könyvet írt a hagyomány szerint az elbirtoklás félbeszakadásáról. Valószínűleg tőle származik az az Appius Claudius, aki feltalálta az r betűt - azóta írnak Valesius helyett Valeriust és Fusius helyett Furiust.
Ő utána jön a nagy tudományú Sempronius, akit bölcsnek mondott a római nép, és sem előtte, sem utána másnak nem adta ezt a melléknevet. Gaius Scipio Nasica a senatustól nyerte a jóságos melléknevet: neki közköltségen adtak házat a Szent úton, hogy könnyebben oszthassa tanácsait. Quintus Mucius következik, akit a karthágóiakhoz küldtek követként két levéllel, melyek egyike békét, a másik háborút jelentett, és feljogosították, hogy azt hozza vissza Rómába, amelyiket jónak látja. Ő mindkettőt magával vitte, és a karthágóiakat szólította fel arra, válasszák, amelyiket akarják.

Ezek után működött a már említett Tiberius Coruncanius, aki először kezdett nyilvánosan jogi tanácsokat adni. írás nem maradt fenn tőle, de sok és emlékezetes tanácsa ismeretes. Sextus Aelius és testvére, Publius Aelius, valamint Publius Atilius kiváló tanácsadó jogtudósok voltak, olyannyira, hogy a két Aelius consuli tisztséget is nyert el, Atiliust pedig a nép elsőként az okos melléknévvel tisztelte meg. Sextus Aeliust Ennius a költő is dicsőíti.
Egy könyve maradt ránk, a hármaskönyv, amelyet mintegy a jog bölcsőjének tarthatunk. Azért nevezik hármaskönyvnek, mert a tizenkéttáblás törvény után tartalmazza annak magyarázatát, majd hozzáfűzi a peres eljárásokat. Egyesek azt állítják, hogy ez három könyv volt, mások tagadják ezt, ehhez a csoporthoz csatlakozik Cato. Marcus Cato a Porcius családból az első, akinek könyvei fennmaradtak. Annál több írás maradt a fiaitól.
Ezután jelentkeznek Publius Mucius Brutus és Manilius, akik a jogtudományt megalapították. Publius Mucius tíz könyvet hagyott hátra, Brutus hetet, Manilius hármat. Manilius kötetei máig megvannak. Ketten közülük consuli méltóságot viseltek, Brutus praetori tisztségre jutott, Publius Mucius pedig főpap is volt.

Okét követik Publius Rutilius Rufus, romai consul es Ázsia provincia kormányzója, Paulus Verginius és Quintus Tubero - maga is consul és a sztoikus Pansa tanítványa. Sextus Pompeius, Gnaeius Pompeius nagybátyja is ez időben élt, valamint Coelius Antipater, a történetíró, bár ő inkább ékesszólásával, mint jogtudományával emelkedett ki. Lucius Crassus, Publius Mucius testvére, Cicero szerint a jogtudósok között a legjobb szónok.
Az egész civiljogot egységes rendszerbe ő utánuk Publius fia, Quintus Mucius főpap foglalta, tizennyolc fejezetből álló munkájában. Sok tanítványa volt, a legtekintélyesebbek Aquilius Gallus, Balbus Lucilius, Sextus Papirius és Gaius Iuventius: Servius szerint közülük Gallus örvendett a legnagyobb tekintélynek. Mindezeket Servius Sulpicius révén ismerjük, mert nincsenek saját fennmaradt írásaik, ilyenek nem forogtak közkézen, hanem Servius gyűjtötte össze munkáikat, és az ő írásában maradt fenn emlékük.

Servius Sulpicius a szónoki beszédben az első, de legalábbis Marcus Tullius után az első helyen áll. Azt mondják róla, hogy egy barátja ügyében tanácsot kért Quintus Muciustól. Quintus Mucius válaszát azonban alig értette meg, és ismét hozzá kellett fordulnia, ezért aztán Quintus Mucius megrótta őt, és szemére vetette, hogy nemes, patrícius, ügyekben képviseletet vállaló embertől szégyenletes dolog nem érteni a joghoz, hiszen perekkel foglalkozik.
Servius megszívlelte a szemrehányást. A fent említettek legtöbbjét hallgatta, hogy a civiljogot megtanulja. Tanítványa lett Balbus Luciliusnak, de még inkább Aquilius Gallusnak, aki Cercinában élt. Ezért a legtöbb könyvét is Cercinában írta. Mikor katonai parancsnokként elesett, a törvényszéken emelt neki szobrot a római nép, amely most is ott áll Augustus emelvényénél. Nagyon sok műve maradt fenn, ezek mintegy száznyolcvan fejezetet tesznek ki.

