logo

XVI December AD

A jogrendszer tagozódása az árutermelő rabszolgaság korában

I.

1. Az árutermelő rabszolgaság virágzó korszaka. Először azt kell vizsgálnunk, hogy e korszakban: az első pún háború befejezésétől a principatus kezdetéig (i.e. 241-31.) milyen jogágazatok észlelhetők, s melyek azok a forráshelyek, amelyek esetleg további jogágazatok létére látszanak utalni, A ius civile (e korból már vannak adataink, hogy a régi ius anyagát „ius; civile”-nek nevezik40) mellett tovább él a ius Latii egész a szövetséges háborúig (i.e. 91-88.).
Az i.e, 90-ben hozott lex Júlia a római polgárjogot Itália minden szabad lakójára kiterjeszti, s ezzel e jogágazat felszámolódik. Ezután ún. latinjogúságot csak egyes provinciális városok polgárai kapnak (latini coloniarii), ez azonban csak ius commercii-t biztosított részükre, s ennek nagy jelentősége különben sem volt, mert a peregrinusokra is kiterjedő ius honorárium gyakorlatilag ezek számára is teljes római vagyonjogi jogképességet biztosított.


2. E korszakból származó egyik legfontosabb, jogágazatra utaló kifejezés a ius gentium, melyet a ius civile-vel szoktak szembeállítani. E kifejezés előszőr Sallustiusnál (lug. 22. 4. 35. 7.) található, de itt nemzetközi jogot jelentilyen értelemben azonban azt a római jogászok sohasem használták. Cicero az első (de off. 3. 17. 69.), aki azt először használja helyes értelemben.
Kérdés azonban, hogy a ius gentium pozitív jog-e? Ha ui. nem, úgy felesleges jogágazati jellegét kutatni. Az irodalomban a vélemények megoszlanak. Nézetünk szerint a ius gentium absztrakt jog. Igazolja ezt a) az, hogy a ius civile-vel szembeállítva még annak pozitív mivoltát is elenyészi éti, midőn Cicero azt mondja, hogy a ius gentium minden népnél él, mert alapja a „conventa hominum et quasi consensus” (Part, orat 37. 130.) szemben a ius civile-vel, amely azok joga, „qui eiusdem civitatis sunt” (Top. 2. 9.).

Ugyanez jut kifejezésre Gaiusnál, aki az előbbit oly jognak nevezi „quasi quo hire omnes gentes utuntur” (1. 1.), míg az utóbbi „quod ius proprium civitatis” (u. o.). Pedig a ius civile pozitív jog, mint azt Ehrlich Ciceróra és Pomponiusra támaszkodva régen kimutatta (ez alatt előbb az interpretatióból fejlesztett szokásjogot Kipp szerint pedig ezenkívül a lexeket is értették);
b) a ius gentiumra vezet vissza a Digesta (1. 1. 2. és 5.) több, a tételes jogon kívül álló erkölcsi fogalmat mint a vallásosság, engedelmesség, stb., sőt erre vezeti vissza az egész világrendet;
c) a ius g.entium több esetben a vitátlanul absztrakt ius naturaleval nyer azonosítást (Gai. 1. 1.)
d) a ius gentium kifejezést először Cicero használja (de off. 3. 17. 69.), aki köztudomásúlag a görög filozófia hatása alatt állt, s így itt is e hatással kell számolnunk. Igaz ugyan, hogy Cicero úgy beszél róla, mintha az a római jogászoknál mér régen (tehát a görög filozófia behatolása előtt) ismert fogalom volna (itaque maiores....), egyesek szerint azonban90 itt valószínűleg a cicerói szöveg átalakításáról van szó. S ha ez nem is így van, Cicero, nyilván azért használ ilyen kitételt, hogy növelje megállapítása súlyát (ugyanezt teszi Livius is, aki a császárkori ius publicum-privatum felosztást a XII tábla sajátosságának tünteti fel). De elképzelhetetlen az is, hogy a nagy gyakorlati érzékkel bíró, de filozofikus hajlamokkal meg nem áldott republikánus jogászok a görög bölcselet behatolása előtt ilyen elvont konstrukciót teremtettek volna;
e) végül a ius gentium lényegében része a civiljognak is, hiszen pl. a vadon élő állatok elfogásával (D. 41, 1. 1. pr,), az iszaplerakódással (D. 41, 1. 7. 1,), a beültetéssel (D. 41. 1. 7. 13.) stb. való tulajdonszerzés minden nép jogában, így a római nép ius civilejében is feltalálhatok.

Ellene szól a ius gentium absztrakt voltának, hogy a források a ius gentium tartalmát kitevő egyes jogintézményekről beszélnek, mint pl. a rabszolgaságról (Gai. 1. 52.), szabadon bocsátásáról (D. 1. 1. 4.) stb. Valójában azonban nincs egy absztrakt, minden népnél érvényes rabszolgaság, vagy szabadon bocsátás, mint intézmény, hanem római, görög, föníciai, stb. jog szerinti rabszolgaság, vagy szabadon bocsátás. Egyébként a ius gentium egyes ún. intézményeiről, mint pl. a matrimonium iuris gentiumról (peregrinusok, ill. cívisek és peregrinusok házassága) az irodalom kimutatta, hogy ez az elnevezés modem találmány; az eredeti elnevezés „non iustae nuptiae” volt. Ugyancsak ellent látszik mondani ez absztrakt mivoltnak Cicero azon elhatárolása, mely szerint: „quod ius civile, non idem continuo gentium.”

