logo

XV December AD

A jogrendszer tagozódása a házi rabszolgaság korában

1. A rabszolgák száma e korszakban csekély lehet. Növekedés e tekintetben legfeljebb az i.e. IV. század közepén mutatkozik. A 357-ben a rabszolgák szabadon bocsátása esetére kivetett adó már a rabszolgák létszámának növekedésére mutat, de a rabszolgatartás a maga „klasszikus formáját” csak az első pún háború végén, az árutermelő rabszolgaság korának kezdetén éri el. .
A szabadállapotúak e korban két kategóriára: patríciusok és plebeiusok osztályára tagozódnak. Az általános felfogás szerint a patríciusok a „honalapító gensek” tagjai, míg a plebeiusok eredete rendkívül vitás. Az általánosabb nézet szerint ez az osztály bevándorolt idegenekből alakult. Egy azonban kétségtelen.

A plebeiusok kezdetben csak vagyonjogi jogképességgel voltak a patríciusok vonatkozásában felruházva, családjogi jogképességet csak az V. század derekán nyertek, s a politikai jogok teljességét csak a IV. század vége felé szerezték meg, amikor gazdaságilag már megszűntek a különbségek a vagyonos patríciusok és szegény plebeiusok közt. E két ősi osztály mellett jelentőségre tesz szert lassanként a szabadállapotúak harmadik osztálya: a latinusoké. Ezek előbb a Róma hegemóniája alatt álló latin szövetség tagállamainak polgárai, majd a latin háború befejezése (i.e. 338.) után a ius Latii-vel felruházott latiin államok tagjai. Ez időpont előtt a nevezettek a római polgárok vonatkozásában csak vagyon és családjogi jogképességgel (ius commercii et connubii), utána pedig kismérvű politikai jogképességgel is rendelkeztek.

A társadalom harmadik rétegét a fél-szabadok: a cliensek és a felszabadított rabszolgák, a libertinusok adták. Az általános felfogás az előbbiekben a plebeiusokhoz hasonlóan idegeneket lát, az újabb felfogás szerint azonban az elszegényedett és magukat a patrícius családfők oltalma alá helyezett genstagok váltak cliensekké.
Bárhogy is áll a dolog, egy vitathatatlan: a cliensek a paterfamilias. házközösségébe tartozó, egyre szélesedő jogképességet nyerő, de a pater familiastól függő, s vele szemben anyagi, majd politikai szolgáltatásokra (kíséret) kötelezett szabadállapotúak voltak. A libertinusok, kiknek száma e korban (tekintettel a rabszolgák kis számára) igen csekély lehetett, általában hasonló jogi elbírálás alá kerültek, mint a cliensek.

2. A fenti korszak első lehetséges jogrendszer-tagozódását a fás és ius szembeállítása jelezheti. Minden más, a forrásokból származó osztályzásnak későbbi keletűnek kell lennie, mert a fás által fedett szakrális jellegű normák az államelőtti társadalom szakrális jellegű társadalmi szankcióinak visszatükröződését mutatják. A római államalakulás hajnalán kiképződő jogrendszernek így egységesen szakrális színezetet kellett viselni. Ezt mutatja az, hogy a rex hatalmában nem lehet élesen elválasztani a vallási és világi hatalmat, hiszen a hadvezetés bírói hatalom szorosan kapcsolódik a főpapi hatalomhoz. De ezt igazolják a házasság, örökbefogadás stb. intézményének szakrális jellege is. Mégis az egységes régi jog keretében idők folyamán bizonyos differenciálódás kezdődhetett, amit az jelez, hogy a királykor végétől egyes intézmények vonalán még kimutatható a tipikus szakrális szankció érvényesülése, másutt azonban nem.

A fenti meggondolásból kiindulva, nagyjából négy előbbi jellegű terület észlelhető:
a) Kiterjedt a fás feltehetőleg az állam, a haza elleni cselekményekre. Erre utal a római Horatiusok és az albai Curiatiusok Tullus Hostilius rex korára tett mondabéli esete (Liv. 1. 24-26.), E szerint a harcban elesett egyik Curiatiust gyászoló római leányt testvére, a Horatiusok nemzetségének egyik tagja az ellenség siratása miatt megölte. Az illető bíróság élé került, amely halálra akarta ítélni, de apja fellebbezett a római néphez, amely felmentette. A tényállás világos: az ellenséget gyászoló, tehát a hazafiúi hűséget megsértő leányt bárki büntetlenül megölheti. Ez pedig a fás parancsa, amely az állam, előtti társadalomban a nemzetségi hűség ellen vétőket kiközösítette a gensből, majd pedig azokat bárki által megölhetővé tette.
A haza iránti hűségszegés megtorlásának szakrális jellegére utal Ulpianus is: ,Proximum sacrilegio crimen est, quod maiestatis dicitur. Maiestalis autem crimen illud est, quod adversus populum Romanum vel adversus securitatem eius committitur” (D. 48. 4. 1. pr. és 1.)