Azon sokak közül, akiket említhetnénk, a következők írtak még könyveket: Alfenus Varus Gaius, Aulus Ofilius, Titus Caesius, Aufidius Tucca, Aufidius Namusa, Flavius Priscus, Gaius Ateius, Pacuvius Labeo Antistius (Antistius Labeo apja), Cinna, Publicius Gellius. E tízből nyolcán írtak külön könyveket, és összes műveiket Aufidius Namusa gyűjtötte össze száznegyven fejezetben. A felsoroltak közül a legtekintélyesebbek Alfenus Varus és Aulus Ofilius.
Varus consul is volt, Ofilius lovag lett, Caesar családi barátja, aki a ius civile legtöbb részében alapvető jelentőségű munkákat hagyott hátra. Egyes törvényeket elsőnek magyarázott, először gyűjtötte össze a praetori edictum anyagát , mert előtte csak Servius hagyott hátra két igen rövid munkát, az edictummal kapcsolatban, Brutusnak szólt ajánlással.
Kortársuk még Trebatius, Cornelius Maximus tanítványa és Aulus Cascellius Quintus, Mucius Volusius tanítványa. Az ő tiszteletére végrendeletben örökösévé tette unokáját, Publius Muciust. Ő quaestorságot viselt, és nem is akart ennél magasabbra kerülni, bár Augustus a consuli tisztet is felajánlotta neki. Úgy mondják, hogy közülük Trebatius volt a tudósabb, Cascellius az ékesszólóbb, Ofilius mindkettőjüket felülmúlta. Cascelliusnak nem maradt fenn írása, csak egy könyve, nevezetes mondásaival, Trebatiustól több is, de kevéssé olvasottak.

Tubero következik, aki Ofiliusnak ajánlotta munkáját. Ő patrícius volt, és ügyvédből lett jogtudóssá, kivált mivel Quintus Ligarius ellen vádat emelt, és Gaius Caesar előtt nem volt sikere. Ez az a Quintus Ligarius, aki, Afrikában partra szállva, a beteg Tuber ónak nem engedte meg, hogy csatlakozzék hozzá, vagy vizet merítsen magának. Ez be is vádolta, és Cicero látta el a védelmet: ismerjük is igen szép szónoklatát, amelyet Quintus Ligariusért mondott. Tubero tudósa volt mind a köz-, mind a magánjognak, és mindkét tárgykörből számos könyvet hagyott hátra, azonban mesterkélt, régies stílusban írt, és ezért nemigen kedvelték műveit.
Utánuk a legnagyobb tekintélyűek voltak Ateius Capito, Ofilius követője és Antistius Labeo, aki az összes előbb említetteket hallgatta, de Trebatiust követte. Ateius consul volt, Labeo azonban nem fogadta el az Augustus által neki felajánlott consuli tisztet, mert büszke volt tisztséget elfogadni. Idejét inkább a tudományos munkának szentelte. Úgy osztotta be az évet, hogy hat hónapot Rómában töltött tanítványaival, hat hónapot pedig vidéken, ezalatt írta könyveit. Négyszáz kötetet hagyott így hátra, melyek legtöbbje ma is közkézen forog. Ezek ketten mintegy különböző iskolákat alapítottak: Capito megmaradt abban a tudományban, amelyet átvett, Labeo hatalmas tehetséggel és a tanítások teljes elsajátításával tudományos munkáiban sok mindent megújított.

Capitót Massurius Sabinus követte, Labeót Nerva, akik még növelték a két iskola ellentétét. Nerva a császár kebelbarátja volt, Massurius Sabinus pedig lovagrendbeli. Ő adott először jogi tanácsokat, s ezután kezdték ezt mint jogot kedvezményként adni.
Tudnunk kell ugyanis, hogy Augustus uralkodása előtt a jogi véleményadás jogát nem adományozták a császárok. Akik tudományuk miatt bizalmat élveztek, válaszoltak a tanácsot kérőknek. Nem adták ki azonban véleményüket aláírással - mintegy pecséttel ellátva -, hanem vagy magának a bírónak írták meg, vagy egyszerű formában a tanácsot kérőnek. Hogy a jogászok tekintélye nagyobb legyen, Augustus császár rendelte el először, hogy egyesek az ő felhatalmazása alapján adhassanak véleményeket, és ez időtől kezdték ezt a jogot kiváltságként kérni.
Hadrianus, a kiváló császár, midőn praetori tisztet viselt férfiak kérték tőle a hivatalos véleményadás jogát, azt írta nekik, hogy az ilyet nem kérni, hanem adni kell. Ezért, akinek közülük ehhez kellő önbizalma van, készüljön fel arra, hogy a népet tanácsaival megörvendeztesse.