A folytatás azonban megdönti e feltevést: „quod autem gentium, idem civile esse debet” (de off. 3. 17. 69.). Itt Cicero mélyebb elemzés nélkül azt mondja, hogy a ius gentium is végeredményben római jognak minősíthető (civile esse debet), ami tökéletesen helyt is áll.
3. További osztályozás, amely e korban jelentkezik: a ius strictum et aequum. Az „aequitas” kifejezéssel először Plautusnál (ie, 254-186.) találkozunk „aequom bonum” (Menech. 4. 2. 10.) formájában.
Cicero a legkülönbözőképpen használja a aequitas fogalmát, de abban, bármilyen értelmezésben jelenik is meg, mindig az absztrakt jelleg dominál (pl. az emberi viszonyok önálló rendje, a lex naturae sajátossága stb. ). De kitűnik absztrakt jellege akkor is, midőn a jogtudomány a ius strictummal állítja viszonyba (Gai 3.17. a XII t. törvényt a ius strictum uralma alá tartozónak tekinti.) E fogalom szolgál a római magántulajdon ideológiai alátámasztására is.
Ideológiailag legnagyobb jelentőségét azonban abban kell nézetünk szerint látnunk, hogy az aequitas eszméjével alapozzák meg a római jogászok a köztársaság második felétől azt a szabadok közti formális jogegyenlőséget, amely nélkülözhetetlen előfeltétele volt a nagy ókori áruforgalmi világjog kiépítésének. így jelentkezik e fogalom az „aequum ius” és „pár ius” azonosértékűségében (Velleius. 2. 121, Tac. Ann. 2. 82, Seneca ep. 107.). így az aequitas egyenlőséget jelent.


4. Szintén absztrakt jog a ius naturale, amely Cicerónál jelentkezik először. Nézete szerint áz „universum ius” a ius naturale-ra és a ius civile-re oszlik úgy, hogy az ius civile lényegében a ius naturale-n alapszik (Párt or at. 37. 130, de inv. 2. 22. 67. 2. 53. 160. 2. 54. 162. de leg. 1. 5. 17.). Ez is igazolja, hogy Cicero idején a ius gentium fogalma nem alakult ki teljesen, mert ő itt is mint fentebb láttuk ius civile-n az egész római jogot érti, amelyben a ius gentium, is benne foglaltatik. Konstrukciója így más, mint a klasszikus jogtudományé, amely a stoa hatása alatt a ius naturale-t a ius gentiummal azonosítja (Gai. 1. 1.). Ettől csak Ulpianus tér el, midőn a rabszolgaságot a ius naturale-tól idegen és a ius gentiumban élő intézménynek mondja (D. 1. 1. 1. 3.).
Egy azonban tény: a ius naturale akár Cicero értelmezésében mint „iuris atque iniuriae regula” (de leg. 1. 6. 19.), ill. mint „innata vis” (de inv. 2. 22. 65.), akár az Ulpiamusnak tulajdonított értelemben, mint oly viszonyokra érvényes jog, amelyek az embereknek az állatokkal való közös természetén alapszanak (D. 1. 1. 1. 3.) olyan absztrakt jog, melyet mint Voggensperger kifejti a jogtudósok csak másodrendű jelenségként kezeltek a jogtudomány terén.


5. Vizsgálandó ezután a ius civile és ius praetorium, mint egymás viszonylatában lehetséges jogágazatok. Megjegyzendő, hogy Dembo50 a ius civile-t és ius praetoriumot két külön jogrendszernek mondja; minthogy azonban ugyanakkor egy-egy társadalom, pl. a feudális társadalom jogrendszeréről szól, ellentmondásba kerül az előbb mondottakkal, hiszen mindkét kategória római jogot jelent, s egységesen a római rabszolgatartó társadalom jogának, jogrendszerének egy-egy részét képezi).

Pozitív jog-e a ius praetorium?
a) A praetori jog a praetor által alkotott speciális szerkezetű és formájú jogszabályok összessége;
b) a ius gentium a kommentárokban csak általában, vagy ün. intézményei útján nyer említést; ezzel szemben a kommentárokat a jogtudósok vagy a ius civiléhez, vagy a praetori (később provinciális) edictumhoz írják;
c) mint pozitív jogot állítja szembe Cicero a praetori jogot a XII t. törvénnyel: „non ergo a praetoris edicto. .. neque a XII tabulis ...” (de leg. 1. 5, 17.), másutt pedig: „ex iure civilii ac praetorio” szól. Általában a ius civile és ius praetorium szembeállítása e korszak két alap jelentőségű jogforrásesoportjára (lex és jogtudomány praetori edictum) való utalást jelent;
d) a forrás a ius praetoriumról (és nem a ius gentiumról) azt mondják, hogy „ius praetorium est, quod praetores introduxerunt adiuvandi, vel supplendi, vel corrigendi uris civilis gratia” (Papinian, D, 1. 1. 7. 1.). Ilyen hatást pedig csak pozitív jog fejthet ki egy másik pozitív jog irányában. Igaz ugyan, hogy a ius praetorium nem jog oly értelemben, mint a ius civile, hiszen „praetor ius facere non potest”, viszont a források oly sok helyen állítják egymás mellé ezeket egyenrangú forrásként, tulajdonítanak a ius praetoriumnak a ius civilevei egyenrangú erőt (iubet, permittit, vetat edictum stc.), sőt azt lex-nek is nevezik (Cic. in Verr. 1. 42. 109.),58 hogy e kérdés aligha tartalmaz problémát.


