logo

XII December AD

Bevezetés (A római jogrendszer tagozódásának kérdése)

1. A római jog ágazatokra való tagozódása mind a mai napig lezáratlan kérdés. A ius publicum, ius privatum, ius civile, ius gentium stb. területe és egymáshoz való viszonya ma sem teljesen tisztázott. Azon tény folytán pedig, hogy jogelméletünkben újból előtérbe került a jogrendszer és jogágazat fogalmának és egymáshoz való viszonyának problémája, a jogrendszer tagozódásának kérdése a római jogra nézve is fokozott aktualitást nyer.
L. I. Dembo 1956-ban megjelent vitaindító cikke határozott megfogalmazást sürget és kíván adni a jogrendszer és jogágazat fogalmára, s egymáshoz való viszonyukra nézve. Véleménye szerint egy társadalom, állam jogrendszere „nem csupán jogágazatokra való felosztást jelent”, hanem az „a benne fejlő jogi alapelvek összessége és a jognak ezen elvek alapján való osztályozása”.

A jogágazat meghatározásánál annak kritériumaiból indul ki. Ezek: a) a társadalmi viszonyok vonatkozó területének megléte; b) a társadalmi viszonyok adott komplexumában egy meghatározott egység, s végül c) az. uralmon levő osztály objektíve döntő jellegű érdekeltsége a viszonyok adott komplexumának önálló jellegű szabályozásában. A jogrendszer fogalmának fenti meghatározásával egyet kell értenünk. Az alapvető és a jogágazatokat meghatározó jogi elveknek e fogalomba való felvétele nélkül a jogrendszer valóban puszta szisztematika volna.
A jogágazat fenti kritériumait azonban csak bizonyos korrekció és némi kiegészítés mellett tehetjük magunkévá. Az a) alatti előfeltétel úgy véljük, hogy önmagában keveset mond, s így egyesíthető ab) alattival. A két előfeltétel a következő fogalmazásban lenne összevonható: szükséges a társadalmi viszonyok olyan területe (e fogalmazásban benne van az is, hogy e terület létezik), amelyben egy bizonyos minimális egység jelentkezik.
A „minimális” jelző azért szükséges, mert az egység az életviszonyok komplexumában gyakran nem szoros, mint pl. a polgári jognál, ahol e jogág által átfogott életviszony-komplexumot a vagyoniés e vagyoni viszonyokhoz kapcsolódó nem vagyoni (személyi) viszonyok teszik ki.

Az önálló jogágazat fenti, c) alatti előfeltételét változatlanul magunkévá tehetjük, de az így elfogadott két előfeltételhez bizonyos hozzáfűzést tartunk szükségesnek. Döntő ugyanis, hogy mi teszi felismerhetővé azon tényt, hogy a társadalomnak az adott jogágazatot kialakító osztálya szükségesnek tartotta az önálló jogágazat felállítását. Úgy véljük, hogy ez a) az illető jogágazat részére adott külön elnevezésben, s b) az adott társadalmi viszonyok jogi szabályozásában megnyilvánuló bizonyos minimális egységben nyer kifejezést. Hogy ez az egység vajon a szabályozás módszerében (pl. mellé-, vagy alárendeltség), a szankciókban, a jogparancs kogens, vagy diszpozitív voltában stb. jut kifejezésre, úgy véljük mindegy.
A továbbiakban a római jogrendszer tagozódását a jogágazat fenti két előfeltétele és létrejöttének fenti két ismérve alapján kívánjuk vizsgálni. Már most szükséges azonban kiemelni, hogy a régi jogok korszakában igen problematikusnak látszik egy tudatos jogágazat alakító tevékenység lehetősége.


2. A jogrendszer fenti fogalom meghatározásából kiindulva a római jogrendszer tagozódásának vizsgálatánál két kérdéssel kell tisztába jönnünk, éspedig: a) mely jogi alapelvek uralkodtak a római jogban, b) ezek az alapelvek hogyan határozzák meg a római jogrendszer tagozódását, az egyes ágazatokat. Az első kérdésre a feleletet a római termelési viszonyok általános ismeretében már most megadhatjuk, a másikra kíséreljen meg feleletet adni e vitaindítást is szolgáló tanulmány második része.

Róma története az ókor legismertebb rabszolgatartó társadalmának és államának története. A rabszolgáknak a termelésben való alkalmazása, a rabszolgatartóhoz való viszonyuk, a termelő munkában való felhasználásuk célja azonban nem volt mindig ugyanaz. A házi rabszolgaság (a paraszti naturál-gazdálkodás) korszakában a rabszolga a pater familias hatalma alatt álló házközösség legalacsonyabb rendű tagja volt, aki gyakran urával, ill. annak többi háza népével együtt dolgozott a római parasztbirtokon, s munkaerejének felhasználásánál urát csak a parasztgazdaságban élő házközösség szükségleteinek kielégítése vezette, mint cél.
Az árutermelő rabszolgaság (piacra dolgozó nagy rabszolgaüzemek) korszakában a rabszolgatartó maga nem vesz többet részt a termelésben, a rabszolga munkaerejét a rabszolgatartó nagy mezőgazdasági és kisebb ipari üzemekben hasznosítja, s a rabszolga kizsákmányolásának csak a rabszolga pusztulása szabhat határt, hiszen a rabszolga tartó célja az árutermelés, azaz a pénzszerzés, hogy esztelenül növekvő fényűzési szükségleteit kielégíthesse. Ennek megfelelően külön kell beszélnünk a házi rabszolgaság és az árutermelő rabszolgaság koráról.
Tekintettel azonban arra, hogy e második korszakban egy bizonyos időpontban rendkívül mélyreható változások következtek be (a termelési viszonyok a termelőerők számára a principatus kezdetétől már nem tudtak kellő keretet biztosítani1), amelyek külsőleg többek közt a köztársasági államformáról a császárságra (katonai monarchiára) való áttérésben tükröződtek, az utóbbi korszakot két periódusra kell osztanunk: az árutermelő rabszolgaság virágzásának és hanyatlásának korára.