Sabinusnak tehát Tiberius császár megengedte, hogy a népnek jogi tanácsokat adjon, és a lovagrendbe is felvette ötvenéves korában. Nem kis képességei voltak neki sem, és hallgatói nagyon méltányolták. Az ő követője Gaius Cassius Longinus, Tubero leányának fia, Servius Sulpicius unokahugáé, azért ő Servius Sulpiciust dédapjának nevezte. Tiberius idejében Quartinusszal consulságot viselt, és egyébként is nagy tekintélye volt a városban, míg azután a császár száműzte. Szardíniái számkivetéséből Vespasianus hívta vissza, és az ő uralma alatt halt meg. Nerva utóda Proculus, az ő kortársa az ifjabb Nerva és az a másik Longinus, aki szintén lovag, később praetorságig vitte. Proculus tekintélye azonban nagyobb volt, nagyobbak a képességei is, és ettől fogva a Capito és Labeo által alapított két iskolát Cassianusok és Proculianusok néven emlegették.
Cassius utóda Caelius Sabinus, Vespasianus korának legnagyobbja, Proculusé Pegasus, aki Vespasianus alatt Róma praefectusa volt. Sabinus utóda Priscus Iavolenus, Pegasusé Celsus, az övé az ifjabb Celsus és Priscus Neratius, mindketten consulok, Celsus két ízben is. Iavolenus utódai Aburnius Valens és Tuscianus, majd Salvius Iulianus.

Pomponius D. 1. 2. 2.35-53.


Híres férfiak hunytak el ebben az évben: Asinius Saloninus, aki két olyan nagyapával büszkélkedhet, mint Marcus Agrippa és Pollio Asinius, valamint olyan fivérrel, mint Drusus, és akit a Caesar unokavejének szántak. Továbbá Capito Ateius, kiről már megemlékeztem: jogi tudásával első volt a polgárok között; nagyapja Sulla centuriója volt, apja a praetorságig vitte.
Augustus azért siettette consulságát, hogy Capito, az ugyancsak kiváló jogász Labeo Antistiust e hivatal méltóságával megelőzze. Mert az a kor a békés életnek két kiválóságát termelte ki egyszerre, csakhogy Labeo megvesztegethetetlenül ragaszkodott a szabadsághoz, és ezért nagyobb hírnév övezte, Capito hajlékonyságát viszont az uralkodók kedvelték jobban: amazt, amiért megrekedt a praetorságnál, ajánlotta sérelme; ez ellen, amiért a consulságot megkapta, gyűlöletet szított az irigykedés.

Tacitus, Ann. 3.75.


Tudom, hogy Papinianus meggyilkolásáról sokan írtak már, de igazi okát nem ismerve, különböző variációkban mondták el. Én a magam részéről inkább elmondom a változatokat, mint hogy egyáltalán semmit se szóljak e kiváló férfiú megöletéséről. Köztudomású, hogy Papinianus igen meghitt viszonyban volt Severus császárral (némelyek szerint második felesége, lulia Domna révén rokonságban is állt vele), annak idején jogi tanácsokkal látta el Severust, amikor az Scaevola főnöksége alatt a császári magánkincstár ügyeit intézte, sőt később is, amikor Papinianus lett Severus hivatali utóda.
Arról is említést tesznek a feljegyzések, hogy Severus elsősorban Papinianus gondjaira bízta mindkét fiát. Papinianus ezért mindig azon fáradozott, hogy egyetértést teremtsen az Antoninus-testvérek között. Amikor Bassianus összeesküvéssel vádolta öccsét, Papinianus mindent elkövetett, hogy lebeszélje Geta meggyilkolásáról. Ezért aztán Geta híveivel együtt őt is megölték a katonák, amit Antoninus nemcsak megengedett, hanem egyenesen bíztatta erre a katonákat. Más szerzők szerint testvére megöletése után Bassianus felszólította Papinianust, hogy mossa őt tisztára a senatus és a nép előtt, amire Papinianus azt felelte neki: testvérgyilkosságot nem olyan könnyű mentegetni, mint elkövetni.
Azt is mesélik, hogy Papinianus nem volt hajlandó olyan vádbeszédet szerkeszteni Geta ellen, amely a gyilkos mellett szólt volna, egy meggyilkolt ártatlan embert vádolni - mondta - felér egy második gyilkossággal. Ez a verzió azonban nem egyeztethető össze a körülményekkel, hiszen egy praefectus nem szokott beszédeket szerkeszteni, és különben is közismert tény, hogy Papinianust mint Geta hívét ölték meg.
Más feljegyzéseink szerint, amikor Papinianust a katonák megrohanták, és a palota felé hurcolták, hogy ott végezzenek vele, mintegy a jövőbe látva kijelentette: bárki legyen is az utóda, a legesztelenebb bolond lesz, ha nem bosszulja meg a praefectusi tisztségén esett gyalázatot. És valóban - mint már elbeszéltem - Macrinus megölte Antoninust, mire a katonák imperatornak kiáltották ki a fiával együtt. A fiát Diadumenianusnak hívták, de akkor apja az Antoninus nevet adta neki, minthogy a praetorianusok mindenáron egy Antoninust akartak.

