logo

XVII October AD

Jog és per a posztklasszikus korban

A közigazgatás növekvő bürokratizálódásával az állam a bírósági eljárást is egyre inkább a kezébe vette. A formuláris pert a maga két szakaszra osztott eljárásával, amelyből csak az elsőt folytatta le a tisztségviselő, míg a második egy laikusra volt bízva, meg-szüntették, és a kogníciós perrel váltották fel, amelyben a pert végig egy államilag kinevezett hivatásos bíró vezette. A szóbeliség helyébe, amely a korábbi eljárás egyik uralkodó vonása volt, most a döntően írásbeli per lépett. A felperes írásban adta elő a bíróságnak követeléseit. Az iratot aztán a bíróság egyik tisztviselője átadta az alperesnek, aki szintén írásban nyújtotta be védekezését a bíróságnál. Ezután a felek megjelentek a bíró előtt, aki meghallgatta mindkét fél előadását, tanúbizonyítást folytatott le, és végül ítéletet hirdetett. Az alperes marasztalása esetén az ítélet végrehajtásáról egy bírósági tisztviselő gondoskodott, hacsak nem nyújtottak be fellebbezést.
Annak idején a laikus bíró ítélete ellen nem lehetett fellebbezni, hiszen a iudex döntése történeti szempontból a korábbi időkben szokásos istenítéletek helyébe lépett, az isten ítélete ellen pedig nem lehetett helye fellebbezésnek. Ha az egyik fél be tudta bizonyítani, hogy a iudex szándékosan vagy járatlanságból jogsértést követett el (litem suam fecit = a pert „saját ügyévé” tette}, akkor beperelhette a bírót, az ítélet azonban érvényben maradt. Az új per jog szerint viszont az elsőfokú bíróság ítéletei ellen fellebbezni lehetett a magasabb szintű bíróságokhoz, a fórumrendszer szintjeit végig járva, egészen magához a császárhoz is.
Ha összehasonlítjuk a formuláris eljárással, a kogníciós per az állami hivatalnokok munkaidejének valóságos pazarlása volt. Az alsóbb szintű bírák sok időt igényeltek a bizonyítás lefolytatásához és a jegyzőkönyvezéshez, a magasabb szintű bírák pedig a fellebbezési eljárásokkal töltötték idejüket. Ennek ellenére az új perrendet az egyház éppúgy átvette, mint a közigazgatás új formáit is saját igazgatása számára. Ez volt az a pont, ahol a korai kánonjog fejlődése elindult. E momentum később döntő hatást gyakorolt a kontinens országainak per jogára.

A császári kancellária személyzetétől (mert a leiratok áradata nem apadt} kezdve a bírósági szervezet bíráin keresztül a kereken száz provinciái helytartóig és valamennyi dioecesis vicariusáig mindenkinek szüksége volt jogi szakemberekre mint állandó tanácsadókra (assessor = ülnök). Ezek névtelenek maradtak, és például Paulus-szal vagy Ulpianus-szal ellentétben semmit sem tettek hozzá a jogtudományi irodalomhoz. A jogászok száma nem csök-kent, de tudásuk és tehetségük lényegesen gyengült. Éppen a legélesebb eszű személyiségek, akiket a 2. században vonzott volna a jog, most elfordultak tőle. Ebben az időben a társadalmi nyugtalanság is olyan méreteket öltött, hogy az óvatosabb emberek jobbnak látták, ha inkább a mennyei birodalommal törődnek, mint a földi állam problémáival. A jog hanyatlásának ez a korszaka az egyházatyák irodalmi működésének köszönhetően a teológia virágzásának volt tanúja. Tertullianus, a római egyházatyák legidősebbike, jellemző módon jogászként kezdte pályafutását, később azonban felhagyott e hivatással.
A közreműködő tisztségviselők minőségétől eltekintve a formuláris eljárás eltűnésének konkrét kihatásai is voltak a jogra. Mivel nem volt többé szükséges egy meghatározott formula kiválasztása, a felperes anélkül is benyújthatta a keresetet, hogy pontosan megjelölte volna, milyen jogalapon nyugszik követelése. A régebbi eljárásjogban a praetor és a iudex feladatainak elválasztása megfelelt a jogi helyzet elvi szintű megállapítása és a konkrét tények kiderítése közötti megkülönböztetésnek. Ám most, hogy egyetlen bíró vezette le a pert, ez a megkülönböztetés elmosódott, és az ügy jogi szempontjai csak a per folyamán kerültek apránként felszínre. A dogmatikai fogalmak elvesztették jelentésüket, s ez ahhoz vezetett, hogy maga a jog is veszített szabatosságából.