b) A fas uralmának második színterét más népekkel, államokkal való békés és nem békés érintkezés viszonyai képezik. Az említett szakrális szankciót vonja maga után a határjelek megsértése (Dionys, 2. 47.). A nemzetközi szerződések a fás oltalma alatt állanak (Liv. 1. 24.). A háború viszonyainak szabályozása szintén ide tartozott, hisz a hadüzenet a fetiales (papi testület) feladata volt (Liv. 1. 32.) s a „háború jogával” kapcsolatos előírások csoportja a szakrális jog egy területét képezte (ius fetiale).

c) A harmadik területet képezték a római családon, helyesebben házközösségen belüli viszonyok. A házközösség tagjai hűséggel tartoztak a pater familiasnak, tekintet nélkül arra, hogy annak gyermekei, cilensei, libertinusai, stb. voltak. Ez a szakrális eredetű „hűség” (fides) azonban kölcsönös volt, s megsértőit szakrális szankcióval sújtották. Így a XII t. törvény szerint: „patronus si clienti fraudem fecerit, sacer esto” (Serv. ad Aen. 6. 609.). Az apagyilkost (poena cullei)bőrzsákba varrva vízbe dobták (Cic. de inv. 2. 50. 148, Auctor ad Her. 1. 13., 23.). Mommsen szerint a víz szakrális tisztító erejére tekintettel.

d) Végül a negyedik terület a plebs és a patríciusok közti érintkezés területe lehetett. Livius. (2. 33. 1.) mutat iá, hogy a 494-ben felállított néptribumi hivatal betöltői „sacrosancti”, aki tehát őket megsérti, mikor plebs-védelmi intézkedéseket tesznek, (egy plebeiust menedékjoguknál fogva a patríciusi consulokkal szemben védelmükbe vesznek) „sacér esto”. Ugyancsak a tribunusok fenti minőségéből folyt, hogy aki őket a plebshez intézett beszédükben zavarja pénzbírságra kötelezendő és kezeseket állítson e bírság megfizetésére, minek elmulasztását halállal büntetik.
A plebst megsértőkre nézve áll Festus tétele: „sit quis eum,, qui eo plebei scito sacer sit, occiderit, parricida.ne sit” (318). Emellett a szakráljog uralma alatt állottak az ún. leges sacratae, amelyek a plebsnek secessioi alkalmával a patríciusok és a plebeiusok közti viszonyt rendezték. Ez osztályközi szerződéseket a plebs esküvel erősítette meg (Festus 318. Liv. 2. 33. 3.) s aki megszegte ezeket, nemcsak „sacer,” lett az eddigi értelemben, hanem vagyonát Ceres temploma részére, tehát a plebs javára elkobozták (Festus 318. Liv. 3. 55. 7.).

A romanisztika tett bizonyos kísérletet, hogy a szakrál-jog már történeti, időkből ismert területét szélesebb körben állapítsák meg. A fás területére tartozóknak találták a házasság, örökbefogadás, stb. intézményét és általában a bíráskodást, tekintettel a törvénykezésre alkalmas és nem alkalmas napok (dies, fasti nefasti) kifejezésre és arra, hogy a bíráskodás kezdetben jelentős részben a papok kezében volt. Ihering és Lambert pl. kísérletet tettek az egész rendszerének kidolgozására. Mitteis azonban igen helyesen rámutatott arra, hogy e kísérletek hiábavalók, mert ha érvényesülnek is bizonyos szakrális, sajátosságok pl. a házasságkötésnél (confarreatio) stb. ezek csak tartalomnélküli formák.
Nézetünk szerint ahol a fenti szankció (nyomai ki nem mutathatók, ott a szakrális jelleg már csak forma így pl. a civil bíráskodás területén a legis actio sacramento sacramentuma (fogadás) visel bizonyos szakrális eredetre mutató színezetet, de a „sacer esto” szankció ezen a területen nem mutatható ki, nem utalja tehát a civilbíráskodást e területre sem a „sacramentum” szó. sem az, hogy az kezdetben a papok befolyása alatt állt.