5. Felmerül végül a ius scriptum és ius non scriptum kategóriáinak kérdése. E kifejezések által fedett fogalmak Cicero közvetítésével kerültek a görög jogból a római jogba (Part. or. 37. 130.) Míg azonban, ott a „nomos engraphos” az emberek alkotta pozitív jog, míg a „nomos agraphos” az istenek akaratára viszszavezethető íratlan jog volt (Xenophon Mem. 4. 4. 13. 4, 4. 19.), a római jogban az írásba foglalt és írásba nem foglalt jogszabályokat jelentette, éspedig valószínűleg a szó közönségesebb értelmében (leírt és le nem írt szabályok), így tehát a jogforrások egy bizonytalan kategorizálását kell bennük látnunk, habár kétségtelen, hogy pozitív jogot jeleznek.
A fentiekből megállapítható, hogy a principatus kezdetéig terjedő említett korszakban egyetlen pozitív jog, amelyet, mint lehetséges jogágazatot további vizsgálat tárgyává tehetünk: a tus praetorium (persze a civiljog mellett).


6. Az i.e. 367-ben felállított egyetlen praetura mellé i.e. 242-ben újabb praeturát állítnak fel. Ez utóbbit a praetor peregrinus tölti be. Feladata, hogy a római polgárok és peregrinusok közti polgári perekben eljárjon. Az általános felfogás szerint a praetor peregrinus joghatósága a peregrinusok egymásközti (lex Julia municipalis 8. 12. s.), ill. a cívisek és peregrinusok (Ed. Augusti de aquaeductu Venafranio 64-65. s. CIL. 10479 n. 4842.) jogvitáira terjedt ki.
A legújabb irodalom azonban ezt kétségbe vonja. Serrao59 rámutatott arra, hogy a peregrinusok közti vonatkozásban a praetor p.-nak egy különös jog-hatósága van, hasonlóan a görög viszonyokhoz (epi tón xenon). Ez az álláspontja Arriat-nak is, aki az attikai polemarchokkal vont párhuzamból következtet erre, s a peregrinusok közti joghatóságban egy, a quaestio inter sicarioshoz hasonló speciális praetori joghatóságot lát, amelynek lényegében nincs tartalmi kapcsolata a peregrinus praetor cívis-peregrinus viszonylatban gyakorolt iurisdictiojával. Nézetünk szerint ezt az álláspontot több meggondolás támasztja alá.

Róma urait nem érdekelte az a gazdasági forgalom amelyet a peregrinusok egymásközt bonyolítottak le. Így felesleges lett volna azt római joghatóság alá vonni. Érdekelte azonban őket az, hogy a polgárok, elsősorban, ők maguk ne kerüljenek hátrányos helyzetbe, ha peregrinusokkal kötnek ügyleteket.
A polemarchok idegenek és polgárok közti joghatósága igen szemléltető párhuzam, s alkalmas következtetésre, hiszen a curulis aedilisek jogkörére is igen értékes felvilágosításokat nyerhetünk a görög agoranonosokra nézve feljegyzett adatokból. És végül, ha a ius Latii megalkotásánál is közömbös volt Róma számára a különböző latin városok lakóinak egymásközti forgalmi élete, s csak a polgárok és latinusok közti viszonylatra konstruált Róma egy jogágazatot, úgy mi sem természetesebb, éppen a szabadok közti jogegyenlőtlenség elvének szem előtt tartása mellett, hogy a praetor peregrinus iurisdictioja is csak. a polgárok és peregrinusok egymásközti viszonyaira hatott ki, s a peregrinusok, egymásközti viszonylatában itt valami speciális joghatóságról van szó, mint amely összevethető a Ciceró említette quaestio inter sicarios-sal (de inv. 2. 20. 60.).

A praetor urbanus továbbra is a civiljogi performák által kötött eljárásvezetője, s edictumában nyilván csak a perenkívüli jogsegélyek formulái foglalnak helyet (interdicta, stipulationes praetoriae, etc.). így marad ez is i.e. I... század derekáig, midőn a lex Aebutia a praetor peregrinus által kialakított, sajátos, új, de a legisactionalis eljárás struktúrájára is tekintettel levő eljárásrendszert, az ún. formuláris eljárást a polgárok egymásközti viszonylatára nézve is civiljogi hatályra emelte. Ez időtől teljes erővel indul meg a praetor urbanus jogképző tevékenysége, s ezzel együtt jár az, hogy a ius civile anyagát ez a jogképző tevékenység át meg átfonva, abban új fejlődési folyamatot hív életre.
A tiszta ius praetorium korának tehát csak a peregrin praetura felállításától (i.e. 242.) a lex Aebutia meghozataláig (i.e. 150.?) terjedő egy évszázadot tekinthetjük, utána ui. a praetor urbanus jogképzö tevékenységének kezdetével a. formai különállás ellenére megindul a ius civile és praetorium Összefonódása..