A klasszikus jog például éles választóvonalat húzott a tulajdon és a birtok közé. Igaz, gyakran előfordul, hogy egy és ugyanazon személy egyszerre tulajdonosa és birtokosa egy dolognak. Ám olyan értelemben is lehet valaki egy dolog tulajdonosa, hogy az beletartozik a vagyonába, de ezzel egy időben valaki más gyakorolja a tényleges hatalmat a dolog fölött. A dolog birtokából kikerült tulajdonost egy külön kereset illette meg, a vindikáció, amelynek segítségével vindikálta (követelte) a birtokostól annak a dolognak a kiadását, amely az ő tulajdona.
A birtokos nem vindikálhatta a dolgot, viszont kérelmezhetett olyan interdiktumokat, amelyek lehetővé tették számára, hogy védekezzék a tulajdonossal szemben, ha az megpróbálta egyszerűen magához venni a dolgot anélkül, hogy jogát vindikációval igazolta volna. A posztklasszikus jogban a vindikációból olyan kereset lett, amely mindenkinek rendelkezésére állt, aki egy dolog birtoklásához való jogosultságára hivatkozott. Ezáltal a tulajdon és a birtok közötti megkülönböztetés jelentősége elhalványult.
Ugyanígy a klasszikus jog különbséget tett a tulajdonjog átruházására kötelező szerződés, közelebbről a dolog adásvételéről szóló megállapodás és a tulajdonjognak az eladóról a vevőre történő tényleges átruházása között. A szerződés a kötelmi joghoz tartozott, mert az eladóra nézve megalapította a tulajdonátruházás, a vevő tekintetében pedig a fizetés kötelezettségét, a tulajdonjogra ellenben nem volt közvetlen kihatása. Az átadásig a tulajdonjog az eladónál maradt. Maga az átadás a dologi jogon belül helyezkedett el. Most azonban ez a megkülönböztetés is elmosódott, és a forrásokban azt olvashatjuk, hogy „a tulajdont az eladás viszi át”.

Aki a pontosságnak és a szabatos gondolkodásmódnak, a klasszikus kor e jellemzőinek nagy fontosságot tulajdonít, annak a posztklasszikus jog e változások miatt rendezetlennek és primitívnek tűnhet fel. Sokan tudománytalannak, egyes szerzők pedig a kor vulgáris latinjának analógiájára amelyből utóbb a különböző újlatin nyelvek kialakultak vulgár-jognak nevezik. Mások ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy a jognak mindig azon társadalom feltételeihez kell igazodnia, amelyben alkalmazzák. Ezen az alapon, ha az addigi technikai-dogmatikai megoldások visszafejlődésével egyszerű formák kerülnek bevezetésre, azt a jog életképességének és „szerves fejlődésének" kell tekinteni.
A polgárjognak a constitutio Antoniniana következtében a birodalomnak úgyszólván minden szabad lakosára történt kiterjesztése a központi kormányzat provinciák felett gyakorolt uralmának gyengülésével járt együtt. Ez azt jelentette, hogy a római jog többé már nem volt mindenütt ugyanolyan. Az addig egységes jog, amely érvényes volt minden polgárra, bárhol is lakott az illető, tartományi joggá vált, és provinciáról provinciára más és más formában jelent meg. A változtatások pontos mértékét nehéz megbecsülni, mert Egyiptom kivételével az összes provinciából csak szórványosan maradtak fenn dokumentumok.
Egyiptomban a száraz éghajlatnak köszönhetően nagyszámú papirusz konzerválódott, amelyek számos, jogügyletekről szóló feljegyzést tartalmaznak. Ezek megmutatják, hogy az egyiptomiak hajlamosak voltak arra, hogy az általuk ismert, helyben szokásos formákat kövessék, és adott esetben olyan megfogalmazásokkal egészítsék ki, amelyektől azt remélték, hogy alkalmazásuk révén az okirat a római jog szerint érvényes lesz. Más provinciákban, ahol az eredeti jog kevésbé volt fejlett, a római jog talán nagyobb jelentőségre tett szert, de minden város joga nagyban különbözött egymástól.