A másik kérdés: érdekében állott-e az uralkodó osztálynak egy ilyen irányú, jogágazat létesítése? Ennek vizsgálatánál el kell különítetünk a fás előbbi, három területét (a-c) a negyediktől. Az elkülönítés alapja egyrészt az egyes; életviszony területek szakrális rendezésének különböző időből származó eredete a másik pedig nézetünk szerint az, hogy az adott területek egyikének és másikának szakrális szabályozása a hatalmon lévők különböző csoportjainak állott érdekében.
Az első két terület, valamint a harmadik szakrális szabályozásának gyökerei az állam nélküli társadalomba, a gensek korszakának idejére nyúlnak vissza. Az állam iránti hűség megsértése és ennek jogi megtorlása az állam előtti társadalomban a nemzetségi hűség megsértése és ennek társadalmi-vallási megtorlása formájában (sacer esto = átkozott legyen, s mint ilyen a nemzetségből kivetendő, azaz a nemzetség, mint védszövetség nem veszi többé szárnya alá az illetőt) jelentkezik. Persze szorosan kapcsolódnak ehhez a területhez a nemzetségek közti érintkezés viszonyai (szövetség a nemzetségek közt = törzsek). Ez állami életet élő társadalomra továbbvetítve az államközi, nemzetközi érintkezés viszonyaiban jelentkezik.

Az állami élet kezdete táján jelentkeznek a nemzetségen belül a családok. Ezek, mint házközösségek tagjait a ,,fides” kapcsolja össze, amelynek megsértése kezdetben szintén a nemzetségi viszonyokról átvetített társadalmi-vallási szankciót vont maga után, majd ez a szankció jogi tartalmat nyer. A másik elválasztó momentum a fás által érintett a)-c) területen feltétlenül az, hogy a nemzetségtagok, ezek közül is a hatalmon levők érdekében állott előbb a nemzetség, majd az állam megvédése.
Az erre vonatkozó normák megsértését leghatékonyabban a testi és lelki halált jelentő „sacer esto” szankcióval lehetett szolgálni (az elátkozás és lincselés), A legjelentékenyebb nemzetségtagok a házközösségek védelme érdekében ugyancsak indokoltnak találták a család (házközösség) területét is a fás területére utalni, e közösség leghatékonyabb összefogása céljából.

Más a helyzet a d) alatti területen. A patríciusok és plebeiusok közti osztályharc csak a királykor végén indul meg, valószínűleg az utolsó három etruszk rex uralma alatt. Livius már ui. Servius Tulliusnál súlyt helyez annak megemlítésére, hogy a nevezett nemcsak a patríciusok, de a plebeiusok által is kedvelt volt, ami már kifejezett utalást jelent a politikai ellentétekre (2. 40.). Viszont ellentét alakul ki a rex és a patríciusok legtekintélyesebbjeiből alakuló senatus között is. A rex sohasem volt igazi „király”, hatalmát a senatus és a comitia-k korlátozták.
A senatus tagjai a közülük kiemelkedett rex-re, mint lehetséges interrexek (a királyi tiszt üresedése esetén a senator-interrexek töltik be azt) féltékenykednek. Mint Lübtow kiemeli: a görög és római nemesi ethikának alapvető parancsa volt az, hogy „e rendnek egyetlen tagja sem törekedhet túl e renden belül uralkodó egyenlőség keretein”. Természetszerűleg adódott tehát az, hogy a rex a patríciusokkal egyre élesebben szembenálló plebeiusokra kezdett támaszkodni. Ennek első jele a Servius Tullius-féle alkotmány lehetett, amelyet az újabb irodalom ismét valóban e rextöi származónak tekint. Ez az alkotmány tükrözi a rex-plebs és a senatus-patríciusok csoportjának kompromisszumát.