Elgondolásunknak ellentmond Mitteis nézete, aki szerint lehetetlen, hogy a formuláris eljárás a cívisek közt a lex Aebutia előtt is ne lett volna alkalmazásban (persze nem civiljogi hatállyal), hiszen így előnytelenebb helyzetbe kerültek volna a polgárok, mint a peregrinusok.
Az érvelés tetszetős.
Ha azonban meggondoljuk, hogy az igazi nagy kereskedelmi forgalom, legalább is kezdetben, éppen nem a polgárok egymásközti viszonylatában, hanem a cívisek, és peregrinusok közt folyt le, hiszen a fényűzési cikkek legnagyobb részét nem. Rómában gyártották, hanem idegenek hozták be, rabszolga kereskedők nem rómaiak, hanem megvetett idegenek voltak (D 21. 1. 1. 2.), sőt a baromkupecek is azok lehettek (D. 21. 1. 38.)


2.), úgy nyilvánvaló, hogy a cívisek közti viszonylatban elegendő volt a II. századig a legis actiok perrendje a praetor urbanus jogsegélyeivel együtt. A ius praetorium a lex Aebutia kapcsán .mindjobban kiterjed.
A provinciális helytartók edictuma is átveszi annak anyagát a provincia speciális jogi szükségleteit tükröző szabályokkal kiegészítve, s így a principátus korában a ius praetorium elnevezés megváltozik, s a ius honorarium elnevezés kerül előtérbe (Marcianus. D. 1. 1. 8.).
A ius civile és ius praetorium (honorarium) határai si elmosódnak, hiszen ez utóbbi most már tartalmaz: civiljogot (pl. a Publiciana in rem actio), a civiljog praetori továbbképzését (pl. a peregrinusokra is kiterjesztett actio furti, a. legis Aquiliae), s emellett praetori eredetű intézményeket (pl. a bonae fidei actiones).

A jogágazati minőség előfeltételeit vizsgálva megállapítható, hogy a ius praetorium a fenti évszázad alatt egységes életviszony-komplexumot vont szabályozása körébe, éspedig a cívisek és peregrinusok közti kereskedelmi tulajdon és forgalom viszonyainak összességét. A lex Aebutia után a társadalmi viszonyok e komplexumának körülhatárolhatósága mindjobban elmosódik, s a civiljog, valamint a ius Latit által szabályozott vagyoni viszonyok területével összefolyik.

További kérdés, érdekében állott-e az uralkodó osztálynak a ius praetorium megkonstruálása? A peregrinusokkal folytatott kereskedelmi forgalom biztosította Róma nagy rabszolgatartói részére üzemeiknek rabszolgával, valamint háztartásuknak használati és fényűzési cikkekkel való ellátását. Az életviszonyok e területét tehát a római jog szabályozása alá kellett helyezni, s ezzel e peregrinusokat Róma gazdasági érdekszférájába bevonni.
Tekintettel azonban arra, hogy itt nem rokonszármazású személyekről, szövetséges államok tagjairól, hanem megvetett idegen államok Róma számára lehetséges rabszolgaanyagot képező polgárairól volt szó (a római rabszolgaháborúk ideológiai eredménye), Róma azt sem tűrhette, hogy jogalkotó tényezői civiljogához hasonló jogot alakítsanak ki ezek vonatkozásában, nem úgy, mint a latinusok esetében. Egyszerűen tehát egy imperiummal rendelkező római magistratusra bízták az idegenekkel való kereskedelmi kapcsolatok jogi rendezését, akinek e munkában teljesen szabad kezet engedtek.

Ami egy jogágazat létrejöttének ismérveit illeti, az elnevezés nem hiányzik, s emellett a jogi szabályozásban megnyilvánuló minimális egység is fellelhető abban, hogy ez életviszonyokat a praetor peregrinus egységes hivatali programhirdetménye a praetori formulák egységes rendszerezésében szabályozza, s egységes praetori per rend keretében érvényesíthetők az edictumszabályokra alapított igények.
Az a tény, hogy emellett a lex Aebutiaig a praetor urbanus is alkotott bizonyos peren kívüli jogsegélyeket, az edictum ekkor még kis jelentőségénél és terjedelménél fogva nem erőtleníti meg fenti megállapításainkat. A curulis aedilisek edictuma pedig, mint a vonatkozó forráshelyek igazolják (D. 21. 1. 1. 2. és 38. 2.) legtöbbnyire a rabszolga és igásbarompiac polgári vevői és a peregrinus rabszolga kereskedők és baromkupecek közti kereskedelmi forgalmat rendezték, tehát a praetor peregrinus edictuma által szabályozott életviszonyokhoz hasonló életviszony-komplexumot rendezett.