A római társadalom történetét kettős belső harc jellemzi: a rabszolgák osztályharca a rabszolgatartók ellen (mint alapvető jelensége a rabszolgatársadalomnak) és a politikai hatalmat nélkülöző, vagyontalan szabadok harca a hatalom birtokosaival szemben. E küzdelem a jog terén is tükröződik. Gaius az embereket szabadokra és rabszolgákra osztja (1. 9.), s a szabadok közt is jogi különbségeket tesz (1. 10. és köv.).

A rabszolgák és szabadok közti különbség jogi kifejeződése a rabszolgatulajdon intézménye, melynek védelme döntő feladata a római állam jogrend szerének, akkor is. ha más objektumok (használati javak) jogi védelme számbavehetőleg nem is tér el ezétől.5 A rabszolgatulajdon intézménye azonban a fejlődésnek megfelelően előbb a család, mint jogilag szabályozott házközösség keretében jelenik meg. A vonatkozó jogszabályok elsősorban a rabszolga, mint az itáliai parasztgazdaság legfontosabb termelőeszköze (s a telek és igásbarom) feletti jogi hatalmat rendezik, a paterfamilias szabad rendelkezési jogának bizonyos korlátozásával, elválasztván a rabszolga jogi sorsát (majd az igásbaromét és telekét) a családfő szabad rendelkezés alá eső vagyonától (pecunia). Az árutermelő rabszolgaság korszakában a családi rabszolga-tuiajdon átalakul a rabszolgák feletti rugalmas árutulajdonná, hiszen e korszak legfontosabb áruja a legfontosabb termelési eszköz: a rabszolga.

A szabadok közti harc a fenti harc talapzatán, folyva szintén jogi kifejeződést nyer a polgári jogok teljességének élvezetében, ill. abban, hogy a szabadok nagy része e jogoknak csak egy részével rendelkezik, vagy ki van rekesztve ezek élvezetéből. Ez a jogegyenlőtlenség azonban a nagy áruforgalom kialakulásával mind kevésbé lesz gyakorlati jelentőségű (hiszen a nagy áruforgalom a szabadok „jogegyenlőségét” kívánja meg), úgyhogy midőn Caracalla rendelete (iu. 212.) a római polgárjogot a peregrini dediticii csoportját kivéve a birodalom minden szabad lakosára kiterjesztette, ez a tény csupán egy több évszázad alatt megtett fejlődés jogi kifejeződése, eredményeinek regisztrálása volt.
Persze már a köztársasági kor utolsóelőtti századában meginduló és a Caracalla-féle edictummal a principatus III. századában befejeződő ez a fejlődés, mely a birodalom szabad lakóinak a vagyoni, majd a családi jog, s végül minden vonatkozásban való jogegyenlőségét megteremtette, nem jelentette azt, hogy1 e lakosok gyakorlatilag is valóban egyenlőek.

A fentieket összefoglalva úgy véljük, hogy Róma jogrendszerére a következő alapelvek lehetnek jellemzőek:

a) a házi rabszolgaság korában: egyrészt a családi rabszolgatulajdon védelmének, másrészt a szabadok közti jogegyenlőtlenségnek elve, míg

b) az árutermelő rabszolgaság korában: egyrészt a rabszolga-árutulajdon védelmének, másrészt a fejlődő szakasz egy részében, a szabadok közti jogegyenlőtlenségnek, a nagy áruforgalom megindulása után, majd a hanyatló szakaszban a szabadok közti formális jogegyenlőségnek elve.

E jogi elvek kell, hogy meghatározzák a római jogrendszer tagozódásának mikéntjét. E tagozódás feltárásánál azonban sohasem szabad szem elől téveszteni két irányelvet. Modern jogosztályozási szempontokat, modern kategóriákat semmiképpen sem szabad vissza vetíteni a múltra, hiszen a vizsgált társ.
A rabszolga jogi helyzetének más termelési eszközökétől eltérő szabályozása végighúzódik a római jogon. Az itáliai parasztgazdaság külön jogi sorsot nyerő ezen eszközei közül az ezekből adódó vagyonnak nevet adó rabszolga (familia famulus) emelkedik ki. A rabszolga urának nem domíniumában, hanem dominica potestasában áll, mint a házközösség tagja. A piaci forgalom tárgyai közül legelőször a rabszolga vételét rendezte az aedilisi edictum (az igásbaromét később).
A rabszolganő gyermekének gyümölcsvolta már a veteres jogtudományában vita tárgya (a végső eredmény tagadó). A rabszolga sírja locus religiosus. Ez utóbbi eltérések alkalmasak arra, hogy ideológiai alapot teremtsenek a rabszolga szellemi munkaerejének kihasználására, amit a rabszolga cselekvőképességgel való felruházása tesz lehetővé (Novickij-Peretyerszkij: Római jog. Bp. 1950. 65. 1.)

Társadalomban más elvek, kategóriák uralkodtak. Másrészt csak olyan kategóriákat tegyünk a tagozódás szempontjából vizsgálat tárgyává, amelyeket a megfelelő korszakban produkálnak a római jog forrásai, s nem olyanokat, amelyeket későbbi időből való római források a korábbi időkre vetítenek vissza, ill. szigorúan vizsgálandó, hogy e visszavetítés helyes történeti szemlélet eredménye-e.


Pólay Elemér: A római jogrendszer tagozódásának kérdése