A plebs bekerül a comitiába, de a legdöntőbb szó most is legtöbbször a patríciusoké. Ez alkotmány kompromisszum eredménye volt, de a rexnek módjában lehetett e nélkül is bizonyos védelmet adni a plebsnek. Úgy véljük, hogy ezt éppen a szakráljog területén érhette el a legjobban.
Ö volt a legfőbb vallási hatalom letéteményese, aki március és május 24. napján a népgyűléseken az istenek által neki kinyilvánított szabályokat kijelentette. Misztikus hatalma féken tartotta a római uralkodó osztályt. Nézetünk szerint a rex és papjai (ezek ekkor még a rex, mint a kultusz főpapja köré tömörültek) által az erőszakoskodó patríciusok ellen a plebejusok részére adott, menedékjog lehetett e védelemnek első megnyilvánulása, másképp ugyanis nem lehetne megérteni azt, hogy e kultuszban részt nem vevő tribuni plebis részére, a patríciusi kultuszból kizárt plebs védelmére miért szakrális szankciók érvényesültek. Ez a rex által adott menedékjog lehetett a tribunusok ius auxiliijének őse, s ennek folytán a korai köztársaság jogrendje a plebssel szemben, hatalmaskodó patríciust is „sacer”-ré nyilvánította.
Vizsgáljuk meg ezután, mi volt a fenti jogterület további sorsa?

Az állam megsértésével kapcsolatos cselekmények akár a perduellio, akár a parricidium keretébe kerülve végső eredményben a comitia-k joghatósága alá jutnak, fokozatosan már a köztársasági kor elejétől kezdve. Már a XII t. törvény a hazaárulás esetét (az ellenség felbújtása és a polgárnak az ellenség részére való kiszolgáltatása) a világi tartalmú fejvesztéssel bünteti (D. 48. 4. 3.).
A nemzetközi érintkezésben a szakráljog a korán meginduló hódító politika kezdetétől., már csak formailag érvényesül. A hódító Róma az „egyhatalmi rendszer” vallója, aki nem ismer el egyenjogú idegen, államot, csak elnyomott „szövetségest”, vagy ellenséges államot, melynek lakói számára: lehetséges rabszolgák. Közte és az idegen államok közt a római belső jogot jelentő ius fetiale és az: általa diktált egyoldalú békék (instrumenta pacis) érvényesültek, E szabályokat megsértő római polgárral szemben már korábban sem valószínű, hogy a szakráljog súlyos szankciója a maga teljes szigorában érvényesült volna, a hódítások megindulása pedig semmiképpen.
A családi közösség keretén belüli, fides-sértés szakrális megtorlásának már csak egy nyoma van a XII t. törvényben (Sérv. ad Aen. 6. 609.), de a többi fides-törés, így pl. a poena cullei-nél mára régi időtől kezdve speciális halálbüntetés formáját ölti. A családi fides ellen vétő, fiát háromszor eladó pater familiast már a XII t. törvény is tipikusan civilis szankcióval, a patria potestas elvesztésével sújtja (Ulp. 10. 1.).
Végül az előbbiektől elkülönülő negyedik területen a rex által a plebs részére nyújtott szakrális védelem továbbfejlődik ugyan a tribünök plebs védői tiszte kapcsán, de e szankció mindinkább humánjogi tartalommal telítődik (kivégzés, vagyonelkobzás), s ez a terület meg is szűnik mert a IV. században a plebs védelme tárgyát vesztette.

Kérdés tehát, rendelkezett-e a fás a jogágazattá válás előfeltételeivel, s az. említett külső jelenségek jelezték-e egy ilyen ágazat létrejöttét? A szabályozás alá vont életviszonyok területét illetőleg az életviszonyok közti minimális egység az akkori viszonyokat tekintve aligha fedezhető fel. A nemzetség, család, ill. az állam védelme, s másrészt az uralkodó osztállyal szembenálló plebs védelme, ill. az ezzel kapcsolatos viszonyok élesen szembenállanak egymással. Másrészt a szakráljog létrehozásában megoszlott az uralkodó osztály érdeke. Egyik területét a)-c) a patrícius osztály, a másik területét a vele szembenálló rex hívta életre.

Ami a jogágazat létrejöttét jelző külső jelenségeket illeti, az egységes elnevezés kétségkívül megvolt, de a szabályozás egysége meglehetősen laza. A szabályozás minimális egységét a sacer esto szankcióban lehetne keresni. Ennek értelme azonban koronként és területenként változott. Kezdetben kiközösítéssel járó kiátkozást jelentett, utóbbi a büntetlenül végezhető lincselés lehetőségét (Festus 318.), majd a lex Valeria Horatia (449.) szerint csupán szakrális formájú (,,eius caput lövi sacrum esset, familia ad Aedem Cereris), de nagyonis világias tartalmú „fő és jószágvesztést”. Ugyanakkor nincsenek adataink arra, hogy a nemzetközi érintkezésben gyakorlatilag hogyan érvényesült a szakrális szankció. Róma hatalmi politikáját tekintve igen valószínű, hogy itt a „sacer esto” legfeljebb bizonyos vallási rosszalást jelenthetett.