Az i.e. III. század derekán tehát a ius civile és ius Latii mellé harmadik jogágazat lép: a ius praetorium. Az i.e. II. század végétől azonban mint a továbbiakban látni fogjuk a ius civile és a ius praetorium lassanként elveszti önálló jogágazati minőségét, hogy újabb formációknak adjon helyet, a ius Latit, pedig mint jogágazat gyakorlatilag már valamivel korábban, formailag pedig az i.e. I. század elején megszűnik.


II.

1. Az árutermelő rabszolgaság hanyatló korszaka. Míg az árutermelő rabszolgaság virágzásának korát a nagy jogászi alkotások (a praetori jog megteremtése, ezzel a forgalmi világjog alapjainak lerakása, a jogi alaptételek jogtudomány általi kidolgozása, stb.) jellemzik, a hanyatlás korszakának első három századát e joganyagnak a jogtudomány általi részletes kidolgozása, a tételek kicsiszolása jellemzi.

A jogtudomány e kohójában a ius civile és a ius praetorium tartalmilag mindjobban kapcsolódik, bár formai különállásuk tovább is észlelhető. E folyamatot több tény igazolja:
a) több esetben észlelhető, hogy nemcsak civiljogi anyag megy át a praetori anyagba, mint az előbb említettük, de fordítva is.

Praetori eredetű tételek mondja Mitteis azáltal, hogy a gyakorlatban rendszeresen, alkalmazták őket. ősforrásuktól elszakadtak és mint eivilis szokásjog (mores) jelentek meg, mint pl. az actio miuriarium aetimatoria (Paul. sent. 5. 4. 6.). Praetori eredéire utalnak a három reálszerződéssel kapcsolatos igényekre vonatkozó ,,dare facere oportet ex fide bona" formulák (depositum, commodatum, pignus), ugyanakkor azonban e szerződésfajták a ius civile-ben recipiáítattak. Az actio redhibitoria és quanti minoris honorarius eredetű, s e vonatkozásban csak a piaci rabszolgaés igásbaromvételekre vonatkozik, utóbb azonban az e keresetek kapcsán kialakított kellékszavatosság minden áru eladására kiterjedő civiljogi intézménnyé vált;
b) kifejezésre jut ez a folyamat a jogtudósok műveinek szerkezetében is. Míg az i.e. I. század elején élt Qu. M. Scaevola nagy műve a ius civile anyagát foglalja össze, Servius pedig szintén e században az edictumhoz ír kommentárt, a köztársaság végén megjelenik az ún. digesta rendszer a jogtudományban először Plautiusnál, majd Celsusnál. Julianusnál, amin ekkor a ius civilének és a ius honoráriumnak egyesített tárgyalását tartalmazó műveket értettek; c) s végül ezt a kapcsolódást elméletileg is kihangsúlyozza a jogtudományban Papinianus, amikor a ius praetorium segítő, pótló, módosító hatásáról szól a ius civile vonatkozásában (D. 1. 1. 7, 1.). valamint Marcianus: ,,nam et ipsum ius honorarium viva vox est iuris civilis (D. 1. 1. 3.).
Mindez persze nem jelenti azt, hogy ezután ne volnának továbbra is külön, civiljogi és praetori jogintézmények (pl. a quiritar és bonitar tulajdon), külön civiljogi és praetori jogi kommentárok, egy azonban tény, hogy tartalmilag a civil jog és praetori jog határai közt olyan elmosódás folyamat következett be a sokszor formailag élesen mutatkozó különállás ellenére, mint a kapitalizmus későbbi szakaszában a közés magánjog viszonylatában.

2. A ius civile és ius praetorium (honorarium) tartalmilag egyre jobban elmosódó dualizmusa mellett mindjobban előtérbe jut a principatus kezdetétől. a jogrendszernek ius publicum és ius privatum-ra való tagolódása. Mindenekelőtt kérdés, pozitív jogokról van-e itt szó? Hogy e két megjelölés pozitív jogot jelez, az alábbiak igazolják:
a) a források gyakran egyik jogintézményt a publicum ius, a másikat a privatum ius területére utalják; miután pedig itt azonos, lényegében minden római felségterületen levő szabad emberre vonatkozó római jogról van szó, nem pedig idegeneknek a polgárokkal fennálló életviszonyait rendező szabálykomplexumról, más a helyzet mint akkor, amikor a források egyes jogintézményekét a ius civile, másokat a ius gentium területére utalnak;
b) Ulpianus tárgyi lag határozza meg azt a területet (és nem elvont módon), amelyre a ius publicum vonatkozik: „Publicum ius in sacris, in sacerdotibus, in magistratibus consistit” (D. 1. 1. 1, 2.).

Nem változtat ezen az sem, hogy az utána következő, s a ius privatum területéről adott meghatározás (ex naturalibus praeceptis, aut gentium, aut civilibus) már absztrakt jellegű, ez ugyanis ma már úgyszólván vitátlanul posztklasszikus beszúrás eredményének tekintendő; c) végül a források utalnak a ius publicum konkrét szabályainak érvényesülési módjára, midőn megállapítják, hogy azokat „privatorum pactis mutari non potest” (D. 2. 14. 38.). E két megjelölés tehát pozitív jogot fed.