A római jognak az egyes provinciákban meglévő változatait helyi szokásjognak nevezték. Mindeddig a helyi szokásjog és az általános jog közötti viszony nem jelentett nagy problémát. A klasszikus jogászok azon a nézeten voltak, hogy bár a jogszabályok gyakran szokásjogi eredetűek, a szokásjog mégis csak akkor válik igazi joggá, ha egy elismert jogforrás, mint az igazságszolgáltatási tisztségviselők ediktumai vagy császári leirat azzá nyilvánította. Egy helyi érvényű szokásjog mégis lehetett hatályos jog, ha csak kiegészítette a jogot, de nem mondott annak ellent. Az adásvételre vonatkozó jogi szabályozás például engedélyezte a feleknek a fel-tételekről való szabad alkudozást, és alapvetően olyan szabályokat tartalmazott, amelyek csak külön megegyezés hiányában érvényesültek.
Az egyik ilyen szabály szerint az eladó felelt, ha a megvásárolt dolgot utóbb harmadik személy a vevőtől elperelte. Az ezzel kapcsolatos szavatosságot rendszerint garantálni kellett. Ám e szavatosság mértékét, hogy például az eladónak egyszeres vagy a vételár kétszeresére rúgó térítést kell-e ígérnie, a helyi szokásjog határozhatta meg. Abból indultak ki, hogy a felek, amennyiben másban nem állapodtak meg, a szerződést az adott helyen érvényes szokásjog szem előtt tartásával kötötték meg. Ezért az ilyen kiegészítő szokásjog érvényes jog volt.

A jogtudósok e helyi szokásjog kötelező erejét többnyire azzal indokolták, hogy a szokásjog érvénye a népnek a gyakorlati alkalmazás által kifejezésre jutó akaratán nyugszik, éppen úgy, ahogy a törvény a népgyűlésen formálisan, szavazás útján kinyilvánított népakaratnak köszönhette tekintélyét. A 2. századi jogtudós, Iulianus azt a nézetet képviselte, hogy az írott jog is csak azért kötelező, mert a nép megadta hozzá a beleegyezését.
Akkor viszont ugyanúgy kötelező erejű az is, amit a nép írásba foglalás nélkül jóváhagy. Hiszen min változtat az, hogy a nép kifejezetten szavazás útján vagy pedig hallgatólagosan, magatartása által nyilvánítja ki akaratát? Iulianus ránk maradt szövege (Dig. 1,3, 32) azzal a logikus végkövetkeztetéssel ér véget, hogy az írott törvényeket sem csak a jogalkotó határozata, hanem éppen úgy az emberek hallgatólagos megegyezése, a desuetudo, vagyis az írott joggal szembe helyezkedő gyakorlat is hatályon kívül helyezheti.

A 3. és 4. században a helyi szokásjogok alkalmazása kiterjedtebbé vált, és a császári kormányzat igyekezett megakadályozni a szokásjog érvényre jutását az olyan esetekben, amikor a szokásjog a jogot nemcsak kiegészítette, hanem azzal nyílt ellentmondásba került. 319-ben Constantinus császár elismerte, hogy a szokások és a régóta folytatott gyakorlat tekintélye jelentőséggel bír, figyelmeztetett azonban arra is, miszerint nem szabad elfelejteni, hogy azok csak akkor kötelezőek, amennyiben sem az egészséges értelmet, sem az írott jogot nem sértik meg (Cod. 8, 52 [53], 2).


Forrás: Részletek Peter Stein: A római jog Európa történetében c. munkájából