A fentiekből megállapítható, hogy a fas, mint külön jogágazat e korban nem mutatható ki annak ellenére, hogy a történeti idők kezdetén mutatkoznak bizonyos erre utaló jelek. Hiányzik ui. itt a társadalmi viszonyok vonatkozó komplexumában egy minimális egység, s emellett az említett jogterületek egy-egy részét az uralkodó osztály egyes rétegei közti érdekellentétek hívták életre. Igen nehezen fedezhető fel emellett a szabályozásban a minimális egység is. De nem beszélhetünk itt külön jogágazatról azért sem, mert annak felállítása többé-kevésbé tudatos tevékenység kell legyen. A jog ezen őskorában viszont aligha lehetett tudatos jogágazat alakító tevékenységről szó.
A valóság feltehetően az lehet, hogy a minden vonalon szakrális színezetű régi római jogban egyes területeken már korábban bekövetkezett a szakrális tartalom (szakrális szankció) háttérbeszorulása, s csak a szakrális forma maradt meg mint pl. a családi jog egyes intézményeinél, vagy ez is eltűnt, míg más területen az eredeti szakrális szankciók tovább éltek. Azonban e területen .is lassan formálissá válik a szakrális jelleg, mert a „sacer esto” szankció világi jellegűvé válik. Ez minden valószínűség szerint már a XII t. törvény korában bekövetkezik.

Az említett jogterület tehát a teljes egészében még szakrális színezetű, tagolatlan régi római jogrendszer önállóságot nem nyert területe, amely a határozott különállás látszatához csak a principátus idején jutott a fás és ius kategóriáit tükröző ius divinum-ius humanum kategóriáiban. E kategóriák azonban jogágazatokat már aligha jelentettek ekkor. Gaius (2. 2.), majd Ulpianus (D. 43. 1. 1, pr,) műveiben e két kategória főleg a res divini et humanis iuris fogalma kapcsán jelentkezik. Az e fogalmak által fedett intézmények azonban a már új tagozódású (ius publicum-privatum) világi jellegű jogrendszer kebelében helyezkednek el.
Emellett Ulpianus kifejti, hogy az ún. sacra területét a ius publicum öleli fel (D, 1. 1. 1. 2.).31 Ugyanezt látszik igazolni Ulpianus azon tétele, mely szerint „iurisprudentia est divinarum atque humanarum rerum notitia (D. 1. 1. 10. 2.). E tételben kifejezésre jut az, hogy az ő korában a valóban formájában és tartalmában világi jogtudomány a még megmaradt szakrális színezetű területeket is felöleli.

A fás tehát valamikor az egész osztatlan régi római jogrendszert jelentette, amely azután mindinkább eltolódott világi területre. így alakul ki a ius, mint szintén tagolatlan, egységes római (már vüági jellegű) jogrendszer, amelynek keretében helyezkedik el a fás élesen el nem különíthető területe. A fás és ius principatuskori kettéválasztására irányuló kísérleteknek viszont mint fentebb láttuk csupán elméleti jelentősége van.


3. A ius (civile), mint egységes jogrendszer mellett jelentkezik a köztársasági kor első felében a ius Latii. Kérdés ennek jogágazati minősége! Róma már a királykorban hegemóniára tett szert a latin államok közt, azok szövetsége keretében („res romana et nomen Latinum”).A naturál-gazdálkodás nem zárta ki a kisebb áruforgalmat. így különösen a latinok, etruszkok elég fejlett edény és fémtárgy-iparára tekintettel szükségessé vált az ezekkel való kereskedelmi forgalom római szabályozás alá vonása. Majd elkerülhetetlenné vált a Rómában otthonosan mozgó latinok és rómaiak közt a családi kapcsolatok felvétele is.
A latin szövetség tagállamainak polgáraira is ki kellett tehát valamilyen formában a római vagyonjog és családi jog szabályait terjeszteni, s lehetővé tenni azt, hogy ha a Rómába költöző latinussal szemben a vagyonbecslést lefolytatták (census), az római polgárrá válhassék (ius migrationis).
A Róma győzelmével befejeződő latin háború (i.e. 340-338.) után megváltozik a helyzet. A közeli latin városállamok beolvadnak, a többivel pedig Róma oly megállapodást köt, hogy lakosaik a rómaiakkal való vagyoni és családi jogi érintkezésben római jogképességet, a városi tribusokban aktív választójogot (ius suffragii) nyernek, s a római hadseregben, a légiókon kívül, római vezénylet alatt szolgálhatnak. Mindössze Tibur és Praeneste városok vonatkozásában maradt fenn a régi állapot. A felbomlott latin szövetség tagállamainak e három kategóriája közül a középső polgárait latint veteres-nek nevezték, s a rájuk alkalmazott római jogot ius Latiinak.