3. A fentiek szerint e korban csupán a ius publicum és ius privatum jelentkezik lehetséges jogágazatként (az abszolút császárság korának lex és ius szerinti kategorizálása jogforrási szeparációt jelent).
E kategorizálás először Liviusnál olvasható: „Centurialis comitiis decem tabularum leges perlatae sunt, qui... fons omnis publici privatique est iuris” (3. 34.). A kategorizálásnak a XII t. törvény korába való visszavetítése semmiképpen sem lehet helytálló. A XII táblás törvény köztudomásúlag az egységes ius (civile) foglalata. Erre utal Pomponius (D. 1. 2. 2. 38.) midőn elmondja, hogy Sextus Aeliusnak a XII táblát az interpretatioval egybefogó művét cunabulum iuris-(civilis)nak nevezték. Majd három köztársasági jogászt (M. Manilius, P. M. Scaevola, M. J. Brutus) nevez meg, mint akik „fundaverunt ius civile” (D. 1. 2. 2. 39.).
E forráshelyek, valamint a gazdasági fejlődés később adandó vizsgálata azt mutatják, hogy Livius, éppúgy mint más auktorok (Cicero a ius gentiummal kapcsolatban) egyes szakkifejezéseket a régiség patinájával akartak bevonni a római konzervativizmus által oly nagyra tartott hagyományokra, hivatkozással. E terminológia tehát nyilvánvalólag a principátus elején alakul ki.

Először a ius publicum és ius privatum kategóriáknak a ius civile és ius praetoriumhoz való viszonya tisztázandó. A ius civile a praetori jog civiljogba való behatolásának kezdetéig a római polgárnak minden az állammal, állami szervekkel, valamint polgártársaival kapcsolatos életviszonyát szabályozólag fogta át, tehát a polgárok közti vagyoni (tulajdoni és forgalmi), valamint családi viszonyokat is.
A lex Aebutiaval lassan megindul a praetori jog behatolása a civiljogba. Ez a folyamat azonban a civiljognak csak azokat a területeit érinti, amelyekre a praetor polgári iurisdictionális hatásköre kiterjed. Ez pedig a vagyoni és ezekhez szorosan kapcsolódó családi viszonyok területe. Érintetlenül marad azonban lényegében a ius civile azon területe, amelyről Ulpianus azt mondja, hogy „sacris-sacerdotibus-magístratibus” vonatkozik, (D. 1, 1. 1. 2.), kivéve persze a magistratus: a praetor polgári iurisdictiós hatalmának területét.
Hogy a ius civilének a praetori jog által érintett területe az azáltal nem érintett területtől lassan elválik, igazolja a ius civile anyagának tudományos feldolgozását nyújtó Qu. Mucius Scaevolától maradt „Libri iuris civilis XVIII” Krüger által összeállított tematikája. Ez felöleli: a testamentumot (örökösnevezés, suus heres kitagadása, végrendelet hatálytalanítása új testamentummal, kiesés, legatum), az intestatrendet, az alakszerűtlen felszabadítást, az útjogokat, az aqua pluvia-t, harmadik személy általi szerzést, stipulatiot, tutela-t, a lex Aquilia-t, a statuliberekről szóló részt, a patria potestas-t, birtokot, usucapio-t, cömmunio-t, societas-t, postliminiumot, íurtumot.
Gazdagabb tematikájú, de lényegében majdnem hasonló sorrendben, hasonló anyagot felölelő mű SaTbinusnak a Lénéláltal rekonstruált „Libri tres iuris civilis” című munkája. A két ius civile-feldolgozásban tehát semmiféle, a magistratualis katonai, közigazgatási, büntetőbírói hatalomra vonatkozó anyag fel nem lelhető.

A principatus elején tehát a régi civiljognak a „közéleti viszonyokra” vonatkozó része tartalmilag elkülönül a vagyoni és családi viszonyokra vonatkozó részétől és különállása fennáll továbbra is a mindig e viszonyokat tárgyazó ius honorarium anyagától, míg ez utóbbi két anyag a már említett módon egyre szorosabb kapcsolatba kerül, hiszen mindkettő a birodalom szabadállapotú lakosságának vagyoni és családi jellegű társadalmi viszonyait rendezi. Vizsgálandók ezután a jogforrássá való minősítés előfeltételei a ius publicum és ius privatum vonatkozásában.

Ami a két kategória által átfogott társadalmi viszonyok komplexumában megnyilvánuló minimális egységet illeti, megállapítható, hogy a ius privatum nagyjából a birodalom szabadállapotú lakosságának vagyoni és családi viszonyait fogja át, míg az ezen kívül maradó területén a jogilag szabályozott társadalmi viszonyoknak nyilvánvalólag a ius publicum kell, hogy uralkodjék.
Ez utóbbira látszik utalni Ulpianus már idézett kitétele, mely szerint a ius publicum „in sacris, in sacerdotibus, in magistratibus consistit” (D. 1. 1. 1. 2.). Ez lényegében azt jelenti, hogy a ius publicum az állam szerveire vonatkozó szabályokat öleli fel, ui. a papi tisztségek Rómában mindig egyúttal a római vallás államvallás lévén állami tisztségeket is jelentettek.