Aelius Spartianus, Antoninus Caracalla 8.


Isten akaratából a nekünk az ő hatalmából átadott birodalmat kormányozva szerencsések voltunk a háborúban, dicsők békében, s az állam állapotát megőriztük: így most Isten segedelmével arra törekszünk, hogy már se fegyverben és hadvezérekben vagy hadseregekben, se a magunk tehetségében ne bízzunk, hanem minden bizalmunkat a legmagasabb Szentháromságba vessük. Ebből származik a világon minden, és minden akarata szerint létesül.
A világ dolgaiban semmi sem olyan figyelemreméltó, mint a törvények tekintélye. Ezek rendezik helyesen az isteni és az emberi dolgokat, száműzik a méltánytalanságot. Megállapítottuk azonban, hogy a Róma városának és Romulusnak idejétől hozott törvények tömege olyannyira össze van keveredve, hogy szinte végtelen és emberi ésszel már át nem fogható. Ezért először arra törekedtünk, hogy szent császári elődeink rendelkezéseit összegyűjtsük és világosan rendezve adjuk át. Egy kódexbe gyűjtöttük azokat, minden felesleges átfedést és ellentmondást kiküszöböltünk belőlük, hogy így minden embernek biztos támaszul és iránymutatásul szolgáljanak.

Elvégezve ezt a munkát, és saját nevünk alatt kiadva ezt a kötetet, a kisebb és könnyebb munkától a nagyobb és teljesebb jogfeldolgozásra törekedtünk. A római jog egészét annyi szerző szétszórt köteteiből összegyűjteni és egy kódexbe foglalni még vágyni és remélni sem merte senki. Olyan hatalmas munkának látszott ez, amely a lehetetlennel határos. Mi azonban az ég felé emelt kézzel és az örökkévaló segítségét kérve, Istenben bízva nekiláttunk ennek a feladatnak, hiszen ő saját erejének nagyságából a reménytelen feladatok teljesítésére is elegendő erőt adhat...

Megparancsoljuk ezért Nektek, hogy azoknak a régi tudósoknak a könyveit, akiknek a császárok megadták a törvények magyarázásának és értelmezésének jogát, olvassátok el, válogassátok át, hogy mindezekből összegyűljék az anyag, átfedések és ellentmondások nélkül (amennyire ez lehetséges), és összegyűjtött tartalmuk alapján egy könyv készüljön, ami valamennyit helyettesíti. Minthogy mások is írtak jogi könyveket, akiknek ez a tekintélyük nem volt megadva, ezeknek felhasználásától sem zárkózunk el.
Midőn azután ez az anyag legfelsőbb segítséggel összegyűlt, azt szépen rendezni kell, hogy mintegy a jog legszentebb temploma alakuljon ki belőle. A mi kódexünk vagy az edictum perpetuum mintájára ötven könyvbe és ezeken belül fejezetekre kell beosztani az egész jogot úgy, hogy ebből semmi ki ne maradjon, hanem ez az ötven könyv az 1400 éven keresztül összegyűlt teljes joganyagot tartalmazza általunk megtisztítva, úgy, mint ahogy a fallal körülvett városon kívül nem maradhat semmi. Az összes szerzők munkáinak egyforma tekintélye legyen benne, ne létezzék egyiknek sem előjoga, hiszen egyiket sem teljes egészében, hanem bizonyos meghatározott részben vesszük fel, válogatva jobbak és rosszabbak között.

Deo auctore pr.-2; 4-5.


Forrás: Diósdi György - A Római jog világa