Feltételezvén azt, hogy a ius (civile) és ius Latii a római jogrendszer két ágazata, kérdés, az életviszonyok mely területét ölelik ezek fel?
A ius (civile) területét a római polgárjogok teljességét kitevő alanyi jogok alapján (ius militiae = szolgálat, joga a légiókban, ius suffragii = aktív-, ius honorum = passzív választójog, ius commercii = vagyonszerzés joga, ius connubii = házasságkötés és ezzel szerezhető családi jogok) következőképpen oszthatjuk fel: a) a belső hadi jog, b) a komiciális jog (a comitia-k működésére vonatkozó szabályok összessége), c) a magistratualis jog (a római tisztviselői kar impériumával és potestasaval kapcsolatos szabályok összessége), d) a tulajdon és a gazdasági forgalom joga, e) a családi jog,

A itis Latii szabályozta: a) latinokkal kapcsolatos római katonai természetű életviszonyokat, b) a latinok komiciális helyzetét, c) a római polgárokkal folytatott gazdasági kapcsolat viszonyait, s a latinok római tulajdonviszonyait és d) a latinok és rómaiak családi kapcsolatainak területét.

Ki kell azonban hangsúlyoznunk, hogy a ius (civile) és a ius Latii területének ilyen kategorizálása távolról sem jelent valami jogágazatokra bontást. E differenciálásnak, amit már természetesen a rómaiak hajtottak végre, az volt az alapja, hogy az egységes római polgárjogból hol egyik, hol másik területet emelték ki, hogy azon egyes idegeneknek jogképességet adjanak, Így pl. a ius connubii és ius commercii elválasztását az tette nyilván először indokolttá, hogy a plebeiusoknak a connubiurn területén nem adtak jogképességet, tehát a „magánviszonyok” területe elválasztandó volt kétfelé. Egyébként, hogy ez a két terület szorosan összefüggött, ezt nemcsak á római család és magántulajdon elszakíthatatlan kapcsolata bizonyítja, de az is. hogy pl. az ún. latini Juniani csupán az élők közötti commercium területén nyertek jogképességet, de nem kapták meg azt a halál esetére szóló commercium és az ezzel különösen szorosan összefüggő connubiurn területén (Gai. 1. 24.).

Kérdés azonban, lehet-e adott esetben a szabályozott életviszonyok területét nézve két különböző jogágazatról beszélni, mikor első pillantásra csak quantitatív különbség mutatkozik köztük (a ius Latii-ból hiányzik a ius honorum). A valóság az, hogy a ius suffragii sem úgy van szabályozva, mint a római polgárok számára, ui. a latinok a rómaiak szemében megvetett városi tribusokba nyertek beosztást.
A katonáskodás jogának szabályozása is eltért, tekintettel arra, hogy a rómaiak a légiókban, a latinusok a római vezetés alatti segédcsapatokban szolgáltak. Végül igen problematikus az, hogy a connubiurn és commercium területe ugyanúgy volt-e szabályozva a cívisek közt, mint a civis-latinus viszonylatban.

Már Mitteis rámutatott arra, hogy a latinusok részére adott ius commercii nem jelentette szükségképpen azt, hogy ők a római polgárt cívisek közti viszonylatban megillető ius commercii-t kaptak, hanem sokkal inkább azt, hogy a római, állam részükre a cívisek és közöttük levő viszonylatban érvényesülő vagyonjogot teremtett. Ügy véljük, alátámasztja e nézetet a Sempronius-féle plebiscitum (i.e. 193.), mely szerint Róma a kamatkorlátozó római jogszabályokat a latinusokra is kiterjesztette (Liv. 35. 7.). Ha a cívisek közt érvényesülő ius commercii azonos lett volna a civis-latinus viszonylatban érvényesülő ius commercii-vel, mi szükség lett volna erre. Persze nem szabad szem elől téveszteni, hogy mint arra Mitteis is rámutat .a ius (civile) és a ius Latii vagyonjoga között alapvető különbségek nem lehettek, hiszen sok római jogintézmény éppen a latin jogból került a római jogba (pl. a testamentum; eredete az oszk tristaamentud-ban kereshető).