A két életviszony komplexum területének pontos körülhatárolása azonban mégis igen nehezen megoldható feladatot jelent, éspedig azért, mert a források legtöbbször adott esettel kapcsolatban szólnak ius publicumról, vagy ius privatumról, s előfordul, hogy olyan életviszonyokat utalnak a ius publicum területére, amelyek a fent általában megállapítottak szerint a ius privatum intézményei kellene legyenek. így pl. „testamenti factio non privati, sed publici iuris est”, (D. 28. 1. 3. ) jóllehet itt magánemberek vagyonának halál esetére való átszállását tár.gyazó intézményről van szó.
Az adott példában említett intézménynek a ius pubhcumba sorolását az a tétel indokolja, mely szerint „ius publicum privatorum pactis mutari non potest” (D. 2. 14. 38.), ui. a testamentifactio előfeltételeit kogens szabályok (a ius cogens és dispositivum későbbi terminológia) határozzák meg. Ugyanakkor azonban mint Lübtow rámutat vannak nem kogens jellegű szabályok is a ius publicum területén. A szabályok kogens, vagy dispozitív jellege tehát -. bár az esetek legtöbbjében útmutatást ad a szabály. hovatartozandósága tekintetében a klasszikus korban nem mindig igazít el, mert a kogens szabályoknak a ius publicum, a diszpozitíveknek a ius privatum keretébe utalása valószínűleg a posztklasszikus korban fejeződik be. Kérdés tehát, mit tekinthettek maguk a rómaiak oly ismérvnek, amely a ius publicumot a ius privatumtól elválasztotta, s hogyan értékelhetjük ma ezt az elválasztást.

A legújabb irodalomban Lübtow korábbi irodalomra is támaszkodva megállapítja, hogy a posztklasszikus korig a ius publicum lényegében a „lex populi”-t jelentette, azaz „a tisztviselői által képviselt egész római népnek” a jogát, különösen a politikai vezetés jogát, míg a ius privatum az a jog, amelyet az egyes polgárok a magánautonómia, keretében maguknak teremtenek (lex contractus).
A „lex populi”-ról mondottakat támasztja alá nézetünk szerint az a tény, hogy ahányszor a római állam, mint vagyonjogi alany került bármilyen kapcsolatba magánosokkal, e viszonyt mindig a ius publicum szabályozta.
Az állam akaratnyilvánítása itt lex populi volt (pl. az állam által vállalatba adott munkálatoknál, vagy az állami földek, adók haszonbérbeadásánál). Ami a lex contractus-t illeti, ennek értelmezéséből kiindulva arra az eredményre kell jutnunk, hogy ez a római jognak a magánautonómiát uraló területén érvényesül. Így például a bérleti szerződéseknél a lex locationis a locator magánautonómiájának kifejezője. „Qui aedem faciendam locaverat, in lege dixerat: quoad in opus lapidis opus erit etc.” (D. 19. 2. 30. 3.); másutt ismét: „Ea lege fundum locavi, ut, si non ex lege coleretur, relocare eum mihi liceret etc.” (D. 19. 2. 51. pr.), mely forráshelyek szerint a locator bizonyos előírásokat (lex) tesz a conductornak, amelyeknek az a szerződésben (contractus) aláveti magát. Ahol viszont a lex contractus nem érvényesül, az a ius publicum területe.

A klasszikus korban (mások szerint csak a posztklasszikus korban újabb elkülönítő tényező kerül előtérbe, az „utilitas”. Ez jut kifejezésre Ulpianus, azon kitételében: „publicum ius est, quod ad statum rei Romanae spectat, privatum, quod ad singulorum utilitatem” (D. 1. 1. 1. 2.) Ami az utilitas publica-t. szolgálja a jogszabályok közül, az a ius publicum, ami az utilitas privata-t, az a ius privatum területére tartozik. S hogy ez az utilitas publica nem marad egyenlő rangsorban az utilitas privata-val, arra egyesek jogával való visszaélésellen fellépő parancs utal, mely szerint: „expedit rei publicae, ne quis re sua male utatur” (Inst. 1. 8. 2.). Az előbbi elválasztó tényezők valódi értelmét csak akkor láthatjuk azonban meg, ha a jogágazati minőség második előfeltételét vizsgáljuk. Érdekében, állott-e az uralkodó osztálynak e jogágazatok megalkotása?

A kérdést két oldalról kell megközelíteni:
a) a házi rabszolgaság korában az államnak a rabszolgák osztályával szemben közvetlenül gyakorolandó elnyomó funkciójára mint említettük nem volt nagyobb szükség. Ez megtörtént jórészt a családi rabszolgatulajdonon keresztül, azon belül a pater familiasnak adott, s tulajdonjogból folyó fényi tő, sőt élet és halál feletti döntésre jogosító hatalma útján. Az árutermelő rabszolgaság idején azonban a rabszolgák hatalmas fenyegető tömeget képeznek, s az embertelen kizsákmányolás a legmélyebb elkeseredésbe hajtja őket. A rabszolgatartónak a tulajdonjogban biztosított hatalom mellé szükséges az állam közvetlen elnyomó hatalma, mely a magistratusokon, a hadseregen, a kényszerhatalmi szerveken keresztül valósul meg. Az államapparátusnak e szervek kiépítésén, erősítésén keresztül való szilárdítás a lázongó rabszolgák és szabad szövetségeseikkel szemben a rabszolgatartók közvetlen államhatalmi védelmét biztosítja;
b) emellett a birodalom hatalmas áruforgalma szükségessé tette azt, hogy olyan jogszabályok álljanak rendelkezésre, melyek mellett ez az áruforgalom a legzökkenőmentesebben lebonyolódhat, s a forgalmi biztonság a nagy rabszolgatartók részére maximálisan ki van építve. Ilyen árucserejog természetesen csak a szabadok formális jogegyenlősége mellett lehetséges, mert mindenféle embercsoportokra érvényes külön jogok ezt csak nehezítenék. Megteremtik tehát e célra az ideológiai alapot az aequitas (itt egyenlőség) eszméjének a köztársasági kor végén való kialakításával. Az így létrehozott egyenlőség a szabadok vagyonjogi jogképessége terén lesz az az alap, amelyen a világbirodalom hatalmas áruforgalmi joga felépülhet.

A rabszolgák közvetlen politikai elnyomását célzó jog lesz tehát a tus publicum, míg a szabadok közti áruforgalmat a szabadok lényegében egyenlő vagyonjogi jogképességére felépülő ius privatum rendezi. A ius privatum erősíti szabályaival a rabszolgák és a föld feletti magántulajdont azzal, hogy a legszabadabb rendelkezést biztosít a feleknek ez irányban, hogy a lex contractussal többnyire a gazdaságilag erősebb fél érdekei legmesszebbmenő érvényesülést nyerjenek.
Ugyanakkor azonban amilyen mértékben növekszik a rabszolgalázadások veszélye s a rabszolgaállományt, mint a birodalom munkaszervezetének anyagát veszélyeztető jelenségek száma (pl. felszabadítás), olyan mértékben tartja szükségesnek az uralkodó osztály akaratát kifejező állam a lex contractus területére benyúlni, s a rabszolgák elnyomását közvetlen jogi eszközökkel teljesebbé tenni.

Akkor, midőn a rabszolgatartó állam épülete a folytonos rabszolgalázadások folytán inogni kezd, jelenik meg az utilitas eszméje, amely egyrészről az állami érdeket a rabszolga tartó osztály egészének érdekeit előbb kihangsúlyozza, majd pedig a joggal való visszaélés tilalmának megkonstruálásával elébe helyezi azt az utilitas privata-nak. Mert lehet érdeke pl. egy rabszolgatartónak az, hogy rabszolgái egy részét, vagy azok összességét felszabadítsa, de nem lehet érdeke a munkaszervezet ez a rongálása a rabszolgatartók összességének.

A rabszolgatartó állam hatalmának bomlásával egyre jobban szaporodnak azok az esetek, amelyek rendezését az utilitas publica megkívánja, s így egyre több, eredetileg a ius privatum területére tartozó életviszony kerül utóbb történt kogens szabályozása folytán a ius publicum területére. Ekkor már a kogens, s diszpozitív hatály lényegében elválasztóként szerepel a két ius között. Ez az áthatás azután egyre nagyobb mérvűvé válván, a ius publicum „hódító joggá” válik, de ez azután el is mossa bizonyos mértékben a köztük fennálló határokat. Ez a helyzet tükröződik a jusztinianuszi kodifikációban.

A római jogrendszer időrendben legutolsó két ágazata tehát a ius publicum és a ius privatum. Mindkettő az életviszonyok egységes komplexumát öleli fel: a ius publicum azokat, amelyek vonatkozásában az állam közvetlen elnyomása érvényesülhet a rabszolgákkal, s természetesen az uralkodó osztállyal harcban álló szabadokkal, mint azok lehetséges fegyvertársaival szemben, míg a ius privatum a formális jogegyenlőséget élvező szabadállapotúak közti árutulajdon és forgalom viszonyait fogja össze.
Mindkét jogágazat létrehozását a rabszolgatartók szempontjából a köztük és a rabszolgák közti harc eredményességének, s az áruforgalom zavartalanságának és zökkenőmentességének biztosítása indokolta. Ez pedig arra mutat, hogy e jogágazatok eredete a nagy rabszolgafelkelések és a nagy áruforgalom kezdetére esik (i.e. II. század), tehát arra az időre, midőn a ius civile és a praetori jog kapcsolódása lassan megindult.
A két jogágazat létrejöttét egyébként igazolja egységes elnevezésük, s a jogi szabályozásban megnyilvánuló az a minimális egység, hogy az egyik jogágazat szabályai mind szélesebb területen nyertek kényszerítő jelleget a másik jogágazat diszpozitív szabályaival szemben.


Pólay Elemér: A római jogrendszer tagozódásának kérdése