Összefoglalólag tehát megállapítható, hogy a ius (civile) a római polgárok egymásközti, mind „közéleti", mind „magánéleti” viszonyainak komplexumát, CL ius Latii pedig a latin városok polgárainak Rómával és a római cívisekkel kapcsolatban jelentkező életviszonyainak összességét rendezi.
Felvetődik azonban a kérdés, hogy a társadalmi viszonyok ezen egységes területén (a római polgár összes jogi szabályozást kívánó életviszonyai, stb.) belül nem jelentkezik-e bizonyos kettősség, amely abban nyer kifejezést, hogy ez életviszonyok részben az állammal, annak szerveivel, részben más állampolgárokkal való vonatkozásban jelentkeznek. Kétségtelen, hogy későbbi római szemmel, valamint modern szemmel nézve az életviszonyok e kettőssége észlelhető, de vajon a kérdéses korban is észlelték-e ezt Rómában?

Vizsgálódásunknál leghelyesebb az akkori ius (civile) egész anyagát felölelő XII t. törvényből kiindulni. Annak előrebocsátása mellett, hogy a XII t. törvény anyagának ma ismert táblákra való tagozódása is meglehetősen problematikus, mégis, anélkül, hogy a történeti hűség ellen vétenénk, felismerhetünk benne öt, mai szemmel elválasztható anyagot: az eljárásjogot, családi jogot, vagyonjogot, büntetőjogot és szákráljogot. Aki a római család szerkezetét ismeri, az előtt pillanatig sem kétséges, milyen szoros kapcsolatban van ez a családi vagyon konzerválására hivatott formáció a vagyonjoggal (tulajdonjog és a csekély forgalmi jog).
A vagyonjog keretébe tartoznak a tilos cselekmények is, melyeket a vagyonjogi szankció von oda. Ebből az egész életviszony-, ill. a jogi szabályozás után jogviszonykomplexumból származó igények az eljárásjog keretében nyernek érvényesítést. A forma és a tartalom kapcsolata a római jog e korszakában is szoros egységben jut kifejezésre, s ez az egység még szorosabbá válik később a praetori jogképzés során, midőn a praetori peren kívüli jogsegélyek és keresetek lesznek az új anyagi jog létrehozói és hordozói.
Látszólagos különállást mutat a IX. és X. tábla állítólagos anyaga. Az előbbi a főbenjáró (főként politikai) bűncselekmények büntetéséről, a másik a szakráljogról szól. Vajon van-e kapcsolat a most már háromfélére leolvadt terület között. E kapcsolatot a római magistratusok hivatali hatalma teremti meg. E hatalomból folyt a polgári perekben való eljárás, s a főbenjáró bűncselekményekben való ítélkezés joga. A magistratualis hatalom tehát az, amely összefogja a civiliurisdictio és a római értelemben vett büntető ítélkezés területét. Marad még a szakráljog.
A XII t. törvény töredékei szakrális jellegű egészségés városrendészeti szabályokra utalnak itt vagyoni, vagy büntető szankció nélkül (a temetkezés módja, halottégetés városon kívül, stb.). Ezen életviszonyokra nézve minden valószínűség szerint Róma városrendészeti közegei, a XII t. törvény idején az aediles plebis, majd a IV. század derekától az aediles curules, mint magistratusok gyakoroltak rendőri felügyeleti jogot. A magistratualis hatalom tehát egységbe fogta az életviszonyok azon területét, amely a XII t. törvényben nyer szabályozást.

De a termelési viszonyok, a társadalom berendezkedése sem tették szükségessé azt, hogy az egységes ius (civile) ,,köz-” és „magánjogira való kettéosztást szenvedjen. A korszakot a naturál-gazdálkodás jellemzi. A csereforgalom kismérvű. A rabszolga még nem „instrumentum vocale”, hanem a házközösség legalacsonyabb rendű tagja, aki a termelésben is némileg érdekelt lehet.
A családi rabszolgatulajdon, amely a pater familias személyében testesül meg, egymaga tudja .biztosítani azt a politikai kényszert, amely a kevésszámú és komoly erőt nem jelentő rabszolga féken tartásához szükséges. Közvetlen állami kényszerre, s ezt biztosító jogra komoly szükség nincs. Ezt igazolja a XII t. törvény is, amely ilyenről csak a tolvaj rabszolgának a megostorozása és a szikláról való levetése kapcsán szól (Gell. 11. 18. 8.).

A másik kérdés, hogy az uralkodó osztálynak érdekében állott-e a ius Latii kialakítása? Mint már részben említettük, a latin államok viszonylag fejlett fémés kerámiai ipara (utalunk itt az ún. villanova-kultűrára, s az etruszkok fémtárgy iparára), valamint a részben félnomád római nép állatállománybeli feleslege létrehozott egy kisebb mérvű kereskedelmi forgalmat a rómaiak és latinok közt, s családi kapcsolatok is jelentkeztek köztük.
A római jogképességnek e két területen való megadásával Róma gazdaságilag, mérsékelt politikai jogok biztosításával, valamint e latinoknak hadseregébe való besorozásával pedig politikailag is érdekszférájába vonta e latin közösségek tagjait. Ezzel Róma elérte azt, hogy a) idegeneket is a római jog uralma alá hajtott, de b) ugyanakkor nem esett sérelem a rómaiak nacionális gőgjén sem, mert ezek nem a római polgárokra nézve érvényes római jog uralma alá kerültek.

Kérdés, hogy a ius Latii létrejöttét jellemző két ismérv fellelhető-e? Az egységes elnevezés kétségkívül megvan (éppúgy kettős értelemben, mint a ius civile; jelzi a latinus római alanyi jogait és magát a vonatkozó életviszonyokat rendező szabályok Összességét).
A szabályozásban megnyilvánuló minimális egység mind a ius (civile), mind a ius Latii vonatkozásában a magistratualis imperiumban lelhető fel (a ius Latü vonatkozásban valószínűleg egy külön magistratus: a praetor latinus impériumában). A magistratualis imperium felölelte főként a legfőbb katonai hatalmat, a ius cum populo agendi-t (Gell. 13. 16. 2.), tehát a komiciális területen való működés hatalmát, a magistratualis jogok összességét, a büntető bíráskodást, s a polgári iurisdictio hatalmát, valamint bizonyos vallási hatalmat (Liv. 40. 52. 5.: „auspicium imperiumque”), s minden más elképzelhető területen á magistratualis joghatóságot.

Végül még arra kell feleletet adnunk, hogy miért nem alakult ki külön jogágazat a fél-szabadok és római polgárok, valamint a pelebeiusok és teljes jogú polgárok viszonylatában. Az előbbinek nézetünk szerint két oka van: a) a félszabadok közül a cliensek (libertinus először igen kevés van, hisz a rabszolga Lskevés), mint az újabb irodalom is rámutat, úgyszólván teljes jogú római polgárok voltakcsupán a patronus iránti szolgáltatási kötelezettség különböztette meg a cívistől, s a ius honorum hiánya; b) viszont oly szorosan be voltak illesztve a patronus házközösségébe, hogy a gyakorlatban nem képeztek külön önálló társadalmi osztályt, s külön jogágazat részükre való konstruálása lényegében a római házközösségek egységét számolta volna fel, s szemben állott volna a családi fides eszméjével. Később pedig, midőn a libertinusok száma megszaporodik (IV. század), már más jogágazat alakító tényezők jönnek figyelembe.
Ami a, második kérdést illeti: a plebs és a teljes jogú polgárok közti viszonylatban adva. volt ugyan a lehetősége egy új jogágazat kialakításának (hiszen a plebs közt polgári eljárást folytató iudices decemviri joghatóságát az uralkodóosztály átvehette volna), de a plebs oly hevesen tört a polgárjogok megszerzésére, s e harcát olyan siker is kisérte, hogy a IV. században a különbségek a plebs és patrícius osztály között lényegében eltűnt, s így jogágazatnak e vonalon valókiképzése is szükségtelenné vált.

A ius Latii tehát külön jogágazatot jelentett a ius (civile) mellett. Igazolja ezt, hogy szabályai a latinusok és római polgárok közti életviszonyok területének egészét rendezik, s e rendezéssel az uralkodó osztály a latinusok e csoportját Róma gazdasági és politikai érdekszférájába vonta. E jogágazat létrejöttét a „ius Latii” elnevezés és az a tény jelzi, hogy. e joganyag egész területét a magistratualis hatalom fogja egységbe.


Pólay Elemér: A római jogrendszer tagozódásának kérdése